Bence Erika: Kétszázharminc maga magát bemutató opus
Önlexikon. Kortárs magyar írók önszócikkei. Szerkesztette: Szondi György
Cédrus Művészeti Alapítvány, Budapest, 2017
Olasz és francia minták alapján a Napút folyóirat szerkesztőinek felkérésére íródott; Szondi György gondozásában és jegyzetével, a Cédrus Művészeti Alapítvány kiadásában jelent meg. Kortárs magyar irodalmi lexikon, amelynek különlegessége, hogy önreflexiós eljárással készült: a szócikkeket önmagukról írták a szerzők. A szabályos formát szabálytalan, a műfaj (a lexikonszócikk) kereteit több szempontból is szétfeszítő, egyedi/személyes tartalmú és nyelvezetű szövegek töltik ki.
A több mint négyszáz címre elküldött felkérő levél az egyes szám harmadik személyű beszédmód (mint a távolítás eljárása) és a hatezer karakternyi terjedelem feltételén kívül más elvárást nem támasztott szerzői irányában. Az előbbit sem mindenki, az utóbbit majdnem senki nem tartotta be, voltak, akik a – gyakoribb túlírás helyett – a másik végletbe estek: egy három mondatos bejegyzést, vagy egy néhány szavas vázlatot küldtek. Másik végletként a teljes szerzői ívet kitevő novella fordul elő a kötetben. Az önlexikon azonban épp azért rugalmas forma és keret, mert teret adott ezeknek a szabálytalan kitéréseknek is, nem kevesebbet mutatva meg ezáltal, mint az aktuális irodalmi önreprezentáció sokszínűségét és beszédmódbeli gazdagságát.
Volt, aki „önszócikk”-ét a lehető legszabályosabb formába öntötte: semleges hangvételű bio- és bibliográfiai egységet írt (Dobozi Eszter, Gál Éva Emese, György Attila, Kukorelly Endre etc.). Ezeknek a szócikkeknek a hozománya kétségkívül az, hogy a kívülálló, esetleg különböző irodalomszemléletek által befolyásolt lexikoníró külső rálátása helyett azt mutatja meg, hogy a szerző belső, személyes, akár intim szemszögéből mi számít fontosnak az adott életműben: hogyan rendeződnek el ilyen nézőpontból az opus alakulástörténeti folyamatai, góc- és töréspontjai.
A szokványos életrajzi, vagy pályaképjegyzet hivatalos nyelvezetét többen személyes hangvételű, a formára nem jellemző megjegyzésekkel oldották. Elmondták, mint Falcsik Mari, hogy a „bemutatott író” nem tanult jól, de „ifjúságát egyetemesen megélte” (121), vagy az endrődi születésű Gergely Ágnes, aki „nem szerette a várost” (Budapestet), „visszavágyott vidékre” – s noha 1948 óta Budapesten él, „most sem szereti”. Olykor, mint az idézett címszó is, az „elhallgatások”-kal együt hat leginkább az elmondandó történet vagy töredék: a látszólag semleges, szikár grammatikájú mondatok mögött traumatikus tartalmak húzódhatnak. „Édesapja a háború végén eltűnt” (146), ő pedig „vas- és fémesztergályos tanuló lett a mozdonygyárban” (uo.).
Györe Balázs egy, az életrajzi és bibliográfiai (szám)adatait felsoroló „bevásárló listá”-t írt, Szálinger Balázs széljegyzetet a szeretetről és az otthonosságról; Márton László pedig: „1959-ben születtem Budapesten. Azóta is itt élek” (284).
Annak az, olykor a nagyzolás pózától sem mentes (aki behatóan ismeri az opusát és az általa sejtetett habitust, el fogja hinni, őszintén mondom: nem a fentiekben idézett Márton Lászlóra utalok!) gondolatnak, miszerint „én a műveimben mondtam el magamról mindent”, többen úgy próbáltak érvényt szerezni, hogy szócikk helyett irodalmi szöveget, egy verset, vagy novellát küldtek; voltak, akik mindkettőt, sőt mindhármat: novellát, verset és bi(bli)ográfiát is. Csender Levente egy, a „Volt egyszer egy ember…”-kezdetű mondóka parafrázisát („Volt egyszer egy Csender…”) jelentő limericket (igaz, formailag nem szabályosat!) küldött Erdélyi Balázs „Sződ falu kántora” tollából. (Eléggé meg nem bocsátható tudatlanságom miatt utána kellett néznem. Sződ községnek van azonos nevű kulturális tanácsnoka.)
A személyestől való eltávolodás pozícióját erősíteni szándékozó elvárás, az egyes szám harmadik személyű megszólalásmód nem mindig hozta a kívánt eredményt. Bizonyos szerzőket egyfajta „jópofáskodó” pátoszra, humortalan (vagy erőltetett humorú) poénkodásra (a reteráton Phaedrust olvasó, ezért mindenhonnan elkéső nagyapa képe, akit végül elvisznek az oroszok „Phaedrusszal és miegyébbel a fejében” [414]) sarkallt, másokat önmaguk kritikátlan, szerénytelen bemutatására.
A legtöbben a tárca, az újságnovella, az életrajzi jegyzet vagy vallomás formájában írták meg „önszócikkük”-et. Utóbbi esetében többnyire figyelmen kívül hagyták a harmadik személyű megszólalás követelményét, de születtek megrendítően szép vallomások a betartásával is, pl. Rostás-Farkas György hiteles, a cigány származás és szociális hovatartozás autentikus élményéről szóló vallomása (362–365) ilyen; miniatűr, szellemes kis írások, mint Gergely Ágnes, Ferdinandy György, Szörényi László jegyzetei: majdnem szabályos novellák, mint Fenyvesi Ottó, Háy János vagy Kontra Ferenc szövegei.
Mint olvasó, nem tartom autentikusnak, inkább közhely számba menőnek a József Attila-allúziókat, amikor a szerző saját magát – látszólag – ironikusan kicsinyítve („nem középiskolás fokon”) utal a költőelőd intellektuális magatartásának a sajátjával való hasonlatosságaira, s ki nem állhatom, a (nem létező) értelmiségi elődöket dinasztikus sorrendbe állító, a magát római számos V., X., XIV. Cezárusz Küncsös Bombarduszként meghatározó attitűdöt. (Az említett név csak példa. Hogy ne legyen suta kitaláció, egy olyan vajdasági magyar regény főszereplőjének nevét vettem kölcsön, amelynek szerzője – diszkriminatív módon vagy tájékozatlanságból, de nem szerepel sem a vizsgált lexikonban, miként a kanonizáló szándékok sem vesznek tudomást róla.) Nem mellékesen: a kortárs irodalmi önreprezentáció egyik kiemelkedő komplexusát az „első generációs értelmiséginek lenni” szégyenként felfogott vagy elviccelt állapota jelenti. Az irodalmi–kulturális központ(ok)tól való távolodás arányával – talán – ez, az „irodalmi nemtelenségünk” miatti pironkodás mértéke is csökken. Itt, a határon túli régiókban már sokan vannak (vagyunk), akik hamis családi legendárium létrehozása, „parasztértelmiségi” felmenők kitalálása helyett – mint az önlexikonban szintén nem szereplő Végel László Temetetlen múltunk (2019) című önéletrajzi regényének író-elbeszélője – megváltoztathatatlan és természetes hozománynak tekintik az esetenként írástudatlan, cseléd, napszámos, munkás vagy paraszt ősöket, az „első generációs értelmiségi” létformát pedig lehetőségnek. (Jó, az írástudatlan felmenőkről szóló tézis, talán, enyhe túlzás, csak „majdnem” igaz [az egyik nagyanyám két általánossal rendelkezett!], minden más fennáll az én esetemben is.)
Az Önlexikon szerkesztője, Szondi György írja bevezető jegyzetében: „a kötetben szereplők névsoráért egyedül én felelek” (6). Ugyanő: „Tudatos ekként a bármely, tán elvárható-kívánatos kánontábor kerülése” (uo.). S valóban, a lexikonból hiányzik mind a politikailag generált kánonokba, mind az ún. vezető irodalmi műhelyek, folyóiratok, kiadók és más intézmények köré szerveződő alkotói táborokba tartozó ismert írók jelentős hányada. Nem tudjuk azonban (épp a kivételek miatt!), hogy mégis, miként alakult ki a reprezentáltak névsora. Nem megválaszolható kérdés például, hogy a „kimaradottak”, bizonyos kanonizált szerzők vajon egyáltalán nem kaptak felkérést, vagy nem válaszoltak, netán elutasították a kötetben való szereplést. Nincsenek arra utaló egyértelmű nyomok sem, hogy a szerkesztői elképzeléseken kívül mi döntötte még el, hogy ki kerül majd be a kötetbe. A lexikonalkotói szándék láthatóan a szépírókra koncentrál: az értekező munkák, a tudományos kutatók (az irodalomtudomány területéről is) nagyrészt kimaradtak az önlexikonból. A néhány kivételt azok jelentik, akik nagyobb léptékű tudományos opusuk mellett a szépirodalomban is „nyomot hagytak”, ugyanakkor közülük is igen sokan hiányoznak mind a valóságos, mind a virtuális listákról.
A határon túli magyar irodalom egészére, annak a kötetben való reprezentáltságára nincs teljes rálátásom, ezért csak a vajdasági magyar irodalom és íróinak megszólítottságáról mondhatok véleményt. A magát vajdaságiként (is) meghatározó írók közül Bozsik Péter, Fenyvesi Ottó. Kontra Ferenc, Ladik Katalin, Majoros Sándor, Szabó Palócz Attila, Szűgyi Zoltán és Tari István, Tricepsz (Lantos László) szerepel. Közülük csak Tarira és Kontrára igaz, hogy „életvitel szerűen” is Vajdaságban él. Utóbbi író könyvei azonban már majdnem két évtizede (kettő kivételével) magyarországi kiadóknál jelentek meg „Önszócikk”-nek szánt karcolatában, identitáskérdéseket is feszegető írásában magára a lexikonírás, a lexikonba való bekerülés paradoxonára is reflektál, mintegy ezzel a jelenkor irodalompolitikájának anomáliáira, kórtörténetére is rámutat:
„Véletlen lesz az is, ha bekerül ez a szócikk a lexikonba. Merthogy a vajdasági magyar irodalom 2016-ban megjelent lexikonjából kihagytak. Akkor érzi meg az ember, milyen a feketelista, amikor rákerül. (Véletlenül ekkor vettek fel a szerb írók a Vajdasági Írók Egyesületébe, elsőként álltak ki mellettem.) Politikai okokból elbocsátottak a munkahelyemről: tizennégy évig szerkesztettem a Magyar Szó Kilátó című irodalmi mellékletét, az utóbbi néhány évben a provinciális pártirodalom átvette az intézményeket, a lap- és könyvkiadást is, olyan mértékben összefonódott a diktatúrával, hogy nem tűrte el, hogy róluk negatív kritikák jelenjenek meg a Kilátóban. Azóta a rebellis újságírókat is kirúgták, egyikük bele is halt a meghurcoltatásba.
Én meg élek” (240).
Illusztráció: Az Önlexikon borítója (részlet)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
