Halász Imre (1938-2019)
Szeptember végén hunyt el Szigethalmon 81 évesen, idősek otthonában Halász Imre költő, újságíró. Életmű válogatása 2006-ban jelent meg 600 oldalon.
2005-ben én ütöttem gépbe kézzel írt visszaemlékezését az ő 1956-jára. Most megint aktuális.
Utolsó, áprilisban tollba mondott verse:
„Ellustult, hogy nem talál
rám a szorgalmas halál?
Pedig tudja, bottal járok,
siket lettem, rosszul látok,
altestemet rák zabálja.
Mit akar még, mire várjak?”
Bokor Levente
***
Halász Imre: Levél az elfelejtett múltból
Erzsikének és Sándornak![1]
Valakinek el kell mondanom: ma reggel alighogy bekapcsoltam a Kossuthot, a bemondó fél évszázadot röpített vissza az időben a szabadság felcsillanó, csalóka látszatába. Pedig csak ennyit mondott: Kedves hallgatóink! Október 27-e van, hat óra… És 2005. év – teszem hozzá.
*
Negyvenkilenc évvel ezelőtt, mikor a fogva tartó laktanya ebédlő-falára szerelt hangszóróban megszólalt az akkori Kossuth Rádió, vagy fél ezren néztünk föl – az első sorban ülőket kivéve – reménnyel-szorongással a dohányfüsttől sárga, mészhólyagos mennyezet egére.
A rádió sercegett, ropogott. Végre nem a miniszterelnök, hanem fáradt férfihang közölte, hogy akik este hatig leteszik a fegyvert, közkegyelemben részesülnek, a statárium meg akkortól lép életbe.
Hurrá, felszabadultunk!
Tódultunk volna kifelé az ázott falevelekkel bokáig borított udvarra, ki a rozsdarekedt kapun át; én, a földszintes Kispesten, aztán Erzsébeten, és Csepelen keresztül, haza. Még ha albérlet is, haza, haza végre!
– Állj! Kettős sorba sorakozó! – csapott kardjával a szék támlájára az ügyeletes tiszt. Mintha onnantól a szolgálati szabályzat előírásai léptek volna életbe. Nekünk is járt, ami a Honvédség minden sorállományú fiának – még a napi 23 forint 60 filléres élelmiszer fejadag is –, cserében engedelmességgel tartoztunk.
A golyószórós fiuk fegyverüket magukra hagyva lejöttek a színpadról rendet teremteni. A „dióverős”, sorvégi őrök levették puskájukról a szuronyt, és elzárták a kijáratot. Nemcsak a szurony tünt el fegyvereikről, az arcuk is megváltozott. Az éjszakai gyűlölet helyére valami mosolyféle mázolmány került. Az imént még kérlelhetetlen politikai tisztek is szívélyes, útbaigazító kalauzokká szelídültek. – Semmi baj, fiúk – veregették a vállunkat – maguk már nem esnek törvény alá, de csöppnyit várniuk kell.
Vártunk.
Vártunk, mint versenylovak a rajt előtt. Fél lábunk az utcán, fejünk, szívünk otthon az értünk virrasztóknál.
Vártunk, vártunk.
Vártunk négy, civilben feltehetőn mészáros mesterségű, viaszos vászon kötényes, felgyűrt ujjú, gimnasztyorkás konyhai beosztottra, aki mosogató szagú, horpadt, alumínium vájdlingokkal állt elénk. Egyikben töpörtyű púposodott, másikban a szeletelt kenyér hegye.
– Iiiin-duj! – vezényelt az ügyeletes százados. Ahogy haladtunk, a jobbról álló legények maréknyi töpörtyűt, a balról állók két szelet kenyeret nyomtak kezünkbe. Pár órája még halomba akart lőni minket ez a hadsereg, most meg feltarisznyázva enged világgá.
– Aztán haza menni ám! Semmi benzines palack, semmi puska! – intettek utánunk a nyájas politikai tisztek.
…Nem engem búcsúztattak így. Se puskám, se palackom nem volt. Pisztolyom is csak öt percig. „Nesze, fogd!”, kaptam a sötétben golyó nélkül, hát letettem a kerítés kőlábára, és futottam a többiek után lefelé a vasutak irányába. Lent a Soroksári (ma Helsinki) út alatt, a hajdani gyári tó szintjén állt a „nagyvonat” állomása a Koós Károly tervezte lejáróval. Tőlünk kissé délre a HÉV, de állomása északra, valahol a csenevész gömbakácok mögött sötétlett. Gondoltam, odáig futok, felugrok az utolsó kocsira, és repülök hazáig. Eszembe sem jutott, hogy Erzsébetre gyalog jöttünk be Ottóval Szigetszentmiklósról, vissza is lehetne ugyanúgy. Idefele büszkeség feszített a társaságától. Ő volt az új bátyám. Félig magyar, félig szerb. Ő huszonhét éves, én tizennyolc…
Boldogan, töpörtyűt ropogtatva, minden félelmem, gyávaságom magam mögött tudva vágtam neki a Kiss János laktanya gondozott parknak is beillő udvaráról az ismeretlen, néma utcáknak, grundoknak, ahol annyi felé szóródtunk ahányan voltunk az éjszakai esőtől még nyirkos reggelben. A húgy még csak félig száradt ki amúgy is nedves nadrágomból, de nem fáztam. Már szégyent sem éreztem bepisilésemért. Nevetgéltem is, ahogy a délután egy-egy részlete eszembe jutott.
…Muris volt ahogy új bátyám, mintha lejtőn mennénk lefelé, nyújtottakat lépett a sima betonon. Fejét is lehajtotta, nehogy beverje a bányafákba. Jött velem a százkilencven centis ember föl-le görnyedve. Így jött volt lakhelyünkön is, a dáliák és őszirózsák borította Dunaharasztin. Mindig az elképzelt vájat belógó dúcaihoz igazította magasságát.
Nevettem, sajnáltam, csodáltam alig „fél éves”, új bátyámat. Szakmájában elismert ember volt társai között. Alighogy a tanoncságból felszabadult, csoportvezető lett a Kazinczy úti Elektromos Vállalatnál.
Országszerte épültek ötéves tervünk „büszkeségei”, a „félautomata üzemek”: acélművek, textilgyárak, tejfeldolgozók… A Kazinczy úti központból szálltak ki az elektromos brigádok, hogy lelket leheljenek az új létesítményekbe. Gyakran heteket töltöttek egy-egy városban. A szállás-, étkezés-, s miegyéb költségeket utólagos elszámolásra vették fel a csoportvezetők.
Ottó kezdő nősember volt, s máris nem jöttek ki a feleségével, amikor egy túlságosan görbére sikerült estén elúszott a teljes, rábízott összeg: nyolc és fél ezer forint. Hú, micsoda pénz volt az akkor! Valahol a Nyírségben történt. Mire kijózanodtak, és a megvendégelt lányok is köddé váltak, már hazafelé, Pestre robogott a vonat. Ő nem szállt le a brigádjával, ment tovább délre, a szülővárosába, Csurgóra. Rokonai segítették át a határon Jugoszláviába. De Titónak, a „láncos kutyának” az országa – hiába beszélte ő egyik anyanyelveként a szerbet – lágerbe dugta, és „közbűntényesként” visszalökte Magyarországra. Mivel munkahelye a legjobb véleményt adta róla, csak két évi javító-nevelő munkára ítélték. Vitte is a rabomobil Oroszlányba, ahol zsebesek, beszolgáltatást kijátszó kulákok, egykori kuplerájos lányok társaságában fejtette, lapátolta, csillézte a szocialista ipar „fekete kenyerét”, a gyenge minőségű barnaszenet. Miközben pedig morzsolgatta büntetését, özvegy anyja férjhez ment az én édesanyámtól szintén megözvegyült apámhoz. – Ez Ottó bátyámmá válásának a története. Tőle meg elvált a felesége. Ő azután megismerkedett a görög polgárháborúban elárvult, és nálunk befogadott görög lánnyal, Flórával, új munkatársával. Így lett Ottó újra vőlegény.
Október 26-án, a déli napsütésben, a kis görög lányért indultunk a pesti Hősök tere melletti leányszállásra. Gyalog, át a vasúti hídon, Dunaharasztin át Soroksár irányába. Sehol semmi forgalom. Még bicikli sem. Végre az Előre pálya mellett egy krumplit szállító Csepel teherautó kanyarodott elénk. Megállt és felvett, de csak az erzsébeti tanácsházig vitt. Segítettünk lepakolni. A Kossuth-szobor körüli tér már megtelt emberekkel. Autók, lyukas zászlók, krumplis zsákok, és a MÖHOSZ-ból összehordott kispuskák. Egy ponyvás kocsiról néhány fiatal férfi igazi puskákat (gyalogsági dióverőket) osztogatott. Ottó is szerzett magának, de amikor én nyúltam utána egyiknek, elzavart. Közben második világháborús dzsip kanyarodott be a Kossuthi (Kossuth Lajos utca) felől.
– Ottó! Haver! Haverkám, te főbányamester! – kiabált a kormánykerék mögül valaki. Vadonatúj bakancsos, szőrmegalléros, bőrből való, pilóta-lemberdzsekes, hátizsákos, lófogú fickó volt. Hátizsákját félvállon lógatva lépett elénk.
– Ottó!
– Tibikém!
Összeölelkeztek, forgatták, mustrálgatták egymást. Újra összeborultak, aztán Tibi kibontotta a hátizsákot. Tele volt szovjet Popeda órákkal. – Schillingem nincs, ez lesz a valutám – lelkendezett, majd a bátyámba karolt. – Gyere velem, vén bányász, szabad az út. Fegyőreink is „kivették a szabadságukat”. Ezzel a tragaccsal Bécsig gurulunk. Naaa?! – nevetett föl bíztatva.
Míg Oti a fejét rázta, néhányan már fel is kapaszkodtak a kis jármű platójára. Ekkor a nagy, ponyvás kocsi fiatalembere is vállalkozókat toborzott.
– Aki felvette a muníciót, jöjjön! Már türelmetlenül várnak ruszki testvéreink!
Tibivel, és Otival más-más irányba spricceltek ki az autók. Egyedül maradtam. Mentő fordult a térre, két sebesült fiút hozott valahonnan. Cipelték őket az épület alkalmi kórházzá alakított alagsorába. Próbáltam hasznossá tenni magam, de nem tartottak igényt a szolgálatomra.
Ekkor mát hallatszott, hogy lőnek, nem is messze. Egyre sűrűbben. Emberek futottak a Soroksári (Helsinki) út irányába. Melós-kinézetű, puskás emberek. Velük sodródtam. Ekkor nyomta valaki kezembe üres pisztolyát. Lövöldöztek. Lentről is lőttek. Behúzódtam egy iglicekorcba. Így szakadt ránk az este. Hirtelen olyan sötét lett, hogy szöget lehetett volna beléverni..
– Lőnek ezek a mocskos ruszkik! A kurva anyjukat, lőnek! – süvöltötte egy hang, és elrohant mellettem valaki. Óvatosan, szinte lábujjhegyen követtem, csaknem olyan habozással, hogy az fölért a hátrálással. De megnyugodtam. Az úton nem oroszul, hanem magyarul beszéltek. Káromkodtak, üvöltöttek, de magyarul!
– Megmenekültünk! Győztünk!
Így futottunk a halasiak karjába gyanútlanul.
A Kiskunhalasról felvezényelt „bokorugrók”, a 37. lövészezred (a Kádárék által később „Forradalmi Ezred”-dé előléptetett alakulat) katonái egyáltalán nem barátként fogadtak. Jobbára leszerelés előtt álló öreg katonák voltak. Jöttek rendet csinálni, szétverni ezt a „kurva, pesti bagázst”.
Mitsem sejtve, messze a Corvin-köztől, a Blaha Lujza tértől, a néma külváros főútján vonultak, amikor a Szent Anna kápolna, s a Juta-dombok mögül sorozatok pásztázták végig az első kocsikat. A felderítő tiszt, Juranics Miklós százados, holtan bukott a szélvédőre. Katonái közül is többen megsebesültek.
Ma már tudjuk, tizenhat éves, másodéves ipari tanulók géppisztolyai varrták a halál gombjait a fiatal százados köpenyére. Az egész ezred megvonaglott a hírtől. Egyetlen, fájó testként rángott a sínek közt, végig a Soroksári úton, át Csepelig, onnan a Vágóhídig, a Haller térig és Üllői útig. Fojtogatta a düh, emésztette a gyűlölet. Akik minket kaptak el, süvítettek, mint a fölbolygatott lódarazsak. Szitkozódtak, bokán rúgtak, nekilöktek valami gyári kőkerítésnek (ahol a 70-es évek óta se gyár, se kerítés. A helyén kanyarognak fel több irányból a járművek a Gubacsi feljáróra Csepel felé).
Arccal a falhoz ragasztva, szinte a tégla közti fugákba préselve, már vagy tizenöten dermedeztünk mozdulatlanul. Állt köztünk két nő is. Mindegyre hozták, taszigálták az újabbakat. Fegyvercsattogás, káromkodás. Káromkodás, fegyvercsattogás. Kibiztosították a géppisztolyokat, aztán visszazárták. Ezt játszották a puskákkal is. – Parancsnok elvtárs, mit gecizünk ezekkel, golyót beléjük! – hallottuk többször és több változatban. Hol „gyilkos söpredék” voltunk, hol „jampec állatok”, hol csak „mocsok” a maga jelzőtlen meztelenségében.
A békés, civil életről álmodozó, leszerelésre váró öregkatonák lehettek többségben, de néhány véresszájú, igazi „keretlegény” tombolása állította föl a mércét. A józanabb hangok mindössze addig merészkedtek:
– Majd a bíróság dönt felőlük. A mi feladatunk, hogy lefegyverezzük, és átadjuk ezt a bandát. Ne feledjék, csak ennyi!
„Le-fegy-ve-rez-ni!” – Nem csak parancsolt feladat, játék is volt a részükről. „Forduljon meg! Nyomás!” – és motozás harmadszor, ötödször. „A kezeket! A mocskos kezét mutassa!” – és fintorognak, szimatolnak, érezni-e a puskapor édeskés-büdös szagát. Többször megszaglásszák a mellettem álló, idősebb férfi tenyerét is. Frissen mosott-vasalt, kék munkásruha volt rajta, a lábán nyári szandál – októberben! Talán negyedik ellenőrzés után emelték ki a sorból. Nem is emelték – lökték! Olyan sűrűn álltunk, hogy vele sodródtam.
Kedves Erzsike, Sándor! Ehhez a férfihez képest, én, úri vigéc lehettem. Jó cipő a lábamon, fölül meleg gyapjú pulóver. Február 11-én múltam 18 éves, amikor drága szüleimtől: új anyámtól és apámtól tíz-tíz doboz „Ötéves terv” cigarettát, s egy sorsdöntő közlést kaptam: minthogy nagykorúvá váltam, le is út, fel is út! Költözzek össze újdonsült bátyámmal! — Szóval, önálló keresőként álltam a falnál mint fagépmunkás az Autógyárból. Első fizetésemből, a cipőm mellé, vettem egy akkor „gyönyörű”, sáfránysárga, disznóbőr kesztyűt száz forintért! Most volt először a kezemen.
A tisztek, tiszthelyettesek után időnként a kiskatonák is „beleszagolhattak” a tenyerünkbe. Engem is kipördített egy parasztgyerek kinézetű tizedes. Kesztyüt le! – vezényelt. Úgy tett, mint aki tényleg kíváncsi, őriznek-e lőpornyomot a pórusaim. Jobbjával az orra közepéig emelte a jobb kezem, közben a baljával már gyűrte is vászon gázálarctáskájába a kesztyűmet. Félelemmel, finoman nyúltam utána: Bajtárs, a kesztyüm…
Két, éhes disznószeme, mintha golyószóró torkolattüzévé vált volna. – Amit most loptál valamelyik üzlet kirakatából?! – üvöltötte, és kétszer az arcomba vágott kesztyűmmel, s máris gyűrte, dugta vissza a többi szajré közé. Lehiggasztásul, még öklével is bepancsolt egyet mielőtt visszalökött a falnak.
Fáztam. Egyre hűvösebb lett, a katonák újra tüzet gyújtottak mögöttünk az útszélen, amitől – mintha az iménti ütéstől lenne – duplájára dagadt a fejem árnyéka.
Hallottam a lépteket, az „én katonám” jött vissza bajtársaival. Hátbavágott: „Lőjétek le, szídta az anyánkat!”
Röhögtek. Hallottam a závárzat csattogását, de már tudtam, hogy nem lőnek le. Tizennyolc éves korában, ráadásul, amikor először szerelmes igazán az ember, azt nem lehet vele megtenni. Tilos! Ez felsőbb parancs. Megszegése olyan képtelenség lenne, mint a Nap megállítása az égen. Szentül hittem, és egyre szilárdabban tudtam. Miből? Csak úgy. Három héttel azelőtt volt a becsei búcsú. Ott találkoztunk Csörivel, aki akkor még Erzsébetként mutatkozott be. Első látásra megszólalt bennünk valami. Valami, ami egy életre szól majd. Tudtam, ha most ő is erősen gondol rám, nem húzzák meg a ravaszt, nem visznek a nyári szandálos férfi után. Biztos voltam benne, hogy rám gondol, mert én is csak rá gondoltam minden erőmmel. Belekapaszkodtam, beszéltem hozzá, csak szép törékeny arcát nem tudtam felidézni…
Minthogy a szandálost elvitték mellőlem, lopva odalestem a hűlt helye mögött szorongó nőre. A hátulról pislákoló tábortűz torzzá, bizonytalanná rontotta vonásait. Nemcsak az én drágámét, de még a karnyújtásnyira álló nő arcát sem tudtam elgondolni.
És megjött az eső, nem zuhogva. Kitartón, kérlelhetetlenül szemetelt. Csupasz nyakamat mintha fagyasztott gombostűk szurkálnák. Fázva lapultam a falhoz, miközben Csörivel Becsén jártam, meg Ráckevén az aranyló Godányon. Arany volt a homok, arany a fák levele. De az igazi kincs a tőkéken ragyogott. Szüreteltünk. Csöri vödörrel, én puttonnyal, az édesapja – ezúttal józanul: „a szüret komoly dolog” – állt a taposó kádnál.
Az eszem másik fele újra meg újra felidézte az én kesztyűs katonámat. Rég elhalt emlék sajdult meg, azt bizonyítva, hogy nincs szerencsém a bőrkesztyűkkel. A háború alatt Halásztelken (akkor még Herminatelep) anyám rám bízta az apám kincseit: pecsétgyűrűjét, ezüst zsebóráját a jaklicskám zsebébe varrta. Szarvasbőr kesztyűjét, vőfélyszalagjait a játékaim közé rejtette el. Később, lihegő, izzadt orosz katonák zúdultak a pincénkbe. Kifújták magukat, aztán fogtak a kutatáshoz: „Csaszi?! Csaszi?Csaszi!” – Elő az órákat! – Játékdobozaimat szétrugdalták, s apám kesztyűje máris ott lógott egyikük kezében. Visítva kaptam utána – az édesapámé!
A halálfáradt ruszki is a szajrézott kesztyűvel pofozott fel. Ő is egyiket jobbról, a másikat balról adta. Ő is! Ő is!…
Később, amikor éjjel-nappal, szakadatlan (mert a vasárnapi iskola is kötelező volt már) csak a dicső, felszabadító szovjet katonák magasztalása zengett (verset szavaltunk róluk, gondozni, koszorúzni jártunk a sírjaikat, róluk íratták a házi feladatot), akkor jó volt elővenni a két pofont, hogy tudjam, mi is az igazság. Viszont az öklét nem használta az orosz – ez is az igazsághoz tartozik. Hogy’ legyen mostmár? Mit szeressek a katonákon? Ha megúszom, és holnap engem is katonának visznek…??? – Ezek és a hasonló gondolatok közt igencsak ronggyá áztunk, mire megjött a parancs az indulásra.
Két, ponyvával félig takart, hátul csupaszon hagyott autóra parancsoltak bennünket. A mi kocsinkon hatan kuporogtunk a szabad ég alatt, velünk a két nő is. A vezetőfülke mögött, a plató ponyvával fedett részén, konzervek és lőszeresládák között ültek, hevertek őrzőink. Sátorponyvába, pokrócba csavarodtak, egymást ugratva cigarettáztak, vagy tömték magukba a konzervet. Mi még titokban sem mertük korgatni a gyomrunkat. Valaki mégis ránk dörgött a ponyva alól:
– Kuss!!! Rohadt pestiek! Ha nem viszket úgy a valagatok, már mehetnék a civil ruhámért…
Hogy ki szólt, nem láttuk az arcát, de a „viszkető valag” megtette a hatását. Civil hancúrozásokra emlékeztetett. Hazai fényképeket toltak a zseblámpa elé. Lányok! Eljegyzés! Húúú…
A hozzánk legközelebbi, fejét tömő, szőke fiú, kedvesen, mintha nem is ellenséggel volna dolga, megkérdezte a ládája alatt gubbasztó, didergő nőt: Nem éhes? – s már nyújtotta is a „bakát” a bicska hegyén (nem a „huszárt”, a kenyeret másik autó hozhatta).
Néhány perc múlva mindkét nő evett boldogan, megszépült arccal. Aztán: hideg van, fáznak, ugye? – s ehhez hasonló dumák után már csak mi áztunk négyen, a nők bekerültek a ponyva alá.
Aztán:
– Nyugodtan vegyék le az ázott ruhát. Sötét van. Itt a pokróc, tessék.
Továbbá:
– Majd szólunk az érdekükben. Haver a hadnagy, ne féljenek, na…na!
– A kezed!
– Huhú! kemény didkóid vannak.
– Még hogy az anyám lehetnél?! Rá se ránts, nyanya! – végül már csak ilyen tört mondatokat, nyögést, szuszogást hallottunk míg zötyögött velünk ez a kekiszínű nászágy, ez a fosszínű börtön.
Mentünk, megálltunk. Újra indultunk, újra megálltunk. És egyre többet álltunk, mint mentünk.
Hol jobbról, hol balról torkolattüzek sebezték föl az éjszakát. Az útkereszteződésnél orosz és magyar vezényszavak csattogtak, meg orosz és magyar szitkozódás. Mentünk, megálltunk. Szitált az eső.
Már rég elmúl éjfél, mikortól a statárium megint életbe lépett.
Kekiszínű börtönünk majdnem koporsónkká lett, mire a kispesti Kiss János laktanya súlyos vaskapuja bebocsátotta a szállítmányt. A félelem, az eső, a tehetetlen düh halálosan megtiport. Lebénultam, úgy kellett leemelni két társamnak. De a jószívű, „bakát” osztogató trubadúr alighogy hozzámért, felordított: – A kurva anyját, srácok, a kölyök be is szart, vagy csak összehugyozta magát! – Undorodva lökött el, bele az ázott falevelekbe.
A cipekedés a társakra maradt. Húztak magukkal.
Végtelen hosszúnak tetsző, húsostészta-, bab-, meg sárgaborsó szagú terem tárult fel. Pattogzó, mészhólyagos „egén” néhány tisztán maradt téglalap és köralak látszott. Feltehetőn, „apáink” fényképei függtek ott még néhány nappal ezelőtt is. A kör helyén a szovjet meg magyar címer. Az ebédlő egyben a kultúra terme is volt. Végén hatalmas színpad; padlóján, leterített pokrócokon, két katona hasalt a felénk fordított golyószórók mögött. A terem két oldalán, s a kijáratnál szuronyos őrök. Ha valaki WC-re kéredzkedett, szuronyos katonák kísérték végig a folyosón, ahol egymásra borogatva hosszú, X-lábú asztalok álltak.
Bent a teremben székek. Székek négy fejezetben. A „fejezeteket” üres sorok választották el egymástól.
Az elsőben azok ülnek – köztük a két, velünk „utazó” asszony is –, akiket még éjfél előtt hoztak be. Ők már szabadok, csak a bizonytalan, veszélyekkel teli éjszakai kijárási tilalom miatt tartják benn őket. Szabadon vécézhetnek, jöhetnek-mehetnek. Utánuk, egy üres sor után, az „1 órások” következnek. Mi a „2 órások” blokkjába kerülünk. Lehetünk kétszázan. A mögöttünk következő üres sor után a „maradék”, alig 25-30 „utcai söpredék”. Ennyit kotortak össze derék katonáink a rádió megszólalásáig.
T. Péter, a nálam vagy tíz évvel idősebb, falumbéli zsidó fiú hajnal felé észrevett és odajött hozzám. – Ne félj! – biztosított. – Ezeknek már nem lesz idejük fellógatni – és nevetett. Majd a fülemhez hajolt. – Pajti, nézz rám. Ha győzünk, nagy ember leszek. Ha nem, lepattanok. (Lepattant. Hosszú évek múltán tudtuk meg, hogy Svájcban alapított családot, de valami csúf betegség hamar elvitte szegényt…)
Így virradt ránk az a bizonyos, 49 évvel ezelőtti október 27-i reggel köddel, kenyérrel, töpörtyűvel. Mohón majszolva, emlékekkel megpakolva széledtünk toronyiránt. Ki-ki a maga tornya iránt, minél messzebb a laktanyától, át a réteken, grundokon, üres utcákon. Ha Csörire gondoltam, mosolygott a szívem, ha szálfaszép, új bátyámra, elszorult. Hol lehet? Mi lehet vele? De ha a barátjára, Tibire gondoltam, elszállt belőlem az aggodalom. Apró, kis röhögés rázott. Elképzeltem, ha Bécset nem találja biztonságosnak, meg sem áll Svájcig, és ott a havasok és órák hazájában házal csodálatos Pobedáival: „Tessék, tessék, eredeti szovjet márka!”
Változó érzelmektől hajtott lábbusszal vágtam át Kispesten, Erzsébeten s értem ki a Soroksári (Helsinki) útra. Hogy már jártam itt tizennégy órával ezelőtt, csak közvetett bizonyítékok jelezték: rongydarabok, néhány konzervdoboz, korom-festett beton, elázott Munkás cigaretta, laposra gázolt marmonkanna, sáros női sál, zsebtükör, szakadt nemzeti szalag, ázott plakátok.
Keresztül osontam az úttesten. Ahol lent, békében, a „nagyvonat” robog a Keleti pályaudvartól Kelebiáig, a töltés oldalán bokrokba akadt harmincas-negyvenes civil holttestek. Köztük lógott, ég és föld között, ideiglenes szomszédom is, a kék munkásruhájú, nyári szandálos. Az egyik szandál – nyílván kiakadt a csatja – lent hevert a síneken. Mintha csak előre sietett volna gazdája előtt.
A sínpár olyan, akár a végtelenség, a halhatatlanság jelképe – talán ez is eszembe villant. Talán, hiszen ahányan vagyunk, annyi az emlékezet.
…Nemrég történészek arról beszéltek a rádióban, hogy két jutadombi csata volt. Október 26-án a halasi 37. lövészezred-, november 4-én a szovjetek ellen. A halasiak négy ipari tanulót fogtak el, felismerni vélték egyikükben Juranics százados gyilkosát, de mind a négyükre kimondták a halálos ítéletet. A Szent Anna kápolna alatti mélyületben dörrent el a sorozat, s az itteni gödrök egyikébe fordították őket.
A kivégző osztag parancsnoka észrevette, hogy egyikük él. Ilyenkor íratlan szabály, hogy meg kell adni a kegyelemlövést. De a katonák nem ezt tették. Teherautóra rakták, kórházba szállították, ahol is a fiú felépült. Sőt – folytatódik az emlékezet – ezután hazakerült Battonyára. Itt ’57-ben, vagy ’58-ban, mikor már dühöngött az „ellenforradalmárokat” üldözők tébolya, összefutott a kivégző raj parancsnokával, de az nem jelentette föl, hiszen „a magyar nem bántja a magyart”.
Viselkedésének persze lehet más magyarázata is. Hiszen, ha abban a felfokozott hangulatban kiderül, hogy a dicsőséges forradalmi ezred katonájaként „megingott”, lehet, hogy maga is bíróság elé kerül. Hát inkább a barátság! Mert állítólag – a történészek szerint – összebarátkoztak.
Mindezt csak utólag kapcsolom a történelemhez, olyan adatként, amiről fogalmam se volt. Ítéletre pedig nincs jogom. Legfeljebb magam fölött ítélkezhetnék. De egy tizennyolc éves gyerek felett?! Számon kérhetném, például, amikor megláttam ott, 49 évvel ezelőtt a töltés bokrain fennakadt harmincas-negyvenes férfiakat, az elnémult síneken heverő magányos szandált, hogyha üvölteni nem is mertem, miért nem sírtam el magam legalább? – Száraz szemmel mentem tovább, s már boldogan szaladtam is, amikor megláttam Szigetem egyik drága kapuját, a Gubacsi hidat.
Közel negyven évnek kellett eltelnie, hogy könnyeim, ha áttételesen is, kicsorduljanak végre. Talán éppen Benke Laci Gyalogos riportok kötetét mutattuk be az Olvasó Munkás Klubban. Sárkány Pisti, munkásotthoni ügyintézőnk ezúttal nem két-három flakon, de kétkannányi „kannásbort” szerzett valahonnan. A rendezvényen csak egy ürült ki, a maradékra hárman maradtunk: doktor Bolla Dezső, a Csepel Galéria és a Helytörténeti Gyűjtemény igazgatója, Sárkány Pisti, meg én. Ők helyben laktak, de én, mire kiürült a kanna, minden szigetszentmiklósi járatot lekéstem. Nem akartam senkinek a terhére lenni, hát vacogva, fájós lábbal nekivágtam az ’56-os útnak. De nem akadtam rá, nem találtam a bejáratát, hiába keringtem le-föl a híd csepeli oldala és a papírgyár között. Éjfél után, januárban, még ha nincs is befagyva a Duna, nyitva felejtett hűtőszekrényként sugározza a hideget. Egyre nehezebben topogva, elgémberedve kutattam a Dunadűlő bejáratát, ami régi formájában eltűnt. Negyven év alatt sportpályákat, lakó-kolosszusokat, villákat építettek rá. De a feltámadó emlékek, meg a töméntelen bor hatására mégis újra és újra nekivágtam. Árkok állták utamat, kőkerítések, drótkerítések löktek el maguktól. És kutyák! Nem az egykori bolgárkertészek loncsos, koszos kutyái, hanem símára nyalt szőrű, családi vérebek. Félelmetes volt! Félelmetes!
Először csak káromkodtam — teli torokból. Majd leülve egy kerítés lábára, elkezdtem zokogni. De iszonyúan ám, és mindenért! S mindenben ott találtam az okok és okozatok alján Ottót, a Pobedás Tibit, Flórát, halott édesanyámat, a második, és harmadik anyám mellet őket is, a kekiszínű kocsi ponyvája alatt vénasszonnyá ölelt, rémült asszonyokat, s mindazokat, akiknek már az arcára sem emlékszem.
Végül, egyik barátomékhoz zörgettem be. Mintha a statárium negyven év múlva is érvényben lenne, mert mikor a vendéglátó feleség az órára pillantott, szintén elmúlt 2 óra.
Hogy ugrál az emlékezet! Egyre közelebb kerül, ami elveszett, szinte kézfogásnyira van. Látom, aki voltam, a srácot, az őszi napsütésben. Szöcske lába van. Vagy acélrugók hajtják?
Ezúttal töpörtyű nélkül, korgó hassal rovom a kilométereket, amikor csaholó kutyák és nagyfejű, csatornavágó kapákkal felfegyverkezett bolgárok kapnak körül „megvan a másik tolvaj!” felkiáltással. Taszigálnak, belöknek a gépház melletti deszkasufniba a „másik karfiol-tolvaj” mellé.
A „tolvaj”, Oti, a bátyám.
Egymás nyakába borulunk. Száz füllel lesem bátyám alkalmi hőstetteit. Én csak hallgatok, nincs miről mesélnem. Élhetnék bármely korban, a hősöket nem rólam mintáznák.
Délben a motorján megjön végre az a bolgár, aki éjszaka őrködött és „látott” minket. De csak ránk pillant és bosszúsan legyint. Mehetünk tovább.
Oti most is nagyokat lépdel, s le-lekapja fejét, hogy be ne verje a még szikrázó októberi napba. Kezd túl alacsonyan szállni.
Alig érkezünk meg a szűkös, penészes falú albérletünkbe, jön át a szomszéd a rossz hírekkel. Apám és az új anyám, Oti anyja, halálosan összerúgták a port. Végérvényesen. Apám fuvarost fogadott s már vissza is költöztette új anyámat Dunaharasztira, a januári földrengés után lakhatatlanná nyílvánított házba. Onnan a lakók már elköltöztek, vissza abba az örökségbe, amit atyám csak úgy lett volna hajlandó felépíteni, ha az anyám a felét a nevére íratja; abba az örökségbe, aminek csak a fele volt új anyámé, másik fele a bátyám tulajdona. Édesapja rendelkezett így, amikor Csurgóról felköltözve azt a „ligeti” házat még meg tudták vásárolni.
Oti közömbösen fogadta a hírt. Most tudtam meg, hogy anyja nem is a szülőanyja, csak nevelője; meg azt is, hogy apja halála után, alighogy Oti börtönbe került, új anyám apámnál is nagyobb mohósággal futkosott bíróságra, ügyvédi irodába, hogy a vagyon másik felét is megszerezze.
Míg komoly, „felnőtt őseink” egy nyolcszáz négyszögöles homokbuckára emelt három szobás, szuterénos tulajdon feléért, negyedéért vívtak élet-halál harcot egymással, olyan elszántan, mint a jutadombiak, vagy Corvin-köziek, mi már a következő pesti kiruccanásunkat tervezgettük.
Bátyámat csak a menyasszonya sorsa foglalkoztatta igazán. Ennek jegyében múlt el október 28., a pihenő napunk. Másnap, 29-én vágtunk neki újra, hogy kihozzuk Flórát a Hősök tere (s a nyolc méteres Sztálin csizmája) melletti, görög nők szállójáról.
Gyalog vágtunk az útnak.
Gyalog is jöttünk, de már hármasban! Jöttünk végig a szétlőtt mellékutakon, a függönyök mögött riadtan hallgatózó bérházak között. Jobbról-balról, hátunk mögött, előttünk egy-egy sorozat fénye villant. A hangok felerősödtek a szűk utcákban. Újra féltem, de másképp, mint három nappal azelőtt.
Valamikor, pöttömként, még a legsötétebb, fákat ríkató, szeles éjszakába is kimerészkedtem, ha tudtam, hogy apám, vagy más ismerős jön a hátam megett. De most én kellettem, hogy sereghajtó legyek. A „hős” lépdelt elől, utána a megvédendő, gyenge nő, Flóra. Én zártam a sort, és lőttek. Sötét is volt. Akkorákat botlottam a kiforgatott utcaköveken, azt hittem a fejem esik le, vagy nyelvemet harapom ketté. Hallani véltem, hogy valaki oson utánunk. A zöld parolis halasiak lesnek. Olykor én is rémülten lekaptam a fejem Otival együtt, mintha vele tanultam volna a bányafák iránti alázatot. Pedig csak annyi történt, hogy ahol még épen világítottak az utcai lámpák, és három-négy irányból rohant meg minket a fény, ott az árnyékok is gerendákként billegtek.
Nem volt biztatóbb a csepeli Hollandi út sem, mikor végre odáig értünk. Az utánunk settengő, sugdolózó alakok nem tágítottak. Ráadásul belebotlottunk a bolgárok őrszolgálatába. Felismertek bennünket. Kérdezgettek, megkínáltak cigarettával. Elindulás előtt, aki tegnap Otit elfogta, ajándékozott neki egy görögdinnyének beillő karfiolfejet fájdalomdíjként. – Majd az asszonyka megfőzi otthon – duruzsolta melegen.
Persze hogy azt is én hurcoltam. Csaknem éjfélt mutatott MOM-vekkerünk, mire megérkeztünk. Elsőként a kék lavórunkat tettük ki középre, hogy fájós lábunkat zsongítsuk a hideg vízben.
31-én bátyámék világgá mentek. „Disszidáltak”. Évekig ez volt cselekedetük elítélő minősítése. Nem északnak, hanem dél felé vették az irányt. Nem félig-szerb bátyámban szólalt meg a „jugó vér”, hanem a törékeny Flóra „görög vére” mutatta az utat.
Flóra édesapja a görög polgárháborúban a macedon hegyek közt kapott halálos sebet, anyját aknaszilánk érte. Életveszélyes állapotban az akkori baráti országba, Jugoszláviába szállították. Az alig tíz éves árvát, több társával együtt, a „magyar népidemokrácia” fogadta be. Mire édesanyja fölépült, és magához vehette volna leányát, addigra a legendás Titó marsallból „láncos kutya” lett, a szocializmus közellensége. Így minden elmaradt az anya és lánya között: se találkozás, se üzenet, se levél. Hat éven át mindössze annyit tudhattak egymásról kölcsönösen, hogy élnek.
Csak este vettem észre, hogy üres a szekrény. Meleg gatyáim, pulóverem, zoknijaim is útra keltek. Vadonatúj bőrkesztyűm után újabb veszteség. Viszont az ajándékba kapott, lófejnyi karfiol itt maradt hiánytalanul. Az üzemi konyhák kosztján nevelkedett új asszonyka, ezen a hatalmas zöldségen kezdhette volna konyhaművészeti kiképzését.
De erre már nem jutott ideje.
November 4-én hajnalban mintha az október 26-ai éjszaka folytatódott volna Szigetünkön. Befátyolosodott az ég, apró, varrógéptű-cseppek böködték a fákon itt-ott megmaradt leveleket. Kitartón esett az eső az első beharangozásig. Vasárnap volt.
Drága barátaim, mire a november elsején kivonult szovjet tankok újra megérkeztek a szomszédos Tökölre, s megindultak Csepel, Ferencváros, Józsefváros, Soroksár- Pesterzsébet felé, rá kellett döbbennem: se új Magyarország, se új anyám, se szép, bátor, új bátyám nincs többé.
*
Most Csörike[2], a feleségem, itt ül, szemben velem a konyhaasztalnál, és nem érti, időnként miért borul el a tekintetem.
– Haragszol?
Amikor meg könnyet lát a szememben, megrémül:
– Fáj valamid?
Fáj. Nem valamim, hanem valakim.
Csöre harmadik éve alzheimer-kóros. Néz maga elé. – Miért, mi volt októberben? – pillant rám.
[1] Stáncsics Erzsébet és Szántai Sándor író-házaspár.
[2] Csörike – Erzsike – Halász Imre felesége. A visszaemlékezés megírásának dráma körülménye, hogy a magára maradt házastársak közül a feleség az alzheimer kór előrehaladott stádiumában szenved.
Illusztráció: Halász Imre (2015)
Cimkék: búcsúztató, hírek, próza, vers
