Berta Zsolt: Önszócikk
2016-ban kap először felkérést a szokásosnál valamivel mélyebb önéletrajz megírására. Röviden elgondolkodik, hol húzódhat az őszinte és használható közlés, a valódi önlátás, valamint az önironikusnak álcázott, álszerény önfényezés határa, mely által sokszor az önéletrajzok szerzői egyszerre igyekeznek magukat szerénynek és nagyszerűnek láttatni. Nem találja könnyű feladatnak, ebből arra következtet, hogy mind íróként, mind emberként van még mit tanulnia. De azért belevág.
1966-ban, december 12-én, Budapesten születik, a János kórházban. Gyakorlatilag még a szülei is gyerekek, anyja – Mészáros Annamária – tizennyolc, apja – id. Berta Zsolt – húsz éves. Anyai és apai nagyszüleinek a lakása egyaránt, felváltva otthona, ahogy szüleinek megszámlálhatatlan albérlete is. A budai környezet, az alsó-középpolgári kultúra, a gazdag könyvespolcok, a zöldövezet, a habos kakaó és egyéb úri huncutságok, valamint szüleinek kortünetszerű, a beatkorszak szelleme szerint kicsapongó, nyitott, underground életmódja (és zenegyűjteménye) egyaránt nyomot hagynak személyiségén és későbbi érdeklődésének irányultságán. 1971-ben öccse (Berta Krisztián) születik. Ezt követően szülei (számára a mai napig ismeretlen okú) veszekedései mindennapossá válnak. Élete a kettősség, illetve sokszor a hármasság, négyesség jegyében telik. A budai otthon(ok) nagyszülei révén családias melege, szülei révén pedig zaklatott, feszült atmoszférája éppúgy élettere, mint az utca, illetve annak vegyes népe. Ennek megfelelően igen korán önállóvá válik, néha az öccséről is ő gondoskodik. Kábé hatéves ekkor, az utcát sötétedés után még nemigen kedveli, de már egy ideje (egyedül is) szokja. Ahogy a kocsmákat is, ekkor még szülői kísérettel. Pontosabb, hogy apja látogatja azokat, gyermekkísérettel. Aki egyébként művelt, kedves, verseket író, gyermekeit szerető, és azokat soha egy ujjal, soha egy szóval nem bántó ember, tehát nem egy baromállat-, hanem egy kedves – gyerekfejjel is – szerethető alkoholistát kell elképzelni. Épp akkor disszidál nyugatra, amikor első gyermeke, Berta Zsolt – nagyanyja gondjaira bízva – megkezdi az általános iskolát. Szülei ekkor már elváltak, anyját ettől kezdve néhány évig nem látja. Az iskolában az első pillanattól kezdve rosszul teljesít, illetve gyakorlatilag egyáltalán nem teljesít, nem is igen érti, mi végre kell látogatnia az intézményt. E tekintetben nagyanyja sem világosítja fel, öreg, fáradt már, örül, hogy a gondjaira bízott kölyköt egyáltalán étellel, ruhával, némi szeretettel képes ellátni, iskolai tanulmányaival már nincs ereje foglalkozni. Apja Bécsbe érkezése után néhány hónappal már jó keresettel, hajlékkal bír, azonnal megpróbálja maga után csempésztetni a fiát, akit a regnáló szocialista rendszer nem engedett vele együtt kiutazni, s ekkor sem engedi utána. A gyermekcsempészet nem jár sikerrel, ezért az apja hazatér, de csak vidéken kap munkát, a fia ezért még a nagyanyjával marad. Iskolai tanulmányaival továbbra sem törődik senki, így ő maga sem. Apjával és a hozzá tartozó nővel (ki – ha épp jelen volt – már korábban is kvázi nevelőanyjaként szerepelt) csak az iskolai szünetekben él egy fedél alatt. Előbb Sóstón, a BHG-üdülő apró padlásszobájában, később Dunakömlődön, egy zsúptetős vályogházban. Mindkét hajlékra kedves, meghitt otthonként emlékezik. A Balaton már az első napokban éppúgy természetes lakóhelyévé válik, mint Budapest, hisz kisded korában fonyódligeti dédanyja házában már töltött ott annyi időt, hogy a Balatont alig idősebb fejjel megpillantva azonnal magához, és magát hozzá tartozónak érezze. (Ezen identitása negyvenkét évvel később Bertha Bulcsu irodalmi díjhoz juttatja, az Én benne, s ő bennem, obszcén víziót keltő című, de valójában a Balatonról és vidékéről szóló rövid írása révén. Él a gyanúval, hogy a díjat neki ítélőket jelentős mértékben befolyásolta a névazonosság.)
A Városmajori Általános Iskolában tölti a hétköznapokat. A jegyei átlagosak, az iskolában megszerzendő tudása viszont átlag alatti. (A szorzótáblából például kizárólag az önmagukkal és a tízzel szorzott számok eredményét sajátítja el, ezeket sem az érdeklődés, hanem csak a véletlenszerűség okán.) Viszont ekkoriban még rengeteget olvas, irodalmi és történelmi ismeretei magasan felette áll korosztálya átlagának. Emiatt már igen fiatalon (a tiszta szívű ártatlanok naivitásával és mit sem látásával, vagyis az ostobák bátorságával) szakmai konfliktusai támadnak, elsősorban akkori történelemtanárával, aki egyben az iskola igazgatója is. Korán (s még viszonzatlan) szerelembe, sőt szerelmekbe esik, és életre szóló barátságokat köt. 1974-ben távol élő anyja újabb testvért (Füry Gusztávot) hoz világra.
Az általános iskola utolsó évében meghal apjával vidéken élő kuvaszuk, Deni, akivel ifjú hősünk gyöngéd baráti viszonyt ápol. Sor kerül az első feszült hangú, igazságot, egyebeket feszegető (a gyakorlat szerint egyirányú) szóváltásra istennel. A középiskola (I. István Közgazdasági Szakközépiskola) első hónapjaiban meghal apai nagyanyja, akihez ekkoriban a legerősebb érzelmi szálak kötik. Ez ügyben már nem is keresi istent, és az sem jelentkezik nála.
Ettől kezdve kettesben él az apjával, a budai lakhelyet pestire váltva. Az apja felváltva, hajnalba nyúlóan dolgozik szakácsként és pincérként, így ő továbbra is élvezi a szinte független, csupán az iskolai rendtartás által veszélyeztetett szabadságot. Az apjával való közös élet hozadéka, hogy kontrollálatlan olvasási szokásai néhány évre irányított mederbe terelődnek, valamint hogy megtanul főzni. Hogy a fennálló rendszerrel szembeni ellenállása apja hatására ekkor csontosodik ki teljesen, vagy már korábban szívta magába a családi miliővel, arról nincsenek biztos emlékei. Az aktuálisan regnáló kormányokkal szembeni gyanakvása azonban mindörökre, az úgynevezett demokratikus környezetben is megmarad. A múló évek rendre igazolják bizalmatlanságát.
A középiskolában a harmadik évet ismételnie kell, ugyanakkor magatartási okokra való hivatkozással is megpróbálja eltávolítani onnan néhány gonosz pedagógus, ám néhány jó szándékú rendre megmenti őt. Hogy érdemes volt-e, arról – későbbi munkássága tükrében – megoszlanak a vélemények. No de a kortárs művészet mindig egy szeméttelep, amit az idő hivatott kiválogatni. Ez már csak így van, s nem is lehet másképp.
Kiterjedt és alapos kísérletezést követően (vagy talán annak dacára) még itt, az iskolában viszonzott szerelembe esik későbbi gyermeke anyjával, Berczeli Mónival (1966).
1984-ben érettségizik. Pincérként kezd dolgozni egy angyalföldi csehóban. 1986-ban másfél éves katonai szolgálatra hívják be, ez idő alatt elsősorban az egyik pécsi helyőrségben szolgál felderítőként, de sokszor vezénylik el hosszabb-rövidebb időre az ország más tájaira is.
Leszerelés után zenekart alapít Télak néven. Ekkor ír először dalszöveget. A banda nem lesz sikeres, de körülbelül tíz évig működik. 1994-ben fia – Berta Csanád – születik. Hosszú szünet után összebólintanak istennel, s kimért, szinte csak szakmai vagy szomszédi kapcsolatukat immár nem szakítja meg, hogy ugyanebben az évben meghal apja, idősebb Berta Zsolt.
Újabb zenekari kísérletek és számtalan át nem gondolt munkahely (célszáltekercselés, vendéglátózás, fuvarozás, számítógép-programozás, betanított munkák és némi részvétel a feketegazdaságban) után felhagy a muzsikálással, és egy éttermet bérel, melyet üzlettársával felújít, berendez és Vekker Időmúlató néven élőzenés helyként két évig üzemeltet. Pénzt nem keres vele, de itt áll be basszusgitározni a Jimi Hendrix Memorialba, ami tíz évig kiválóan működik. Szintén a Vekkerben merül fel benne először az írás gondolata, amit nem követ azonnal tett. A Balassi Kiadóhoz áll sofőrnek és könyvterjesztőnek, majd néhány év múltán a terjesztéssel együtt átkerül egy könyvkereskedelmi multicégbe. Itt a munka mellett (munkaidőben is) akad némi szabadideje, így – korábbi bárpult-sikereinek bátorító emlékével – írni kezd, nagyjából 2005-ben. A regény 2008-ban meg is jelenik. Családjával vidékre költözik, s újabb gyöngéd barátságba keveredik, ezúttal egy Fontos nevű border-collieval, akit hamarosan honosít, és pulinak tekint. Ugyanakkor elveszíti a munkáját. Hosszú ideig alkalmi munkákból (nyílászáró beépítésből, szakácskodásból) igyekszik megélni, közben ír, anyagilag nagymértékben támaszkodva a feleségére. Ezután sorban jelennek meg kötetei, melyek a megélhetését továbbra sem biztosítják ugyan, de némileg indokolják szerzőjük létét, vagy legalábbis ürügyet szolgáltatnak arra. Sorrendben: 2008, 2015 Jancsiszög (regény), 2012 (körül) Jancsiszög (filmforgatókönyv), 2011, 2016 Visszajátszás (regény), 2014, 2015 Kalef (regény), 2016 Recept (novelláskötet). 2014-ben rendes munkákhoz jut. (Egyazon időben könyvesbolt-üzemeltető, rendezvényszervező, fuvaros, karbantató-gondnok és egyéb alkalmi munkákat is vállal). Azóta nem igen ír, csak tervezi.
Időközben elköltözik otthonából, e döntésének bölcsességéről nincs meggyőződve, de ugyan miben volt valaha is biztos? A fia lediplomázik, erre büszkébb, mint összes megjelent művére (és arra a vaddisznómájas, erdei gombás, pálinkával párolt almás szarvas-tokányra, amit egyszer róla fognak elnevezni) együttvéve. 2016-ban – az évek során csak rövid időkre szüneteltetett dalszerzés eredményeképpen – egy zenei albuma is megjelenik, LUK VAN címmel. A kiadójánál napirendre kerül többi dalának felvétele és kiadása is. Ez ügyben szkeptikus, de örül neki.
Ugyanebben az évben Kalef című regényét lengyelre fordítják, megjelenése a 2017-es Varsói Könyvfesztiválra várható. A mű olaszra fordítása már elkezdődött, az angol nyelvű változatról tárgyalások folynak.
2017. januárjában Márai Sándor-díjban részesül. Korábban is tudott a felterjesztésről, a díj tényleges elnyerése mégis bizonytalan és kellemetlen érzésekkel tölti el. Mindazonáltal az egyik – etikát, moralitást firtató– újságírói kérdésre így válaszol: Az állami szintű művészeti díjat nem azért hívják így, mert az államtól kapja az ember, hanem mert az állam – mint az ország és annak népének megbízott hivatalnoka – adja át, kötelességének megfelelően. Az államnak és alkalmazottjainak addig fingja se volt róla – és alighanem azután sem lesz – hogy létezel, legalábbis az én ismertségi szintemen így van. Ezen a szinten attól sem kell tartanom, hogy ez egy szavazatvadász díjazás. Bár az sem minősítené a munkámat, kapott már olyan is ez okból komoly díjat, akinek a munkássága komoly és értékes, és kapott már olyan is, akié egy ruppót se ér. Végső soron tehát bármilyen minőségű államtól el lehet fogadni bármilyen díjat. Már csak azért is, mert ugye pénzzel jár. Sokkal jobb lenne persze, ha nem díjakat kapnának az írók, hanem normális fizetést. Már az nagy előrelépés lenne, ha csak olyan éhbért is, mint bárki más, aki dolgozik ebben az országban manapság. Különben meg Karcsi barátom azt mondta, a díjazás nem a díjazott értékét növeli vagy csökkenti a díj által, hanem a díjét a díjazott által. Úgyhogy emiatt aggódjon a díj.
Nem állítja, hogy minden oké (sőt), de – amint egy kritikusa az írásairól megjegyezte – „nem ad kész válaszokat, inkább csak reményt, biztató melegséget csempész a szövegeibe”. Erre nagyon is büszke, mert egyre inkább úgy érzi (titokban), hogy az emberiségnek, a világnak, és mindezeken belül a hazájának is, valójában már befellegzett, elmúlt az utolsó utáni pillanat is, ami még jogot formálhatott volna a reményre. De állítja, hogy – a reménytelenség dacára – remélni kötelesség, és ez valahogy magától is így működik az emberi szívben, bármilyen gazemberek is ülnek a világ kisebb és nagyobb trónjain. Ez már csak így van, teszi még hozzá.
Illusztráció: Berta Zsolt (2015, mandiner.hu)
Ezek is érdekelhetik!
Agócs Sándor: Önszócikk →
Acsai Roland: Önszócikk →
Hegyi Botos Attila: Önszócikk →
