Magén István: Így
Elképzelhetetlen volt, hogy emberek léteznek a földön, és nem küldenek jeleket, hogy eljutottak oda, és emberi mivoltukat illetően senki sem oktatja ki őket. Nem tanítják a görcsös és csomós emberi létet. Nem baj, ha az ember bosszúsan, elkeseredve távozik.
Az ember könnyen mosolyog, ami azt jelenti, hogy nem tudja az ígéreteit beváltani. Véletlenül csend támad, és percek múlnak el, míg valaki ordítani kezd. Kiküszöbölve a félreértéseket és a félremagyarázásokat, szükségesnek tartom elmondani, hogy nem állunk olyan rosszul. Az ember élménnyel érkezett a földre, és eltelt egy éjszaka, és eltelt egy reggel, és a módszerei gazdagodtak.
Be kell vallanom, hogy harmadosztályú kocsiban jöttem, és céltudatosságomon átütött a szeretet. Pedig nem szeretek senkit, és nem készülök bepótolni azt, amit elmulasztottam. De ez sem igaz, mert a hegy is megrepedezik, szétcsúszik, hajszálerek bomlasztják. Nem voltam délután háromkor ott, ahol kellett volna. Nem engedtek be, nem beszéltek róla, nem gúnyolódtak. Bizonyos ügyekben tanácsokat kértem tisztelettel, és anyagot, és zavartan pislogott, akitől kértem, mert nem azért jött, hogy kutasson az emlékeiben. Összeestem, le egészen a földre, a betonra, és házaltam a mások tapasztalataival, szorongattam a kezemben, mint valami pisztolyt. Elhelyezkedtem, és nyilvánvalóvá vált az évszázados kudarc.
Nagy képzelőerőre volt szükségem ahhoz, hogy elképzeljem, micsoda gyáva banda lehetett az, aki mindezt hagyta, eltűrte, csinálta, végrehajtotta. Belekontárkodtam, jósolni próbáltam, és azt kérdeztem, újra ott vagyok-e, ahol már voltam. Elképzeltem magasra ívelő karrieremet egy szál cérna végén. Megmentettem egy embert, aki elrejtőzött valamiképp. Olvasom az újságot, és törökülésben ülök az asztal tetején. Megbeszélést tartok, és megkérdezem a feletteseimet. A egymásra dobálva hevernek szanaszét, a világűr bútorai, kőhalmok és aszteroidák, melyek a Bibliával ellentétesen cselekszenek. Nem én kapaszkodom fel rájuk, hanem ők énrám, lobognak, mint az olimpiai láng. Nem rendelkeztem összetartó erővel, letettem a fegyvert, elpazaroltam a bátorságomat. Olyan szilárd vagyok, mint azok, akiket a templom fala mellett temettek el az alkonyati fényben.
*
Nem nyitok vitát, és nem akarlak benneteket kiegészíteni. Nyugodtan meghalhattam volna, eszembe sem jutott, hogy élek. A megváltás evilági teljesítmény.
*
Az én lelkem egy víg bohóc, ül az autóbuszban vagy a sörözőben, és fuldoklik a röhögéstől. Mindenkiben magamra ismertem, a város nagy volt, és a sorsa beteljesedett. (A lányok és az asszonyok dacoltak a lehetetlennel, szaladgáltak az utcákon nyári ruhában, mindig olyanban, ami a legdivatosabb, és csak az egyikük sérült meg, a szeme lecsukódott, a fogai összezárultak, eltitkolta, mit gondol, mint amikor valaki percekig töpreng. Voltak olyanok, kik aranyszínű nyakéket viseltek, és a művészetről csak ritkán esett szó, és ha esett is, felemelt kézzel mutogattak, aztán meg mentek rendet csinálni.)
A nagyhajúak behódoltak, voltaképpen minden kommentár nélkül. Bezárkóztak az irodába, hogy senki se zavarja őket, egyetértettek bizonyos szavakban, másokban azonban nem. Sírtak, és oly hevességgel zúdultak be az éjszakába, és zongoráztak, és álltak velem szemben, hogy még az olyan derűs lelkű, mint én, elszórakozott rajta. Valahogy feltámadt körülöttük a szél.
Azt sem tudtam, hogy az iskolai tanáraim az univerzumban repkednek, mulatoznak az égen, a tornyok között. Az egyik megrémített, azután meghalt, én pedig fanatikusan töprengtem ezen. Azon vitatkoztunk, hogy az emberek miért nem ismerik el a tévedéseiket. Vad logikával alakítják át a gondolkodási stílusukat, így történhet meg az, hogy valaki hintázik, és közben fent jár a lépcső íve alatt. Nem vitatkozom, hátra dőlök a kipárnázott ülésen. Valójában csak arra számítottam, hogy végigsétálok a körúton sétapálcával az ujjaim között, de egyenesen felém jöttek, fenyegetően és felemelt kézzel mindaddig, míg fel nem szálltam egy autóbuszra.
Tanáraink fogyatkoztak, eltűntek az út két oldalán a mellékutcákban. Földbegyökerezett a lábam, amikor láttam leírhatatlanul elkeseredett arckifejezésüket, néhányuk csak állt egy kör alakú helyen, és kellemetlennek tettette magát. Megfordult, és az ujjával a levegőbe bökött. A legfontosabb, hogy minden agynak, koponyának, fülnek, szájnak jutott egy-egy példa.
(Ramszesz, a történelemtanár, ezer évvel öregebb volt, mint azok, akikről mesélt. Amikor egy leheletfinom mozdulattal leállította a repülőgépet, eltévedt. A repülőgépnek a romok közül összeszedett alkatrészeiből nem derült ki semmi. A visszavonuló ellenség felrobbantotta az utánpótlási vonalakat. A korszerű repülőgépekben ma is megtalálhatók azok a fa és bronztárgyak, melyeket a gép falára felragasztottak.)
*
Tartsd féken a nyelvedet a beszédben, és a szívedet a gondolkodásban, és megkétszerezheted az erődet, olvastam valahol. Aztán meg azt olvastam, hogy a legnagyobb veszély a tanítás titkossága. Aztán meg azt, hogy a metafizikai problémák megközelíthetetlenek, pedig fontos lenne kézbe venni, és ujjlenyomatokkal ellátni őket.
*
(Megállítom a gondolatmenetet, mivel az jut eszembe, hogy talán Jézus vonásait keresték, aztán meg futólépésben szaladtak a kapuhoz vezető úton. Esztétikai pokol a zöld és idillikus tájban.)
*
Valaki gyakorlott mozdulattal megfogja a kígyót, bevágja egy bokor alá, összeszorítja a fejét, és óvatosan kérdezgeti. A kígyó afeletti örömének ad kifejezést, hogy elsüthet egy puskát. Fogadkozik, hogy nem kell őt komolyan venni, kinyitja a száját, kifröcsköli a mérgét. Az előzményeket kevéssé ismerő megfigyelő orrfacsaró illatot érez. Az emberek tiltakoznak, hisztériáznak, dühöngő őrültként halnak meg. A kígyó még soha nem aludt együtt a végtagjaival a saját ágyában, soha nem evett fagylaltot, és soha nem sikerült neki valakivel kettesben sétálgatnia. A kezei barnák és barátságtalanok, a szemében saját torz tükörképe. Semmi nem utalt arra, hogy ki lakozik a megvetett testben, hogy mi az a formula, ami körülveszi a hasát, meg a szívét, hogy valóban felsőbbrendű-e, vagy csak nélkülözhetetlen? Létezik-e az átok, mely elmossa, félretolja és elteszi? Megbízhatatlan csavargó-e, vagy főhős, aki félénken beles hozzád a résnyire nyitott ajtón?
Aztán béke, és összefüggéstelen zokogás. Este hétre már kimerültek a tartalékok, nyolcra már az ember elszívta az utolsó cigarettát. A vécében valaki meggyújtja a villanyt. A fények cikáznak, bekapcsolják a számítógépeket, a rádió hadijelentést üvölt. Megrángatják az ember erőtlenül lengő kabátujját. Egy úszómedence az egész, a víz lebeg, reszket.
(Láttam a nyomát annak, amikor az ember mihamarabb és minél kényelmesebben kirabolja a másik embert. Cigarettásdobozokat meg matracokat cipel, és észre sem veszi, hogy túllőtt a célon. Vitaminokat eszik és salátákat, meg nyomelemeket, magának követeli a munka nehezebbik részét, aztán meggyőződik róla, hogy minden rendben van a Kárpát Medencében. A kijárathoz oson, eszébe jutnak a régi ügyek. Hazafelé indul.)
*
Az emberek túl bonyolultan teszik fel a kérdéseket. Azt sem tudják, hogy a hegytetőn, a kéményekben és a padlásokon égő anyag miből készül. Szétszórtan hevernek a gépek, a kihagyott részletek, a zsákok és az öntőformák. Gyermekek és öregemberek meredeznek a levegőbe. A szívem pulzál, hozzápréselődik a fény.
Nem tudtam, hol van a Duna, milyen messze van az országhatár. Azon gondolkodom: vajon a természet miért ment fel a legfontosabb kérdések vizsgálata alól? A rendelkezésemre álló lehetőségek törvényszerű folyamatok. Ki tudja, hogy fejlődőképes lény jön-e napvilágra, vagy valami szörny? Talán azért szeretek patakból inni, mert azt hiszem, hogy a tenger szélén járok.
Hol kell rá felkapaszkodni? Mikor kell másképpen gondolni arra, ami a víz felett van, és arra, ami a víz alatt? Egy ízben elhamarkodtam a kutatást, túl gyorsan akartam elvégezni. Egy híres norvég filozófus feküdt ott, a fejét, melyet a halak eszményeinek szolgálatába állított, leszakította a sodrás. Persze a halak nem túlságosan szövevényesek, a filozófus kurblival húzta fel őket reggelente, fejjel lefelé, magányosan. Rákényszerítik a vizekre azt a rendszert, mely kínálkozik.
Vigyáznom kell, erőlködnöm, hogy cselekedeteimet válaszoknak értelmezhessék, bemegyek tehát az erdőbe, a fényszórók hol az ösvény egyik, hol meg a másik oldalát hasítják ki a világból. Az emberek épek, a szobában ravatal áll, a halott hevesen zihál. Felhőszakadás csap le a tájra, esélyem sincs rá, hogy megérem a reggelt.
*
Az ablakból nézem a macskát, ahogy az esőben toporog. Hiányzik a jel, a belépés az űrbe, az édenkert. A macskákat a Duna jegén nem engedték letelepedni. Ha macska lennék, teleraknám a várost karácsonyi dekorációval. Az én macskám kihúzta magát, felkapaszkodott a háztetőre, és iszonyú erővel áriázott. Nem tudom, hogy az a sok gyönyörű dallam, melyet hallottam tőle, megnyilatkozott-e a valóságban. Mutatványosként egyensúlyozok a kéményeken, táncolok a tönk szélén, és megkapaszkodom. Egy asszony a szerelemről szól, kedves fiának hív, és a jövőt akarja biztosítani számomra. Veríték fut le az orromról a számra, a számról a torkomra.
*
A Duna fenekén fekvő emberek írásait lefordították halnyelvre. A halak és az emberek viszonyáról szól ez az egész, gondoltam. Hiányzom a feleségemnek, a falnak dőlök, és két oldalt megkapaszkodva felhúzódzkodom, és még csinálok néhány fekvőtámaszt is, aztán kinyújtom mindkét tenyeremet, és beletörlöm a padlóba. Hozzáfogtam a vágy leküzdéséhez, de már csak a kézivezérlés maradt, a kísérletezés, a sűrített levegő. A halaknak az a sorsuk, mondta valaki, hogy elszenvedjék a türelmetlen, haragos embereket. A halak persze, ha kellő magasságban vannak, és megtanulnak repülni, reggelig is kihúzhatják.
Amikor a hídnál beleestem az örvények közé, arra gondoltam, hogy Ő csak ólálkodik, és az árnyékokat bámulja, és azért jött, hogy ezer másikra hasonlítson. Túlságosan meleg nap volt ez, és a halak mind fent ültek a fán. Azon gondolkoztam, mit csinálnak az emberek, ha magukra maradnak? Nagyra nőtt, magas, halfejű emberek, fényesek a pikkelyeik, és kérés nélkül letelepedtek az asztalomhoz, szipogtak, és az arcomba bámultak. Jelezték, hogy folytatják a locsogást, de egyetlen hangot sem adtak ki többé. Egy nép, mely bármit is cselekszik, bárhol is jár vagy tesz, csak ül a járdaszélen.
Mozgatta az uszonyait, mutatóujjával rábökött egyre-másra a levegőben. Zsebre dugta a kezét, és kissé feltápászkodott a helyéről. Mindenféle képek villantak fel, bíztattak, hogy kerüljek beljebb, és csak nézzek körül. Úgy tettem, mintha érdekelne az ügy, amiről nem tudtam eldönteni semmit.
*
A százévesek beletapossák egymást a földbe, a mocsárba, a lébe. Ha nem így lenne, állnának a levegőben, és szirénáznának, mint egy mentőkocsi. Becsapódik és felébreszt az előszobába vezető ajtó, elálmosodom, nézem a nőket, és olyan gondolatom támad, mely nem árt meg nekem. Egy asszony eszmecserét folytat, megengedi, hogy emberi lény legyek. Szépen, egyformán lelkesedem. A katonák kihámoznak az ágyból, hogy a fegyverüket használhassák. Ez egy fantasztikus történet a részeg asszonyról, a kihalt udvarról, meg a kapucsengőről. Egy részeg, drogos nőről, aki miatt rosszul fekszem. Meglapulva várom Isten közeledtét, és a Láthatatlan egyenletesen működésbe lép. Kiderül, hogy nem kötünk üzletet, hogy hiába vesztegettem az időmet: mindennek ellenére idegen maradok.
*
A száz éveseknek egy falra van szükségük, melyre a nehéz útipoggyásszal a hátukon felmászhatnak. A tudás oltáráról deres fejjel vegyük el a tüzet. Keverjünk össze struktúrákat, és alakuljunk meg, hogy ne unatkozzunk, ekkor kíváncsiakká válunk, de megőrizhetjük hidegvérünket. Száz évesen azért ordítok, hogy védjem Magyarországot. De én tudom, hogy ezt egy bizonyos anyag csinálja bennem. Szívproblémáim nincsenek, nézetem szerint az agyam gondolkodik.
Egymást követve másznak felfelé a falon. Már egy sereg anyaghoz kapcsolódnak, valamennyi új, és energiát szabadít fel. Darabonként vonják felelősségre a felfelé törekvőket. A rádió szól, sugároz, a híreket apró csomagokba csomagolja. A falról kiderül, hogy tévedtem vele kapcsolatban. Szétterülnek az építőkövek, felismerem köztük az időt. Igyekszem jelentést küldeni, hatástalannak maradni, nézetem szerint csak az agyam gondolja ezt. Kísérletezem, és egyre nehezebben vagyok elérhető. Erőteljesen rövidül az idő, most kezdődik az este. Ez a hiba keresésének ideje és módja. Megegyezünk, hogy megduplázzuk a falat, jó fogást keresünk rajta.
Sok száz cipő, papucs és csizma csoszogását hallom. Ráterelődik a figyelem a feszes szoknyákra, és azokra, akik felcsavarozzák a gépezetet. Gyalogos vagyok, szívesen nézek fel az égre. Nincs mindig, minden rendben azokkal, akik felmásznak a falon. Elég ok lenne ahhoz, hogy egyszer visszajöjjenek, hogy kormos, piszkos lámpákkal világítsanak, és megnézzék, mi történik.
Hátrább húzódok.
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
