Kuprin: Egy éj az erdőben
Április közepe. Az éjszakák még hidegek: a mocsarakat és tócsákat az erdőben reggelre finom, ropogós hó teríti be, de a nappalok már ragyogóak, és meleg van. A nyírfák ragadós rügyei tavaszi nedvekkel töltődnek fel, a levegőben érezni lehet örömteli gyantás illatukat.
Ezek a süketfajd vadászat utolsó napjai. Alig bújnak ki az első nyírfalevelek, s már hallani a vörös tarajú nyírfajdkakas és süketfajd szenvedélyes dürgését, aztán őszig abbahagyják, és beveszik magukat az áthatolhatatlan sűrűbe.
Nekem már elegem lett abból, hogy minden éjszakát a földbe mélyen beásott, régi gyantafőző üzemben töltsek: fullaszt az égett gyanta szaga; a gerendafalakat versoknyi hosszan belepte a fekete, ragadósan nyúló korom; minden nap, ahányszor kibújsz ebből a gyantaüzemből, fekete vagy, mint az ördög, a kéményseprő nincs olyan fekete, aztán meg csak nehezen tudod lemosni a kezedet meg az arcodat.
Ezen kívül egyre nehezebb és kellemetlenebb az, hogy állandóan ott van melletted Nyikoláj, az erdész. Csak fecseg, minden ok nélkül, kiabál, ráadásul egy talpnyaló fajta, ellenszenvesen pénzéhes, és mindig noszogat. De mint vadász, felülmúlhatatlan: ismeri a madarak és vadállatok minden szokását, viselkedésüket és búvóhelyeiket; fáradhatatlan vadász-szimata, mint a kutyáé, és úgy ismeri az erdőt, mint a saját izbáját.
Az egyik erdőkerülő, Alekszejev, elmesélte, hogy Nyikoláj, az erdész, nem is annyira szenvedélyes vadász, mint inkább állat- és bőrkereskedő, az elejtett vadat pudra mérve a komák, rokonok és násznagyok segítségével Tulán és Rjazanyon keresztül Moszkvába küldi. Ezenkívül a madaraknak és állatoknak egyébként tiltott csapdákat állít, és mérget szór szét.
A Nyikolájev ravaszságáról szóló híresztelések nemigen érdekeltek vagy nyugtalanítottak. Sógorom – akinél ezidőtájt vendégeskedtem – önkényuralmi intézkedései a kursinszkiji állami erdészeti kerületének négyszázötven ezer gyeszjátinnyi területét érintették, még ő vigyázta föl a Hludov-testvérek szomszédos, kaszimovszkiji erdeit is, melyek területe több, mint százezer gyeszjátyin volt; amint láthatják tehát, mind az egész öt – hat német fejedelemségnek vagy bármely határmenti állam területének felelt meg. Ez az erdész (aki nem csak képzettsége, de elhivatottsága alapján is) komolyan és odaadással szereti az erdőt. A pusztító erdőtüzek elleni védekezés céljából a védett erdőterületen magas figyelőtornyokat építtetett, és fáradhatatlanul vizsgáztatgatja a tűzrendészeti ismeretekből az erdészeket. Buzgón üldözi az önkényes erdőirtókat, és sohasem bocsát meg nekik. Még ennél is szigorúbban ügyel arra, hogy erdei kerületében senki ne merjen tüzet gyújtani, különösen nyáron.
Nem lehet megvesztegetni. Amikor eljön az ideje, hogy irtásra kijelölt erdőrészt eladjon, a legjobb sorokat a szomszédos parasztoknak tartja fenn, a fafeldolgozók kapják a maradékot, vagy a drága, magas áron értékesíthető, építőanyagnak használható szálfákat. A parasztok tudják ezt, és értékelik: ezért is van az, hogy az ő erdeiben szinte sohasem lopják a fát, és a védett faiskolát senki sem bántja.
Természetesen tudja, hogy szinte valamennyi erdésze az ő engedélye nélkül vadászik. De elsiklik fölötte.
– Olyan sok vadállatom van – mondja — , hogy mindenkinek jut belőlük, s még akkor sem fogynak el.
Én magam is osztom főnököm véleményét. De az, ahogyan Nyikoláj a vadászaton viselkedik, időnként azért feldühít. Már csaknem három éve vadászunk vele, és hányszor kaptam azóta gazságon, mégsem köthettem bele. Hol egy kopár és puszta helyre visz el, ahová, amióta világ a világ, egyetlen süketfajd vagy nyírfajdkakas sem repült még be. Vagy volt olyan, hogy távolról hallom a süketfajd dalának izgatott hangjait, gyors, rövid ugrásokkal futok oda, igyekezvén mindezt teljes csöndben csinálni. Ott, ott…, már közel a süketfajd. Már ki tudom venni dürgésének második, erős, süket sziszegésre hasonlító trillázását is; felnézek, s próbálom a sűrű fenyőágak között meglátni magának a süketfajdnak az alakját… És hirtelen gally roppan valaki lábai alatt… Bőrcsizma csoszog… A süketfajd abban a pillanatban elnémul. A sötét bozótból előbújik Nyikoláj. A süketfajd, hatalmas szárnyaival hangosan csapkodva, elrepül, már nem is látod. Hogy az ördögbe!..
Nyikoláj suttogva kérdi:
– Elijesztettük?
Persze, hogy a madár megijedt, de nem tőlem, hanem az erdésztől, én meg csak ostobán hallgatok, meg ne bántsam, miközben ádáz dühvel nézek rá. „Nem először csinálod, gazember!” Igen: soha, még egyetlen süketfajdot sem engedett elfogni, s most újra elölről kellett kezdenem a kutatást egy másik után, amikor Nyikoláj kiabálva szaladt felém:
-Szan Vanics! Ajjaj, ajjaj, Szan Vanics!
S mikor odaért:
– Én csak kiabálok, csak kiabálok magának! Úgy megijedtem! Lápos ez a talaj. Megbotlik az ember, s nem kecmereg ki többé belőle. Elsüllyed.
Végül egyszerűen meggyűlöltem kapkodó gondoskodásáért, és csak ma határoztam el, hogy illő komolysággal szóljak hozzá.
– Nyikoláj, nincs szükségünk arra, hogy bolondot játsszunk egymás előtt. Egyedül megyek ki éjszaka, te pedig indulj, menj haza az erdőőrsre! De most rögtön!
Panaszosan mormog:
– Hogy én, elmenjek?! Már hogy tehetnék ilyet, Szan Vanics? Hogy hagyhatnám egyedül? Hisz a környék csupa mocsár, tele van sebes patakocskákkal, ne is próbálkozzon az átkeléssel rajtuk, különösen éjjel! És a főnök úr összetöri a csontjaimat, ha, ne adj’Isten, valami történik magával. Hiszen egyedül csak magáról kell gondoskodnom… Én…
Szörnyen ráordítottam. Csak ez az első lépés volt kellemetlen és nehéz számomra, utána már minden könnyen ment. Nyikoláj gyorsan felöltözött, és kiosont a gyantafőző üzemből. Sokáig hallottam távolodó lépteit, míg végül biztos voltam, valóban a kursinszki út irányába megy. Többé nem hallottam a lépteit.
Csak a zaj maradt a fülemben, meg a hirtelen egyedüllétnek a különös, kellemetlen érzése. Megnéztem az órámat, nyolc körül járt. Most már sajnáltam, hogy elzavartam Nyikolájt: azelőtt ilyen idő tájt mentünk s feküdtünk le a gyantaüzemben, és éjfélre értünk a madárfogó helyre. Lehet, hogy igazságtalan voltam, amikor az erdőőrnek alattomos szándékot tulajdonítottam. De legyőztem érzékenységemet, vállamra vettem a puskát, és a nemrég újra kitaposott, keskeny ösvényen lassan elindultam az erdő sűrűjébe.
A Nap lenyugodott. Az alkony ragyogó és fényes volt, de nyugodt, és a szél is elállt; csaknem biztos jele annak, hogy reggel száraz, szélcsendes idő lesz – a legkedvezőbb a süketfajd dürgését megfigyelni. Azon kívül még valamilyen, egész apróknak tűnő madárkák cikáztak hihetetlen gyorsasággal az elsötétedett égbolt magasságában: ez is csöndes reggelt ígért.
Egyre nehezebben lehetett látni az erdei ösvényt, így rábíztam magam a lábaim ösztönös emlékezetére, ami nagyon éles és engedelmes tud lenni a csöndben és a félhomályban.
Így értem el a keskeny, mindössze egy százseny szélességű, de roppant sebes folyású kis patakhoz, a Prá-hoz. Hangos csobogását már messziről meghallottam. Valamikor nagyon régen, a parasztok „lavával”, nyírfahánccsal átkötözött vastag faágakból épített primitív, kezdetleges hidat fektettek át rajta. Különös – még sohasem sikerült szerencsésen átjutni ezen a rakoncátlan patakon. Mint ahogy most is: akárhogy próbáltam megőrizni egyensúlyomat, mégis melléléptem, és merítgethettem a hideg vizet a nagy, térden felül érő bőrcsizmámból. A túlsó parton azután leültem, levetettem a csizmámat, és kiráztam a vizet a nehéz lábbeliből. Járás közben a lassan száradó, rugalmas bőrrel kellemesen és jó alaposan bebugyolált lábaim újra átmelegedtek.
Tovább már könnyebb lett az út. Tapasztalatból tudtam, hogy most, a hatalmas fatörzsek és a sűrű, tövises bokrok között kanyarogva, mindig keleti irányba kellett mennem. Ebben segítségemre volt a nyugatot jelző, arany-lila színű, kihaló esti fény, és a félig-meddig játékszernek számító iránytűm, amit pillanatnyilag égő cigarettám fényével világítottam meg.
Menet közben már kényelmesebben vetem vállamra tábori tarisznyámat, és hirtelen akaratlanul is elmosolyodtam magamban: abban a mély, esti erdei csöndben nevetséges dolog jutott eszembe. Az új norvég író, Knut Hamsun Pán című regényére gondoltam. Ó! milyen különös szavakkal, milyen varázslatos képekkel rajzolta meg hőse, az elbűvölő Glan hadnagy, az erdőt és óriási csöndjét…
De milyen erdő volt az, ha a legrövidebb úton naponta járnak át a lányok a városba tejeskorsóikkal? És milyen óriás az egyedüllét benne, amikor tele van szórva cigarettacsikkekkel, zsíros papírdarabkákkal, barackhéjjal és törött üvegszilánkokkal; mindazzal a piszkos nyommal, ami az ember állandó és szoros közelségéről tanúskodik?
„Érdemes lenne – gondoltam –, ezt a norvég természetbarátot idehozni a sűrű, csak részben felmért erdők sűrűjébe, erre a több százezer négyzetverszta, közepes európai államnak megfelelő területre, melyen medvék, farkasok, rókák, borzok, nyulak, hiúzok, mókusok, hermelinek, nyestek és több ezer ismeretlen, apró vadállat lakik, és e négylábú világ fölött a helyi erdei manó uralkodik, melyet már többször is láttak a kursinszki muzsikok, és amit a szomszédok „nagyfejű kursa nőnek” vagy „pogány litván nőnek” neveztek el, az öregasszonyok pedig nyáron gyakran találkoznak vele, amikor bogyót szedni mennek az erdőbe.
De már lassan – lassan sötétbe burkolódzik a föld. Ha ilyenkor kimegy az ember a világos házból a szabadba, azonnal fekete sötétségbe lép. Az én szemem már megszokta, és még világosan látom a mocsárdombot. Mocsárdombnak nevezik itt a mocsár fölé magasan és szélesen kinyúló nagy dombságot. Szinte állandóan szabadon nő rajta két – három óriási, több évszázados, csúcsaikkal az égig nyúló, négy ölnyi vastagságú, földbe kapaszkodó törzsű fenyő. Még világosan látom, hogy a legvastagabb, öreg, érdes, mohlepte fán, Isten tudja honnan, sűrű aranyfény terjed szét, és remeg rajta, úgyhogy most ezen a helyen olyan a fa, mintha vörösrézből öntötték volna.
A gyönyörű fény azonban szemlátomást gyöngül, elhal, elsötétül… S már nyoma sincs… Nekem is le kell feküdnöm aludni.
A domb alatti egyenletes és puha helyen fekszem le; így mindig kényelmesebb az alvás a szabad levegőn. Elaludni azonban sokáig nem sikerül. Dübörög a vér a fülemben, és fekhelyem egyre kényelmetlenebbnek tűnik. Számomra már ismerős ez a megpróbáltatás: minél többször változtatsz pózt, és fordulsz egyik oldaladról a másikra, és a mélyedésekkel, dudorokkal és ágacskákkal bajlódsz, annál biztosabb lehetsz, hogy elkerül az álom.
Próbálok mozdulatlanul feküdni, s nem törődni gödrökkel, göröngyökkel. „Csak azt hiszem, hogy ott vannak – nyugtatgatom magam. – Elkényeztetett képzeletem termékei. Még egy kicsit ki kell bírni, azután elmúlik.”
A magas égbolton megjelent a félhold éles, világos, éppen frissen kifényesített sarlója, és csak most látszott, milyen sötét és fekete ez a tavaszi éj. Fut, csak fut a fiatal, pompázatosan ragyogó Hold, úszik, mint egy gyors hajó, láthatatlan vontatókötélen maga után húz egy pici, bátor csillagot – egy csónakot. Időnként mindketten ott vannak: a brigantina és a kis csónak – bele – belebukdácsolnak a fehér, szétfoszló, gubancos felhőgomolyagokba, és pillanatok alatt narancs színű fénnyel vonják be őket, mintha rőt színű gyújtónaszádok fogtak volna tüzet.
Nem tudom, mennyi időt töltök az égi kalózok megfigyelésével. Az idő ugyanúgy nem érdekel többé, mint bármi más a világban. Már nem vagyok tudatában annak a kellemes érzésnek sem, amely többé soha, sehol nem szorít, nem hasít, nem nyom. A vér már nem zúg a fülemben, ugyanakkor meglepően kitisztult és csodálatosan élessé vált a hallásom.
Messze, úgy húsz – harminc versztányira, a kis erdei tóban mély és rekedt hangon bömböl egy bölömbika – ő az énektanárnő. „Énekeljetek, gyerekek, paty – paty!” Pici madár, alig nagyobb a harisnál, de a hangja olyan, mint egy protodiakónusé vagy az elégedetlen tenyészbikáé, egy százfejű csorda vezéréé. De hamar abbahagyja. A kismadarak a sűrű bokorban elbúcsúznak egymástól: „Csi – ki, jóéjszakát”. Aludjatok éberen: „csip – csip – csip!”A mocsárban a haris még egyszer utoljára, hosszan elnyújtva: „crex – crex – crex.” Bárányként béget az éji szállásra repülő szalonka. A világ csöndes! Egyedül a tojásból nemrég kibújt apró madárfióka csipogta el magát kétszer: félrebeszélt álmában. Micsoda éj! Hirtelen egy gyermekkori dalocska jut eszembe:
Itt az óra, itt az óra
Aludjatok! Isten helyettetek nem alhat…
S még érzem is a fejemben egyszerű, naiv, szinte imát mormoló dallamát.
Milyen ünnepélyesen – édes érzés, hogy éppen most ebben az egész hatalmas erdőben valami nagy és ünnepélyes titok jár – kel, melyet az idősebb kertészek és erdészek oly bölcsen a nedvek első tavaszi mozdulatának neveznek.
A nedves, áldott föld számomra világméretű, óriás anyának tűnik, aki bőkezűen ajánlja fel mindennek, ami él, növekszik, lélegzik és Istent dicsőíti, megszámlálhatatlan mellbimbóját. A gyökerek a föld sötét méhébe kapaszkodó, hajszálvékonyságú, gyönge hajtásai fáradhatatlanul szívják, mohón isszák magukba a csodatévő nedveket. A vak és érzéketlen, csak az istenáldott ösztöneikre bízva magukat, ők sohasem tévednek. Ez a nedv itt a hársfának kell, amaz ott a gyöngyvirágnak, amott az a fenyőnek, emez itt a páfránynak vagy a vadmálnának.
Ó, éji órák! mennyi megújuló erő, alkotó munka, láthatatlan élet és örök titok van bennük. Éjjel a kisfiúk repülnek a levegőben, leesnek az ágyról, és növekednek. Éjjel a hold vonzása a tetőkre űzi a holdkórosokat. Éjjel nyugtalanul fel-felsóhajtanak a serdülőlányok, a terhes nők érzik az első szülési fájdalmakat.
…Én az imént gondolkodtam. De álom volt mindez, vagy valóság? Felnézek az égboltra. Ott nagy változások történtek. A félhold lejjebb szállt, és kétszer olyan nagy lett. Mintha megdagadt és elvörösödött volna. A kis csónak levált róla, és mindörökre eltűnt… Igen, valószínű. Néhány percre elaludtam, és semmit sem vettem észre. Az éj még csöndesebb, még mélyebb, még némább lett. Csak alig kivehető hang körülöttem, a lábaimnál. Mintha valaki ezt suttogná: „Pak.” Nem, ilyen rövid hangot akkor hallasz, amikor a gondolataiba mélyedt gyermek kinyitja a száját. Találgatom, honnan jöhet, és meghatottan elmosolyodom. Valamilyen rügy éppen most szívta tele magát nedvekkel, megduzzadt, és ilyen hangot adott az első lehulló levél. Micsoda boldogság! Úgy lakom most a természet egyszerű, bensőséges, otthoni középpontjában, szentélyében, mint bármilyen ismerős házban.
Miért nem mesél többé rideg, gyakorlatias századunk? Például, milyen nagyszerű és felmérhetetlen királyságom van! Élnek benne vad méhek, darazsak és dongók, amik még nem szánták rá magukat, hogy kirepüljenek mély, téli, a hideg ellen szalmával és mohával védett odúikból. Itt mindenütt, minden egyes hézagban és repedésben, a kéreg töréseiben alusszák halott, de átmeneti álmukat a tarka pillangók lárvái és selyemgubói, a karcsú szitakötők, a sokféle bogár, a durva szúnyogok, hálóikat szövő pókok, és a munkás férgek: fűrészmunkások, vésnökök, fúrósok, gyalusok – valamennyiükre szükség van Isten ilyen vagy olyan munkája során. Magas dombként emelkednek az óriás hangyabolyok, telis-tele erős, serény, dühös és okos néppel…
Nézzük csak, megpróbálok számadást csinálni: átlagosan hány alattvaló jut birodalmam minden négyzetszázsenyére?
És számolok. Nehéz a fejem, ide-oda inog. Viszket a szemhéjam. Ó, milyen fantasztikus módon keveredik az erdőben éjjel, hajnalhasadás előtt, a fantázia és az igazság, az álom és a valóság.
Lehet, hogy újból elszundítottam, de hirtelen ébernek és ijedtnek érzem magam. Úgy éreztem, valaki az előbb rálehelt az arcomra, majd egy hideg és puha valamivel nekiütődött. Összerezzenek, arcomhoz nyúlok. Hűvös, nedves csepp. Ezzel egyidőben, bár nem hallom, de rövid és gyors vágtát érzékelek. Úristen! Hisz’ ez valamilyen erdei kis vad lehetett, odajött hozzám, és körbeszagolt. „Mi lehet ez a nagy darab marhahús itt, az erdőmben?” Felemelem a fejemet. Már látszik az ég: egyenletes, unalmas, acél színű. Olyan bágyadtnak és fáradtnak érzem magam, mintha sokáig utaztam volna egy harmad osztályú vagonban. Valami mozog fölöttem, ott, a magasban, a fenyő sűrű ágai között. Mereven és feszülten nézem. Igen, süketfajd az, bár onnan, ahol én vagyok, nem látszik nagyobbnak egy erdei galambnál. Mikor fészkelhette be oda magát, hogy nem hallottam meg korábban? „Ne félj, kis süketfajd, – mondom magamban – , ma nem foglak bántani, nem foglak lelőni. Hiszen együtt aludtunk ugyanaz alatt a fenyő alatt…”
Messze egy feketeharkály hangja csendült, és ugyanakkor gallyak ritmikus roppanását hallottam. Csak nem újra az az átkozott semmirekellő Nyikoláj?
(1931)
Fordította Kun Tibor
Alekszandr Ivanovics Kuprin (Narovcsat, Oroszország, 1870 – Szentpétervár, 1938) Orosz író, az orosz naturalizmus képviselője. Katonai szolgálata után Oroszországot járta, különböző foglalkozásokat űzött. 1919-ben az ellenforradalmi hadsereg (“Fehér Hadsereg”) katonája, majd Párizsba emigrált. Megromlott egészségi állapota miatt a szovjet kormány engedélyével hazatérhetett.
Ночь в лесу. in: Александр Куприн. Полное собрание рассказов в одном томе. Москва, Издательство Альфа – Книга, 2010, 1277 oldal, 1172 – 1177. old.
Kun Tibor a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Siketfajd (pixabay.com)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
