Jakab István: Elterelés
Éberen persze már könnyű megtalálni a megfelelő szavakat. Attól ez még álom, ha mélyebbet, lényegesebbet nem is láthatsz, hallhatsz soha életedben. Ez a numero egyes számú tapasztalás, érted? Ez a numero egyes. Vagy legalábbis az elsők egyike.
Fakó betontuskó az út közepén. Rajta telibe tűzött tiszta terelőtáblán vakító nyíl, a középső sávból a külsőbe. Éles, sárga alkonyat, csönd, nyugalom, sehol semmi jármű az úton. Fél kézzel forgatod a volánt, éppen csak nem fütyörészel. Kitérsz, a külső sávban gurulsz, rugókon halad az idő veled, gyönyörködve nézelődsz. Ismerős vidéken kanyarogsz, levegős nyárfasorok határolta zsendülő földek. Május lehet, legföljebb június eleje, a búza még zöld, acélos keménységgel merednek a kalászok. Mintha előre tudnád, vagy száz méter után enyhe kanyar következik, már fordítasz is a kormányon. Amint kiérsz a kanyarból, előtted, csaknem belerohansz, noha nem száguldasz eszeveszetten, az álló sor. Öt vagy hat kocsi mindössze. Tanácskozó sofőrök kupaktanácsa az első motorháza előtt. Merthogy itt a külső sávban is egy újabb elterelő tábla állja az útjukat, egyenesen az árok felé mutat a nyíl. Az árok mély, mint egy szakadék. Nem lehet a mezőn át kitérni.
Azon tanakodnak éppen, amikor odaérsz, hogy elveszik a táblát. Az út teljesen ép előttük, minek tették ide?
Előremutatsz. Nem látják?
Nagy faház a kanyarban, az emelkedő tetején.
Teljesen elzárja az utat. Elindultok feléje. Te bandukolsz legelöl, a nap a szemedbe süt, lehajtod a fejed. Belerúgsz egy kis kőbe. Elpattan, figyeled. Hátad mögött halk pusmogás. Rólad beszélnek, de nem érted, mit. Nem is lényeges. Odaértek a házhoz. Három lépcsőfok az ajtóig. Ablak csak az emeleten, egyetlen, árva, kicsi, keresztben osztott. Szimpla, poros. Sokáig vársz, hogy föllépj-e. Mintha csak valami jelre várnál. A nyakadon kószál egy forró lélegzet. Megfordulsz. Tanácstalan tekintet, földbarna szem, közvetlen közel. Magas, erős, inas férfi. Hosszú karja int, csak utánad. Föllépsz, visszanézel. A többiek lent, a lépcső alján, mint egy ismerős gyülekezet. Már vagy tíz-tizenkét kocsi vesztegel a tiéd mögött. Megvan-e még? Melyik is az, hosszan keresgéled. Lassan bandukolnak feléd az emberek. Beszélgetnek, kézfejjel gesztikulálnak. Békébb béke már nem is lehetne. A súrlófény lila árkokat mélyít az úttestre. Messziről jobbnak látszott a felszíne. Felújítási munkára készülnek, felvonulási épület ez. Kellemesen hűs az árnya. Az újonnan érkezők árnyai elfeküdve bukdácsolnak a mezőn. Beletörnek az árokba, bekúsznak a gazok, indák közé. Visszafordulsz. Kopogtatás nélkül nyitsz ajtót, megcsap a meleg. Égett porszag leng, mint egy padláson. Mint a főn, szellőzetlen száraz forróság tömbje zúdul ki. Vastag porréteg fedi a deszkákat. Évek óta nem járhatott itt senki. Teljesen üres a ház. Akkor mégiscsak más célból tették ide. Egy keskeny lépcső vezet az emeletre, kis ablakocskához. Pont szemközt azzal, amit az útról szemrevételeztél. Kívülről tökéletesen szimmetrikus az építmény, csak belülről nem, a lépcső, és szószékszerű végződése megbontja a szabályos rendet. Föllépsz az első fokra, fölvered a port, noha puhábban le se ereszthetnéd a talpad. Birizgálják a szemcsék az orrod. Ingerel, de mégse köhinted el magad. Sokáig úgysem lesztek bent, épp csak körbenéztek. A fordulóból látod, homályon át, hogy akik követtek, bekukkantanak az előtérbe. Komikusak a félfára felfűzött fejek, bazsalyogsz az orrod alatt. Nagy előnyt szereztél. Vibrálva szállingóznak a szemcsék a levegőben, valaki eltüsszenti magát. Kuncogás hallik. Fölérsz az emeletre, az apró szószékre, megtorpansz, visszafordulsz. Most egyszerre betódul a tömeg, mintha ez lenne a jeladás, az előőrsöt nem érte baj. Csöndben, áhítatos csöndben megállnak az ajtóban. Így még ijesztőbb, templomi az üresség. Ismerős a ház léptéke. Megvan. Malom ez, valami nagyobb folyó partján. Csak tudnád, hol? S hol vannak a hengerek, az őrlőkövek? Elhordták őket? Vagy átkelő vámháza? Megfordulsz, tanácstalanul álldigálsz az ablakocska előtt. Térdmagasságban van, lehajolsz, hogy kinézz. Hol a folyó? A vastag kosz szétszórja a sugarakat. Nem látni messzebbre. Annyit látni csupán, s ezt csak most furcsállod, pedig hosszú ideje így van, hogy egy autó sem érkezik szemből. Egyirányú átkelő?
Kiegyenesedsz, hátrafordulsz. A tömeg még mindig egy helyben topog, csak már bent, teljesen elfoglalta a földszintet. Elnézel fölöttük, a hátsó ablakon át pásztázod a mezőt. Egész komoly tömeg hullámzik a ház felé, mint a vándorhangyák. Mindenütt kocsi, elfoglalták a mezőt, kopárra taposták a füvet. Hol keltek át? Már előre tudták, hogy elterelik az utat?
Lefittyedő száraz, megmattult gallyak, gazok, indák, derékba tört növendékfácskák. Sehol erdő, zöld növény. Csak a döngölt, kemény, szürke föld. És jönnek, és jönnek, százával, ezrével, tömött sorokban özönlenek a ház felé.
Emezek meg, akik már bent toporogtak, elindultak a lépcsőn utánad. Egykettőre utolérnek, savanyú, szúrós izzadtságuk befülled, megémelyedsz, liftezik a gyomrod. Muszáj lesz kinyitni az ablakot. Kezed a forró kilincsen. Beragadt, ráncigálod. Ömlik rólad a víz. Mintha nagyító volna az ablakon, egy ponton éget a fény. Elveszi minden erőd, remeg a térded. Egy nagy mancs markolja meg a kezed, hagyd. Majd ő. A tagbaszakadt férfi mögüled. Megnyugtat jelenléte, mint egy testőré. Nekiveselkedik a zárnak, hármat vagy négyet ránt a kilincsen, az ablak tárva. Épp ideje is hogy betóduljon egy kis levegő. Tátott szájjal lélegzik mindenki, erőteljes zihálás hangzik mindenfelől. Megteltek a lépcsők, zsúfolásig tele az előtér. És egyre többen nyomulnak befelé. Lesz itt valami? A tagbaszakadt ellép az ablaktól. Tiéd, int udvariasan. Kihajolsz. Azaz csak hajolnál, merthogy berácsozták. Ezt eddig észre se vetted. Keskenyek a közök, alig nagyobbak, mint az öklöd. Ennek ellenére, mintha elvesztetted volna a maradék eszed a hőségben, próbálgatod, átfér-e rajtuk a fejed? Nem fér át, nyilvánvaló, hiába forgatod. Mindegy is, hisz mi volna utána? Semmi. Több emelet űr. Aha! Itt megszakadt az út, mintha földrengés tépte volna szét. Ugyanakkor szemből meg több sáv, eddig már elkészült a sztráda. Vadonatúj, sima fölfestett beton. Járdasziget csíkozása villog. Oda kellene leugrani? Vagy a keretbe kapaszkodva lehuppanni?
Úgy néz ki, mint valami határátkelő.
Mindegy hogyan, menni kell tovább. Nem lehet visszafordulni. Hiába adnád ki a parancsot. Hiába sziszegnéd, hiába üvöltenéd. Mire az utolsó meghallaná, aki nyomja az előtte levőt, és így tovább, már rég agyontapostak. Nagy a tehetetlensége a tömegnek. Nincs más, előre. Beleguggolsz az ablakkeretbe. Nagyon kicsire kell összehúznod magad, hogy beleférj. Pont vállszéles deszkaácsolat a mélyedés, mintha csak neked szánták volna. Nekifeszülsz a rácsnak. A zihálás mögötted erősödik. Persze. A tested elzárja a levegő útját. Meg se mozdulnak a porszemcsék. Neked még csak-csak jut egy-két molekula oxigén, de hátrébb pokoli lehet. Egyszerre megérted őket. Nem akarnak miattad megfulladni. Itt-ott türelmetlen kiáltás, mi lesz már ott elöl?! Megint megnyomod a rácsot. Nem enged. Ez különös egy ilyen elhagyatott házon, ahol a deszkák közein is bevág a sugár. Most megint kérd meg a tagbaszakadt férfit? Bele se férne a keretbe! Vagy lábbal kéne kirúgatni? De hisz egy centi hely sincs, hogy előjöhess! Válladhoz ér egy nyirkos bőrsziget. Csak veled együtt lehetne …! Te vagy itt a faltörő kos feje. Meg aztán neked is tenned kéne már valamit, ha már elvezetted őket idáig. Fölmutatni az egyetlen lehetséges utat. Még akkor is, ha értelmetlen. Még akkor is, ha lehetetlen. Megfeszíted magad, minden erőd összeszeded. Érzed, hogyan tágulnak az izomszöveteid. A házban iszonyú zúgás támad. Ilyen lehet a kaptár közepe. Elviselhetetlen, fokozhatatlan. Talán még az is jobb lenne, ha átnyomnának a rácsokon. Már-már beléd taposnak, érzed, legszívesebben ezt tennék. Roskadt ívek remegnek a poros nadrágokon. Csupasz, görcsös, tányéros vádlik vonaglanak. Szőrös kötegek, szőrtelen hengerek dobogó oszlopokként közelednek. Talpak láncban. Ízületek reccsennek. Lakkozott, poros, félretaposott, csámpás cipők csoszognak, topognak. Megbabonázottan bámulod: ezek alatt végzed?
Ám ekkor valami más zajt hallasz, hozzáérsz az egyik lábhoz. Csönd legyen csak, kiáltod. Alig hihető, de mind egy szálig elnémulnak. Madárelülte utáni, esti mezei némaság. Így már lehet hallani, hogy nagyon halkan, majd hirtelen erősödve recseg-ropog minden ereszték. Össze fog dőlni, mondod halkan. Minek jöttek be ennyien, kiáltasz. Hogyhogy minek, kérdi egy felháborodott öblös hang fölüled. Nem te magad mutattad meg, hogy erre kell menni tovább?
Sikoltozás, pánik, lábdobogás.
Zuhansz alá hanyatt, deszkástul, ablakostul, tokostul, rácsostul a betonra. S még vagy tucatnyi test hull utánad, egyenesen rád.
Ha föl nem ébredsz, véged.
Illusztráció: Johana Trayanova fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
