Budapesti szegletek (8.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves…
Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett, és a naputonline-on már megkezdett emlékmegidézéseket most folytatjuk!
Monspart Sarolta
Az én „Majorom”, a Városmajor
Nem emlékszem, csak szüleim elmondásából, hogy a háború után milyen is volt a Városmajor. Pedig ott figyeltem a babakocsiból, mikor Édesapámmal mentünk kecsketejért hetente kétszer is, Hűvösvölgybe. Akkor is, és most is, 70 évvel később, itt lakom a szélén, a nagy zöld terület érintőjén. A hét évtized alatt csak egyszer laktam pár évig Pesten, a Margitszigethez közeli Balassi Bálint utcában.
A Városmajor régen is, és most is négy különböző területből állt/áll, köztük egy-egy átjáró utcával, amelyeken régen még autóforgalom is volt. A Csaba utcánál kezdődő első rész adott helyet a két templomnak, a teniszpályáknak, és később a szabadtéri színpadnak is. A második rész a Szamos utcától gyalogosan a legforgalmasabb, hiszen a Nyúl utcai tömegközlekedés megállói adták/vitték az átkelő utasokat. Sokáig csak egy játszótér, később egy bekerített labdarúgó- és kosárlabdapálya adta a hangzavart Kisfaludy Stróbl Zsigmond 1940-ben készített első világháborús emlékműve közelében. A harmadik rész, a Temes utcán túl talán területileg a legkisebb, a Beethoven-szoborral, amelyet 1932-ben Horkay János alkotott. S a negyedik rész sokáig áthatolhatatlan volt, bozótos, út és ösvény nélküli, egészen a János-kórház melletti villamos-körforgalomig. Mindig volt és van hajléktalan lakója ennek a területnek. A fogaskerekű vasút már 1874-től innen indult fel a hegyre 2800 méteres pályáján, valamint sokáig kertészet is árulta mellette a kertekbe való növényeit. Most már egy új gimnázium, teniszpályák és a megszűnt BSE kosárlabdacsarnoka egy nagy parkolóval is ebben a negyedben terpeszkedik.
A rövid és nem teljes bemutatás után, ismertetem kettőnk együttélését az utolsó 70 évben.
A Városmajor úti Általános Iskolába jártam nyolc éven át. Amelynek egyik tervezője egy szépreményű fiatal építész, bizonyos Karl Kosch volt, akit inkább Kós Károly néven ismerünk… Akkoriban még nem volt szabad egyedül a legrövidebb úton, a Városmajoron átmennem az iskolába, hanem körbe kellett az utcákon kockázva haladnom. Sok furcsa történetet meséltek az áthaladó felnőttek, akár a „mutogatós bácsiról”, vagy a ridikült/táskát vállról elkapó „urakról”. Alig értettem, mitől féltenek.
Gyermekként a három öcsém mindig mehetett játszani a Városmajorba, míg én, a leány sosem. Ezért aztán nem is a szüleimre, hanem a Majorra nehezteltem. Alig tehettem be a lábam a nagy, zöld parkba. Pedig sok népünnepen, május elsején felhallatszott a zene, a zaj, de csak a teraszról bámulhattam szomorúan az eseményeket. Így életem első 15 évében nem voltunk jóban, haragudtam rá. Három évszakban, de télen néha nem.
Kivétel volt a pár hét kemény tél. Hidegben felöntötték az első majori teniszpályákat, és órákon át korcsolyáztunk. Azok az idők felejthetetlenek. Szinte az iskola összes tanulója, leányok és fiúk, ott siklottunk különböző minőségű korcsolyákkal, eltérő sportolói tudással, míg tartott a nagy mínuszos hideg. Együtt voltunk, szórakozva sportoltunk, ismerkedtünk és bolondoztunk. Fantasztikus sportpálya volt a majori, természetes jég. Úgy éreztük minden évben, hogy nagyon hamar jött a tavaszi felmelegedés, a jégpálya olvadása.
Már gimnazista voltam, mikor megismerkedtem a tájfutással. Egyre gyakrabban, hetente többször is a Városmajoron át futottam a János-kórházig, és onnan tovább Hűvösvölgybe, Solymárra, Nagykovácsiba vagy Budakeszire. Akkoriban nem volt nagy gépjárműforgalom, szerencsére. A bemelegítő, lassú első ezer méter sok nézelődéssel a Majoré volt. Lassan, de megszerettem! Hiszen itt még a futótempó sem volt gyilkos, hasonlóan az edzés végén a levezetés utolsó métereihez. Később a hátsó, negyedik Városmajor területén, ahol a legkevesebb gyalogossal lehetett találkozni, kezdtük el Skerletz Iván tájfutó, sportbarátommal az intervallumos edzéseket, a rövidebb résztávosokat. Alapos bemelegítés után 100 méter lendületes 30 darab, s köztük 100 méter lassú futás. Oda-vissza a kisúton. Nem könnyű edzés, de szuper a „díszlet”, körülölel a Major. Szívesen futottam itt, még árnyék is volt a szép nagy fák alatt.
Érdekes, de úgy emlékszem, hogy talán sosem voltam szerelmespár tagjaként a Majorban senkivel: nekem az egy sportstadion volt. A legcsodálatosabb, amelyet a természet ad: oxigéndús levegő, rugalmas földtalaj, évszakonként változó külső, árnyékos futópálya, csicsergő madarak kora reggel. Télen a frissen hullott porhóban futni a legnagyobb élvezetek egyike!
Aztán a második 15 év után jött a rohadt kullancs és a betegségemet fel nem ismerő orvos. A gyógyulás éveiben megint alig jártam a Majorba. Erről nem tehetett. Majd mindenhol, de másutt kerestem a gyógyulást, a két, majd egy bottal járást, a lassú futást újra. Valamint a saját elvesztett egész énemet, az új feladatomat az élsportoló helyett. Ha már itt tartott a Jó Isten, akkor valamiért csak tette!
Közben családalapítás Péterrel, Botond gyermekünk érkezése, s lassan kezdődött az élet elölről. Botond is a városmajori iskolába került elsősnek, s boldogan mehetett az átfogón át, keresztül a Majoron nap mint nap az iskolába és vissza. Később kaptam egy kutyát, akit mindennap reggel a munka előtt én „legeltettem” a Majorban. Gyorsan jóba lettünk újra a régi utakkal, fákkal, a megszokott eldobott szeméttel… S volt már néha idő arra is, hogy kint ülve a teraszon csak nézzem a szépen zöld, égbe nyúló, vagy a széltől haragosan hajladozó fákat akár fél órán át is. Estefelé gyakran repkedtek denevérek, s később baglyok is. Nagy szerencse és jó érzés a Városmajor szélén lakni! Micsoda véletlen, hogy itt lakom, s a teraszon ülve hallgathatom a nyáresti tücsökzenét, az esti előadást a szabadtéri színházból. Milyen mázli, hogy reggelente most már Derke kutyával köszöntjük a többi ebet, gazdáikat, a parkfenntartókat és a mindig ugyanabban az időben áthaladókat. Úgy érzem, ez az én Majorom, az én természetdarabkám, az otthonom. Is.
S végül, most, hogy mindjárt 70 éves leszek, előre megkaptam a legnagyobb meglepetés ajándékomat, a tavasz végén átadott városmajori futókört! Ezt nekem – is – készíthették ajándékul, gondolom, remélem és használom. A kullancsos sánta lábammal nem tudok futni, gyalogolni nem szeretek, tehát futó mozgással, sántán és nagyon lassan, de haladok a pályán. Épp az egyik nap megkérdezte egy kisleány, fogva édesanyja kezét még, hogy ez a néni mit csinál?! Jól látta, nem fut, nem gyalogol, mint a többiek, de ott kacsázik valamiféle mozgással a futókörön. Egy könnycsepp kigördült sajnálva önmagam, de boldogan és örömmel haladtam az idén kapott futókörön a Városmajoromban!
Rockenbauer Zoltán
A Bródy–Szentkirályi sarok
Nemigen szoktam arra járni mostanában. Vagyis, az elmúlt húsz évben. Pedig nincs messze, de nem esik útba. Még szerencse, hogy van internet, van „street view”. Ki se kell mozdulni, be lehet barangolni a halott, virtuális utcákat. A ház a sarkon ugyanolyan spenótzöld, mint régen, az ötödikre innen nem lehet fellátni, de az utcáról se lehetett. Pontosabban, egy kicsit azért igen: ezért csődült össze a nép, amikor én viccből kiültem az ablakunk szélére, és kilógattam a lábamat. Aztán apámtól akkora pofont kaptam… pedig azt hittem, tetszeni fog neki, hogy milyen vagány vagyok.
Itt alul, a sarkon, fodrászat volt. Anyám csak leszaladt, persze csak ha előre bejelentkezett korábban. Néha engem is levitt, ha nem volt hová tennie. Félelmetesek voltak a nagy fémbúrák, melyekben a gondosan berakott frizurák száradtak. Jól látom? Most a kirakat csokoládét hirdet? Ennek biztos örültem volna. Szemben a gyógyszertár – most is gyógyszertár. Anyám itt kezdte gyógyszerészkarrierét. Ha ránézek a bejáratra, megcsap a patikaszag. Egy illat, ami már nem létezik. Ma kozmetikumokat árulnak, meg sokféle fogkrémet, csupa szép bolti árut, nem kis tégelyekben, fehér papírdobozokban.
Mellette a talponálló is örök. Persze nem talponálló már. Söröző. Az átelleni sarkon a közért: „Szuper Coop”. A negyedik szeglet nem volt érdekes, nincs róla emlékem. Bródy 9.: szürke bérház volt, talán a Rádió része? Ki gondolta volna, hogy ez a Keglevich-palota? Cifra palota, zöld az ablaka… nem, ez a ház akkor egyáltalán nem tűnt palotának.
Schwarz bácsi zöldségboltja a házunk Szentkirályi utcai oldalában, na igen, az volt valami! „Ha jó forintját értékeli, úgy árainkat megfigyeli.” Istenem, Schwarz bácsi… nemcsak zöldség-gyümölcsös volt, de költő! Reggelente a maga szerzette versikéket piros és kék festékkel, szépen formált kalligráfiákkal pingálta a kis táblákra, amelyeket aztán a ládákra tűzött. A körtésre például: „Édes, mint a méz, szem csak idenéz”. Vagy: „Vétkezik, ha ebből nem étkezik” – ez minden gyümölcsre jó volt. A bejárattól jobbra lévőt viszont nem értettem: „Ha egy kiló dughagymát jó földbe tesz, nyolcvan kilogramm termése biztosan meglesz.” Dughagyma? Mi az? És egyáltalán, kinek jut eszébe hagymát termelni a város közepén? Schwarz bácsi zsidó volt. Nem nagyon tudtuk mi az, nekem a zöldségest jelentette. „Szaladj le a zsidóhoz, hozzál fel 20 deka darált mákot!” – mondta a nagyanyám, és én futottam, mert szerettem a mákos tésztát. Schwarz bácsi termetes ember volt, nagy hasát kék köpenybe burkolta. Az orra olyan volt, mint az újkrumpli, amit árult. Ha vettünk valamit, a kezembe nyomott egy marék dióbelet, vagy szilvát, naspolyát. Szerette a gyerekeket, pedig csentek tőle. De ő adott – csak úgy –, hogy a gyerekek is szeressék őt. Meg a szülők. Szerettük Schwarz bácsit, hát persze hogy hozzá jártunk vásárolni. A bolt félhomályában is megbújt még két vers, hosszabbak, mint a kinti rigmusok, és ezek sosem cserélődtek. Bekeretezve lógtak a falon. Az egyik az édesanyákról szólt: „mindig gondolj jóanyádra, a születésnapjára…” – vagy a születésed napjára? –, „ki a szíve alatt hordott”… valami ilyesmi… nem emlékszem már. Szíve alatt? Úgy tudtam, hogy a hasában, mindegy. De ezt sosem mertem megkérdezni, meg azt a másikat sem, az Auschwitzról szólt, és nagyon komornak tűnt. „Most rögtön vegyen – boldogan egyen” – ezeket szerettem.
Voltak gyíkjaim otthon. (Meg papagáj, zebrapinty, békák, halak, hörcsög, tücsök, mezei pocok… mikor mi, sőt apám egyszer egy mongúzt is hozott Indiából.) Schwarz bácsi megengedte, hogy nála fogjunk legyet a gyíkoknak vacsorára. Osztálytársaimmal egész délután legyeket hajkurásztunk a gyümölcsös ládáknál. A végén a legyekhez még egy-egy almát is kaptunk ajándékba. Schwarz néni picike asszony volt, Schwarz bácsi mellett különösen picikének látszott. Schwarz néni egyszer csak meghalt, és Schwarz bácsi becsukta a boltot. Sötétkék köpenyét világos vászonöltönyre cserélte, fején siltes sapkával elegánsan és magányosan sétált a Bródy Sándor utcában. Aztán nem láttuk többet, mondták, kiment a lányához Izraelbe. Jött egy új zöldséges, de ő már nem írt verseket, a régi berendezést újra cserélte. Nem volt sikeres. A boltból hurka-kolbász áruda lett. Ma kínai büfé.
De nem Schwarz bácsi volt az egyetlen híresség errefelé. Az utca végén, a Múzeum körúti sarkon egy öreg cipőfűzős árulta a portékáját. Neki nem volt boltja, csak ült az utcán egy zsámolyon, mellette állványon lógtak a cipőfűzők. Ha felállt, akkor is pont akkora volt, mint mikor ült. Akkora, mint mi, gyerekek. Mert nem volt lába. Azt mondták rá: hadirokkant, ezért engedik neki, hogy ezt csinálja. Két combcsonkja cipőbe bújtatva, ügyesen, döcögve tudott rajtuk menni. Nem, nem is cipő volt, inkább mint két kerek, bőrből varrott virágcserép. Érdekes, hogy pont a cipőfűzőüzletben találta meg a megélhetését. „Fiacskám, hozzál már nekem egy kis vizet” – mondta, ha arra szaladtam, és a kezembe nyomott egy üvegpalackot. A Múzeum kávéházban nem kellett magyarázni, tudták, kinek kell a víz.
Füttyös Gyuri is fel-feltűnt errefelé olykor. A Múzeum-kert kerítésén végighúzta a feszesen összetekert Esti Hírlapot. Mint a játék géppisztoly kattogása, olyan volt a hangja. Ő meg fütyült hozzá. Nem kivehető dallamot, hanem csak úgy, összevissza. Messziről meg lehetett hallani, ha közelített. A hölgyek gyorsan kitértek előle, mivel nem akarták, hogy az Esti Hírlap-tekercs az ő fenekükön csattanjon. Mert Gyuri egyetlen kerek feneket ki nem hagyott volna, amelyik elé került. Persze nem mindenki tudta, hogy Füttyös Gyuri valójában ártalmatlan, hogy a paskolás a jámbor szokása – így aztán néha beverték az orrát vérmes asszonyok vagy háborgó lovagok. Nem tudtuk, hol lakik, és főként, hogy hová tart délutánonként. Elhatároztuk, hogy kiderítjük, és tisztes távolságból a nyomába eredtünk. Összevissza járta az utcákat. Jó óra múlva az öt perc távolságra lévő Blahán kötöttünk ki, ahol délutánonként a sánta cigány fiú snóblizott a haverjaival. Rossz volt a lába, bottal járt, és hófehér volt a haja. Azt mesélték, purdékorában mezítláb a frissen kiöntött aszfaltba lépett, és azon nyomban megőszült. Később egyre rosszabbul nézett ki, már tolókocsiból árulta a villamosjegyet, és mintha kétszer olyan gyorsan öregedett volna, mint bárki más.
A Bródyban a legmodernebb csodának a Rádió erkélyére szerelt, fehér, négyszögletes óra számított. Egy óra, amely nem mutatóval körtárcsán, hanem csak számokkal jelzi az időt! Ilyet korábban sosem láttam, ez maga volt az atomkor. És rendkívül praktikus szerkezetnek bizonyult a tanév idején. Mivel a Trefort utcai iskola, ahová jártam, mindössze egysaroknyira esik egykori lakhelyünktől, én voltam az osztályból az, aki a leggyakrabban elkésett. Nem a pontatlan természetem miatt, ellenkezőleg. Hét-ötvenkor szólalt meg az iskolacsengő, és negyven másodpercig berregett. A csengetés végéig lehetett büntetlenül beérni, ezt követően az ügyeletes tanár kíméletlenül elvette a renitens diák ellenőrzőjét. „Gyermeke elkésett. Megintem” – ezzel a beírással adták vissza szülői láttamozásra, és otthon sosem vették jó néven az effajta üzenetet. Pedig én precízen kidolgozott módszer szerint érkeztem az iskolába. Reggel, ha a házból kirontva a Rádió órája 07.48-at mutatott, akkor szinte biztos volt, hogy őrült vágtában még elkapom a csöngő végét. 07.49-nél már jócskán megnőtt a bukás esélye, a 07.50-es repülőrajtnál viszont elszállt minden remény. Mármost, a negyvennyolcból nem akartam engedni, így lett belőle olykor negyvenkilenc. Ötven szinte soha.
Nézem a Google-n a Rádió erkélyét, a csodaóra hűlt helyét. Az okos telefonok mindent tudnak, nincs már szükség a diákoknak efféle mankóra.
Viszont a házakba még nem lehet virtuálisan bemenni. Aki nem ott lakik, annak a valóságban sem. Régen csak este 10-től reggel 6-ig zárták a kapukat, és ha az ember otthon felejtette a nagy, rozsdás kapukulcsot, a házmesterhez még mindig be lehetett csöngetni. Ezt azért nem szívesen kockáztattuk, mert kétforintos díjért nyitotta a bejárati ajtót, és nagyon mogorván nézett hozzá. Féltünk a házmestertől – nemcsak kölyökként, még kamaszként is. Mindenféle összeírásokat vezetett a ház lakóiról meg a vendégekről, és az is örökre belénk vésődött, hogy elvette a labdánkat, ha az az ötödikről nagy dörrenéssel a földszinten kötött ki.
„Bródy Sándor utca 26. Funkció: lakóház, kávéház. Építés éve: 1912. Használatbavételi engedély: 1912. ápr. 29. 1992 büfé-átalakítás. Építtető: gr. Károlyi Gyula. Építő: Kardos Iván.” Ezt mind most tudtam meg az internetről. „Kutatás: Németh Nóra.” Nevezetes telekre épült, mert a XIX. században – akkor még Főherceg Sándor volt az utca neve – „ezen a helyen állt egy lak, ahol élt, alkotott és elhunyt Egressy Béni (1814–1851), a Szózat zeneszerzője, a magyar nóták atyja” – miként ezt egy emléktábla jelzi az épület falán. Itt élned, halnod…?
Mi az V. emeleti 4. számú lakás első bérlőjeként kerültünk ide. Merthogy az ötödik emelet lakóhelyiségeit a padlástérből alakították ki – úgynevezett emeletráépítéssel – 1960-ban. Ezek a lakások nem tartoztak az legelőkelőbbek közé. A mennyezet alacsony volt – mint a paneloké, másfél szoba, főzőfülke, picike fürdőszoba: 55 négyzetméter. Viszont nekünk nem is kellett további rokonokat beköltöztetni, mint a lejjebb lévő négyszoba-hallos apartmanokban élőknek. Az ötödiken erkélye se volt senkinek, és a belső udvar felé nem került kovácsoltvassal díszített, háromnegyedes körfolyosó, mint a többire. Mindössze egy sima korlát volt csak a hosszabbik oldalon – ami kijelölte számunkra a focipályát. Széltében mintegy másfél méter, hosszában talán hat. Ez volt a legfurcsább focipálya a környéken: egy gang. A Múzeum-kertben nem szerettünk labdázni, mert tilos volt, és a csősz a szúrós botját lengetve mindig elzavart bennünket, a Guttenberg téren pedig a labda állandóan kipattant az úttestre. A szomszédok az ötödiken meg valahogy csak eltűrték a gyerekek okozta a ramazurit. A családok egy időben vették birtokba – vagyis örökbérletbe – az emeletráépítésből kiutalt lakásokat, a frissen alakult Televízió segítette hozzá őket. Apám akkoriban az ifjúsági osztályon dolgozott; az emeletre költözött, többek között, Bornyi Gyula, számtalan tévéfilm operatőre, nejével és az ikrekkel, Mezei István, szintén operatőr (nevéhez fűződik egyebek mellett a A Tenkes kapitánya) és a Kezdy Lóránt – Schäffer Judit neves díszlet- és jelmeztervező házaspár. A szomszédok összejártak meccset meg táncdalfesztivált nézni, és nem bánták a gyerekhancúrt. Vagy ha bánták is, nem szóltak.
A lentebb lakó srácoktól valójában egy dolgot irigyeltem. Az ötméteres belmagasságot. Akkora karácsonyfájuk volt, hogy azt tényleg csak az angyalok tudták feldíszíteni, mert ahhoz bizonyos, hogy repülni is kellett. Később, mikor rájöttem, hogy nem a kis Jézus hozza hozzánk az embermagas fenyőfát az utcai ablak felől, hanem az apám a pincéből, akkor is rejtély maradt előttem, hogy a Zicsiék négyméteres fája hogy a patvarba került a lakásukba. És miként lehetett úgy feltenni a csúcsdíszt meg az angyalhajat, hogy a gyerekek ne vegyék észre? Ezt tulajdonképpen ma sem értem.
A pince azonban jó hely volt, mikor már nagyobbacska voltam, apámmal együtt jártunk le fát vágni. Megmutatta, hogy üssem szét a tűzifát úgy, hogy közben ne vágjam le a lábam. A pincének jó szaga volt, a dohos fa illatát valahogy szerettem, vagy legalábbis nem zavart. Az alágyújtós – ez a zsírpapírba csomagolt, fekete olajjal átitatott fűrészpor-kocka – pedig maga volt a mámor. A pincesor közepén kallantyús vassal felszerelt vaskos vasajtó feszített büszkén. Szürkészöldre volt festve, mint a játék tankok, sokáig nem tudtam, mit rejthet, mivel nem volt szabad bemenni. Légópince, bombázáskor majd jól jön. De a hatvanas évek vége felé komolyan senki nem tartott légitámadástól. Én például biztosan nem. Apám kitalálta, hogy a házban lakó gyerekeknek lehetne itt pingpongtermet nyitni. Ez anyámnak is tetszett, mert addig a szobaasztalon pingpongoztunk galuskaszaggatóval, amit nagyon nem szeretett. Apám csinálta gézből a hálót, „bajusz” – valójában violinkulcsos – pingponglabdát pedig 1 Ft-ért lehetett venni a trafikban. Apám azt állította magáról, hogy pingpongasztalt is tud csinálni. Tudományosan utánanézett a méreteknek, és a közeli barkácsboltban vett egy irdatlan nagy farostlemezt, meg léceket merevítőknek, lábaknak. Csakhogy kiderült, egy rendes versenyasztal nem fér el a légóban a belső tartóoszlopok miatt. Már csak ezért is volt jó, hogy az apám gyártotta az asztalt, mert így pont akkorát csinált, ami még befért. Igazi hálót is vett nekünk hozzá. Aki itt tanult meg játszani, annak a lecsapásai egy rendes pingpongasztalon biztosan nem sikerültek hosszúra!
Később, mikor kinőttünk a pingpongos korszakból, Horváth György barátommal – ő a harmadikon lakott – kiállítóhellyé alakítottuk át a légópincét. Gimnazisták voltunk, és megőrültünk Herbert Read A modern festészet című könyvéért. Naponta írtunk egy manifesztumot, és szörnyű avantgárd műveket hoztunk létre dadaista szellemben. Györggyel, valamint néhány trefortos, illetve apáczais osztálytársunkkal közösen megalapítottuk a loyalista mozgalmat – előkelőbben: Il Loyalismo –, és alkotásainkból a Bródy Sándor utca 26. szám alatti légópince-galériában megrendeztük az Első Loyalista Kiállítást. Még freskókat is készítettünk a meszelt falra – na, nem túl nagyot, mert filctollal ez igen szaporátlan munkának bizonyult. Kisjózsi, aki az ötödiken lakott, és két évvel volt fiatalabb nálunk, kevésbé érdeklődött a képzőművészet iránt, ő popegyüttest alapított – szólógitárosnak megnyerték a nagynevű Elixír együttes frontemberét –, és saját számaikat mutatták be szigorúan válogatott közönség előtt. Ilyen színes volt a Bródy Sándor utca 26. underground sport- és kulturális élete a hetvenes évek második felében.
Hogy később mi történt itt, nem nagyon tudom. Érettségi után elköltöztem otthonról, a gyerekkori pajtásaim is fokozatosan. Második férjével, Nagy Sándor díszlettervezővel, édesanyám lakott még ott 1991-ig, az ő halála után már nem jártam a házban. Utoljára tavaly voltam ott egy koszorúzáson. Tíz évvel korábban, még apám születésének 70. évfordulójára készíttették munkatársai az emléktáblát:
„Indulj el egy úton, én is egy másikon…”
Ebben a házban élt 1960 és 1980 között
Rockenbauer Pál
a magyar televíziós természetfilmezés megteremtője.
Natura szerkesztőség 2003.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/ 7. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
