Herczegh Ferenc: Álmodtam
Egy ismeretlen Herczeg Ferenc novella
Herczeg Ferenc novelláinak pontos számát nem tudjuk. Bár szinte mindegyik megjelent valamelyik folyóiratban, majd gyűjteményes kötetben, a száz legjobbnak tartott novellája a 80. születésnapjára, 1943-ban külön kötetben látott napvilágot. Aki tüzetesen keres, mégis találhat olyan novellát, ami lappang valahol, publikálatlan.
Így bukkantam rá az OSZK Kézirattárában, egy kötetben soha nem publikált rövid írására, amit nevezhetünk novellának, rövid történetnek, vagy példázatnak is. A rövid gépírásos szöveg fölé ezt írta címnek: Álmodtam.
A rövid jelenet a Markó utcai tárgyalóteremben játszódik. Az emelvényen három bíró ül, míg a padsorokban jól öltözött közönség vár a történtekre, az álmodó ismerősöket fedez fel köztük, őket fejbólintással üdvözli. Az egyik bíró név szerint magához szólítja, furcsa módon ítéletet közöl vele, ami nem nyilvánosan kerül kihirdetésre, hanem így, négyszemközt. Az álmodó azonnal gyanút fog, halálbüntetést szabnak ki rá. Valóban, ez történt. Halálra ítélték nem konkrétan valamely tettéért, hanem úgy általában azért, amit eddig csinált. Összbüntetésként kapja. Az álmodó felháborodva utasítja vissza, szabályos eljárást követel, majd a kivégzésről érdeklődik. Az elnök, aki mindezt közölte vele, élvezi hatalmát, mosolyogva nyugtatja meg a szerencsétlen elítéltet, ne izguljon, felfüggesztjük a végrehajtást, majd valamikor sorra kerül… Nem kell ezzel foglalkozni, élje az életét úgy, mint eddig. Kézfogás, elnök visszaül az emelvényre, az álmodó felébred.
A rövid jelenet – érzésem szerint – két elgondolásból táplálkozik. A megírás dátuma nem ismert, feltehetően 1919 utáni évben vagy években keletkezhetett. A TK ideje alatt Húsvét környékén ugyanis Herczeget a diktatúra rendőrsége lakásán felkereste, majd beszállította a Markó utcai gyűjtőbe. Más „gyanús elemekkel” együtt került oda, nem hallgatták ki, ötödmagával töltött ott egy éjszakát, mert másnap átszállították Kőbányára, ahol már egy kicsit kényelmesebb helyzete volt. Itt is eltöltött két éjszakát, mikor is kiengedték, haza mehetett. Szerencséjét Kunfi Zsigmond népbiztosnak köszönheti, aki kesztyűs kézzel bánt az írófejedelemmel, garanciát vállalt érte, hogy nem hepciáskodik, nem lázong az új hatalom ellen. Ezt aztán meg is mondta a kiengedés után néhány nappal, amikor autóval behozatta az írót magához. Ekkor nagyvonalúan közölte az íróval, a továbbiakban azt csinál, amit akar, nem foglalkozik a rendszer a személyével, sem írásaival. (1)
Az Álmodtam c. rövid írás persze nem a TK ideje alatti túlkapások, rendőri előállítások, jogtalan fogva tartások elítéléséről szól, nem akar politikai hátteret adni ennek a rövidke írásnak, amit talán példázatnak is nevezhetünk. A helyszínül szolgáló Markó utcai tárgyalóterem csak kiindulópont. Az író személyes élménye 1919 áprilisában mindössze csak apropó egy egészen más töltetű mondanivalóhoz. Habár megjelenik a szövegben a halálra ítélés és a kivégzés lehetősége is, ám ezt a lehetőséget több körülmény is megkérdőjelezi, kicsit komolytalanná teszi.
Valóban álomszerűek a rövid cselekmény elemei. A kvaterkázó bírók a pulpituson, az ott ülő közönség kedélyes beszélgetése, az ítélet négyszemközti közlése az elítélttel, majd a helyreküldés mind-mind csökkenti a szituáció súlyát, ami a szavak szintjén sokkal súlyosabb, mint a mögöttes tartalom révén. Az olvasót is váratlanul éri a kivégzés időpontját illető kérdésre adott válasz. Mire a rövid elbeszélés végére érünk, már lecseng a nyilvánvaló magyarázat: nem bűnperről, sem koncepciós politikai ítéletről vagy egyéb bírósági eljárásról van szó, egyszerűen mindannyiunk nyilvánvaló sorsa jut eszünkbe: minden egyes ember halálra van ítélve, de senki nem tudja, mikor, hogyan következik ez be. Mindezt tudjuk, de nem foglalkozunk vele, éljük mindennapjainkat, s amíg komolyan meg nem betegszünk, alig számolunk saját végünk bekövetkeztével. Nem is tekintjük ítéletnek, kivégzésnek, ez a dolgok rendje, amit tudomásul veszünk, esetleg lázadunk ellene, vagy igazságtalannak tartjuk.
Herczeg írása már-már triviális a témában. És csak azért nem az, mert ilyen formában nem szokták tálalni ezt a témát az írók. Vannak rokon feldolgozások, ám ezek mind költőiek, szimbolikusak, lírai érzelemmel telítettek. Ilyen pl. Kosztolányi Dezső A villamosutazás c. novellája az Esti Kornél c. novellafüzér utolsó darabjaként. Ennek főhőse egy zsúfolt villamoson utazik, kis kellemetlenségek érik, mire ülőhelyet szerez, a végállomásra ér a jármű, le kell szállnia. Kosztolányinál ugyancsak a mű vége felé ébredünk rá, hogy az életünkről van szó, aminek a végállomása a halál. És általában akkor ér el bennünket, amikor éppen a csúcsra értünk, és élveznénk még jó sokáig. Mindez költői és gyönyörű tálalásban, gazdag szókészlettel, lélegzetelállítóan.
Herczeg nem költői ebben az írásban. Száraz, dísztelen, szikár próza a rövidke írás. Nem cifráz, és nem filozofál benne. Nem is sajnálkozik. Épp ez kelti fel érdeklődésünket. Az, hogy így is lehet valami fontosat, lényegre törőt mondani. Egyszerűen álmodott valamit, és azt elénk tárja dísz nélkül. Még az is elképzelhető, hogy az író valóban ezt álmodta. Nem tudjuk, mindenesetre írását nem publikálta semelyik fórumon, pedig saját hetilapja is volt (az Új Idők), de bármelyik lap szívesen lehozta volna. Az Álmodtam mégis maradt az asztalfiókban. Oka mindmáig ismeretlen.
Az utókor mostohán bánt Herczeggel. Giccsesnek, lektűrnek, idejétmúltnak és legfőképpen középszerűnek kiáltották ki, aki semmi magasröptűt, igazi kvalitást nem hozott létre, az egyszerű lelkek igényeit elégítette ki kommersz történeteivel. Nos, Herczegnek van sok jó regénye, és novellája, sőt jó színdarabja is, csak meg kell találni. (2) És volt még valami az asztalfiókban, ami a könyvtár kézirattárába került. Az Álmodtam. Jó, hogy előkerült.
Hivatkozások:
1. Herczeg Ferenc emlékezései. Hűvösvölgy. Bp. Szépirodalmi, 1993. 82-86. l.
2. FÖLDESDY Gabriella: Herczeg Ferenc- kalauz. Bp. Kairosz, 2016. 387 l.
Földesdy Gabriella
színháztörténész, kritikus
Illusztráció: Herczeg Ferenc (1905)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
