Issekutz Sarolta: Magyarörmény értékmentés
A Magyarörmény értékmentés fogalom értelmezése igen tág lehet. Jelentheti a magyarörmény közösséghez köthető tárgyak, műemlékek, templomok, temetők, művészeti alkotások, dokumentumok stb. felkutatását, rendszerezett dokumentálását, állagának megóvását, kezelését, stb. Első megközelítésben mindenkinek ezek jutnak az eszébe, hiszen ez a kézenfekvő értelmezés. Természetesen az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület ezeket az értékmentő feladatokat felvette az elvégzendők listájára és az elmúlt 20 év alatt ezeket művelte is, a lehetőségeihez (anyagi és emberi) képest. Ezekről a munkákról már sokszor írtunk, beszámoltunk, így most csak címszavakban foglaljuk össze.
1997. február 14-én született meg az Erdélyi Örmény Gyökerek Kulturális Egyesület 22 alakuló tag által. Az egyesület célja az volt, hogy országos hatókörű szakmai szervezetként az örmény nemzetiségi kultúrát ápolja, együttműködjön az erdélyi közösségekkel, az örmény nemzetiséget képviselje.
E célt apróbb feladatokra bontva valósítottuk meg: bemutattuk az ősi és az erdélyi örmény kultúrát; barangoltunk őseink földjén (Örményországban, Erdélyben és Moldvában valamint örmény emlékek nyomában; kapcsolatot tartottunk az erdélyi örmény katolikus egyházközségekkel; aktívan részt vettünk az erdélyi közösségek életében. Ápoltuk az az örmény katolikus egyházi kapcsolatokat Magyarországon, Erdélyben, Rómában és Libanonban. Kiállításokat, klubokat, találkozókat szerveztünk, kiemelve a Fővárosi Örmény Klubsorozatot, amely 23 éve havonta magyarörmény — örmény tematikájú műsoraival, örmény származású szereplőivel, filmvetítésekkel fogadja az közösségi tagokat. Közösséget építettünk, díjat alapítottuk (Szongott Kristóf-Díj) és osztottunk ki évente. Kiadtuk az Erdélyi Örmény Gyökerek Füzeteket 22 év óta, mint a magyarörmények dokumentáló és tájékoztató havilapját. Beindítottuk az Erdélyi Örmény Múzeum könyvsorozatunkat (eddig 26 kiadvány jelent meg), honlapot üzemeltettünk. Nemzetközi Konferenciákat és Örmény Kultúra Heteket szerveztünk, kapcsolatot tartottuk az óhazával és más örmény diaszpórákkal.
Az örmény tudományos és kulturális életet támogattuk és magunk is végeztünk genealógiai és történeti kutatásokat, előadásokat. Koszorúztunk és megemlékeztünk az örmény, magyarörmény és magyar ünnepeken, támogattuk az örmény- és magyarörmény épített műemlékek, temetők állagmegőrzését. Aktivitásunkról és tevékenységünkről, tapasztalatainkról, problémáinkról folyamatosan beszámoltunk a Füzetekben és a honlapunkon, így ezekről, bármennyire részét képezi a magyarörmény kulturális értékmentésnek, most nem kívánunk részletesen beszámolni.
Amiről most beszélni szeretnénk, az egy igencsak áttételes értelmezése az értékmentésnek: a II. Világháború utáni tiltások, megtorlások miatt bezárkózott és szinte csak titokban működő magyarörmény közösség talpra állítását kellett felvállalnunk.
A magyarörmény közösség története röviden
Közismert a magyarörmény diaszpóra történetében, hogy 1239-ben menekült el a tatár invázió az „ezeregytornyú” Áni székesfővárosból, több száz éven keresztül menekült tovább a tatárok elől, majd 1672-ben talál új hazát magának a Kárpát-medencében, Erdélyben. Ekkor az örménység nyelve az örmény nyelv nyugati nyelvjárása, majd a kipcsák-örmény nyelvjárásra változott a Krímben, Moldvában is ezt használták, az erdélyi betelepülés után az erdélyi örmény nyelvjárást beszélték, amely 200 évvel ezelőtt magyarrá változott. Ennek következtében az Erdélyben élő és onnan Magyarországra származott örmények a magyarörmények.
Először Trianon után, majd a II. Világháború során menekült el az örménység nagy tömegben az erdélyi kolóniákból (Erdélyben látványos létszámcsökkenést idézve elő) a mai Magyarországra. A Trianon után áttelepült örmények szabadon gyakorolták örmény kultúrájukat, egyesületet hoztak létre, kulturális rendezvényeket tartottak, kiadványokat jelentettek meg és gyakorolták örmény katolikus vallásukat. A II. Világháború utáni időszakban a szocialista diktatúra politikai-, kulturális célkitűzéseiben tiltott volt a civil szerveződés és a hitéletet is üldözték.
A meglévő szervezeteket – így az 1920-ban alakult Magyarországi Örmények Egyesületet is – kötelezték működésük befejezésére és ennek dokumentumai beszolgáltatására – még inkább tiltott volt a nemzetiségi hovatartozásról, hitéletükről még beszélni is. Az ezidő tájt Erdélyből menekült magyarörmények rögtön a budapesti örmény katolikus plébánián jelentkeztek és a plébános, valamint a már itt letelepült örménység segítették az újonnan érkezőket lakhelyük megtalálásában (általában a már gyökeret vert „trianoni” menekültek szolgáltatták az átmeneti szállást, munkahely megtalálását), elhelyezkedésükben. Ezért egyáltalán nem meglepő, hogy a rendszerváltásig eltelt időszak alatt – a szülőföld elvesztésének traumája és a megtorlástól való félelem következtében – elhalványodtak az emberekben a nemzetiségi gyökerek, a nemzetiségi kultúra fontossága. Ennek ellenére a családok nem szakadtak szét, az örmény katolikus plébániai találkozókon a lehetőségekhez képest a nemzetiségi szokások – az örmény ízekkel fűszerezve – csendben működtek az együttlétek során.
A magyarörmény közösségnek szerencséje volt Budapesten, hogy az örmény katolikus hitéletet (Budapest, V. ker. Semmelweis u. 9. II.em.) titokban egy lakásban tovább tudta éltetni P. Kádár Dániel plébános a bátor kiállásával, bár besúgókat rendszeresen lehetett látni a közösségben, akiknek írott jelentései is napvilágra kerültek a rendszerváltás utáni időkben. Ez a lakásból lett Isten hajléka adott lehetőséget titokban a szentmisék, egyházi ünnepek, keresztelők, elsőáldozások, agapék- szegényes, de örményes kivitelben –, temetések közös megélésére, a családok találkozására, problémái megbeszélésére, segítésére. Ez a kis örmény katolikus közösség örmény gyökereit az Erdélyben maradt családtagok levélbeli beszámolóival, 1955, a határ megnyitása után pedig az otthonmaradt családtagok, közösségek meglátogatásával tudta életben tartani. 1994 óta ezen menekült örmények lettek a magyarörmény – örmény kultúra felszítói, akik igényelték, hogy a szülőföld elvesztése után legalább az örmény gyökereket előadások, kulturális műsorok, kiállítások, könyvek, genealógiai kutatások által újra éljék, megismerhessék és bemutathassák. Ugyanakkor megfogalmazódott bennük, hogy felszínre hozhassák és bemutathassák Magyarországon a szülőföld szépségét, az ott maradt templomaikat, temetőiket, építészetüket, műtárgyaikat és hagyományaik sokszínűségét, családi kapcsolataikat, megélve és továbbadva gyermekeiknek a szabad identitásvállalás gazdag eredményeit.
A háború előtti generációk az erdélyi örmény városokban — a régen zárt kolóniákban — megélte örmény gyökerei sokszínűségét: az örmény katolikus szentmisék az örmény katolikus templomaikban, az örmény temetők, a helyi örménységgel, a családdal való állandó kapcsolat kielégítette igényeiket. Az örmény családokra jellemzően a közösségen belüli házasságok segítették a családi vagyonok egyben tartását.
Nem felejthető el, hogy kultúrájuk sokszínűségét, történelmüket Szongott Kristóf (1854-1907) szamosújvári tanár és armenológus kutatta és feldolgozta számukra az 1897-1907-ig megjelent ARMENIA magyar – örmény havi szemle folyóiratában, valamint A Magyarhoni örmény családok Genealógiája, tekintettel ezeknek egymás között levő rokonságára, s a vezeték- és keresztnevek etymológiai értelmére (1898), végül az 1903-1903 között megjelent négy kötetes Szamosújvár szabad királyi város Monográfiája köteteiben. E hihetetlen kultúrtörténeti kincstár tette lehetővé a magyarörménység történelméről, múltjáról és akkori jelenéről, a külföldön élő örménység helyzetéről való ismeretek megszerzését az Erdélyben élt magyarörménység számára. Szongott Kristóf a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja volt és rendszeresen téjékoztatta az Akadémiát a kutatásai eredményeiről, az erdélyi magyarörmények helyzetéről. Művei Erdélyben sok családban megmaradtak, de a tiltások, megtorlások évtizedeiben teljesen elfelejtődött, beporosodott. Nem volt téma, hogy ki az örmény és ki nem. Nem volt nemzetiségi megkülönböztetés a társadalom tagjai között. Az 1930-as évektől egyre több vegyesházasság jött létre a székelyekkel, amelyekre nem volt jellemző a tudatosság, hogy más fajtával köti össze az életét az ifjú pár.
Kellett hozzá valaki, aki kutatta Szongott Kristóf hagyatékát és kellett hozzá az EÖGYKE (1997-től dr. Issekutz Sarolta elnök), hogy felrázza az örmény katolikus közösségeket (Szamosújvár, Erzsébetváros, Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz) a magyarörmény kulturális örökségük felélesztésére. Ellátta őket és a hazaiakat Szongott Kristóf műveivel – a könyvtáraknak is juttatott belőle –, hogy segítse a erdélyi örménység számára a helyi örmény kulturális örökség bemutatását, hagyományai újratanulását, megmentését. Így jöttek létre az EÖGYKE segítségével – nemcsak az ismert kolóniákban — Erdélyben a civil szervezetek az örmény katolikus egyházközségek mellett, és megkezdődött a kutatás Erdélyben és Magyarországon is a magyarörmény nemzetiségi kultúra, a gyökerek feltárására.
A nemzetiségi hovatartozás témája a magyarországi örménység körében csak az 1993-ban életbe lépett kisebbségi törvény örmény kisebbség meghatározásával került felszínre, mégpedig a Magyarországra frissen betelepült keleti örmények hatására. A megkülönböztetés miatt ekkor kezdte használni az Erdélyből elszármazott örménység a magyarörmény meghatározást, amelyet Szongott Kristóf már a 19. sz. utolsó harmadában használt, és kiadványaiban megjelentetett, mégpedig a Kárpát-medencén túli örményektől való megkülönböztetés céljából. Ezen szóhasználathoz az Erdélyből elszármazottak hozzátették az erdélyi meghatározást is, amely a szülőföldre utal
1993-ban a LXXVII. törvény létrejöttével a kinyilvánított 13 nemzetiség háza táján megindult az újjáéledés, a zárt kolóniában élő kisebbségek számára azonnal lehetett szervezkedni. A törvény a nemzetiségek meghatározásával és választási feltételei szigorú szabályozásával új helyzet állt elő a hazai örmények számára is, amely lehetővé tette az identitás kinyilvánítását, örmény kisebbségi önkormányzatok létrehozását helyi, megyei és országos szinten, mindezt az alábbi feltétételek esetén:
(1) E törvény értelmében nemzetiség minden olyan — Magyarország területén legalább egy évszázada honos – népcsoport, amely az állam lakossága körében számszerű kisebbségben van, a lakosság többi részétől saját nyelve, kultúrája és hagyományai különböztetik meg, egyben olyan összetartozás-tudatról tesz bizonyságot, amely mindezek megőrzésére, történelmileg kialakult közösségeik érdekeinek kifejezésére és védelmére irányul.
Az örmény gyökerű közösség sikeres felélesztésének útja és problémái a nemzetiségi önkormányzatiság megalakulásával a rendszerváltás után.
Közismert, hogy a magyarörmények már közel 200 éve elhagyták az örmény nyelvet és magyar neveket vettek fel, többnyire a neveik magyarításával. Nem volt különleges „örmény” megjelenésük. Szerencsére a kutatók azért ismerték e nemzetiséget, az akkori becslések ezért 10-15 ezerre becsülték e nemzetiség létszámát. Sokakat meglepett, hogy az örményeket felvették a legális nemzetiségek közé. Különösen azért, mert Örményország távol van, nincs közvetlen határ és nincs nyelvi utánpótlás. Csak hát hol is vannak az örmények, akik csak titokban merték eddig megvallani örménységüket? Itt szeretnék rátérni a címben szereplő „magyarörmény értékmentés”-hez. A feladat fordított, nem egy jól működő közösséget kell összefogni, értékeit megmenteni, hanem egy saját identitását csak titokban bevalló közösséget kell felébreszteni. Fel kell rázni, hogy örmény mivoltát bevallja, hogy kellő identitástudata legyen, hogy meg tudja magát védeni azok támadása elől, akik örmény önazonosságát támadják. Találkoztunk olyan erdélyi örménnyel, aki azt mondta, „nem vallom magamat örménynek, mert mit szól a szomszéd, akinek eddig azt mondtam, hogy én székely magyar vagyok”. Közismert, hogy a Kárpát-medencében igen kevert nemzetiségek és népek élnek. Erdélyben, akkor még homogénnek, zártnak nevezhető örmény diaszpórák szomszédságában magyarok, székelyek, szászok, románok, stb. éltek. Az is érthető hogy e szomszédságok következtében később sok vegyesházasság keletkezett. A magyarörmények között a leggyakoribb az örmény-székely vegyesházasság. Van persze olyan örményünk is, aki 80%-ban szász és csak 20 százalékban rendelkezik örmény ősökkel és mégis a választása az örményre esett, amikor be kellett vallani nemzetiségét. Sok lelki sérült idős ember jelentkezik az Egyesületnél, hogy sejti az örmény gyökereit, de a családban nem beszéltek erről, már nincs kit megkérdezni. Nem is folytatom a példákat, mert csak illusztrálni szerettem volna, hogy a többes identitás, ami a Kárpát-medencében szinte mindenkit érint, csak nehezíti a helyzetet, amikor a felszínre kell hozni a 10-15 ezernyi magyarörményt. A feladat, mint utaltunk rá az előzőekben, nem a felszínen jól működő közösség értékeinek megmentése, hanem az önmaga örmény identitását titokban tartó közösség megtalálása volt. A feladatot nehezítette, hogy felnőtt a II. világháború utáni tiltó időszakban egy generáció, amely a saját örmény identitásával, értékeivel még nem találkozott. Számukra elsődleges feladatunk a találkozás megteremtése, az örmény kultúra megszerettetése, majd annak az érzésnek elsajátítása, hogy legyen büszke ősei dicső történelmére, múltjára, és hagyományaira. A feladatot Kali Kinga kultúr-antropológusunk „rearmenizálásnak” nevezi.
A szituáció hasonlít arra, amikor Pompei-t 79-ben teljesen ellepte a Vezúv hamuja, úgyhogy másfél évezredig a kecskék legeltek rajta, miközben a mélyben ott voltak a falak, a falfestmények, a gyönyörű mozaikok.
Riportrészlet dr. Issekutz Sarolta ügyvéd (Fővárosi Örmény Önkormányzat elnöke) a 2000-es évek elején adott interjújából:
Gyermekkoromban már tudtam, hogy fele-fele arányban örmény és székely származásúak vagyunk. Otthon szüleink így neveltek bennünket. Sokat mesélt apám az örménységéről, az Ararátról, 10 éves koromban először elutazhattunk Erdélybe az örmény kolóniákat is megismerni, örmény tárgyú könyveket is olvastam. Nagyon büszke is voltam rá, hogy örmény vagyok, sokáig „a kis örmény” voltam az iskolában, akit meg lehetett kérdezni, ha valamit nem tudtak eldönteni, például még az ügyvédi munkaközösségben is.
1970-ben egyéni turistaként sikerült 2 hetet Örményországban eltöltenem, ahol kutattam a gyökereim után. Itt találkoztam Avanesian Alexszel először.
Talán 1994 elején váratlanul megjelent lakásomon Avanesian Alex (A.A.) és Diramerján Onnig azzal a kéréssel, hogy az életbelépett új törvény alapján vállaljam el az örmény kisebbségi önkormányzatok megalakításához szükséges történelmi magyarörmény választók felkutatását, kampány megszervezését, a szükséges dokumentumok elkészítését, a hivatalos szervekkel való kapcsolatépítést és képviseletet, stb., miután csak a történelmi magyarörmények jogosultak önkormányzatokat létrehozni.
A kérés meglepett, ügyvédi elfoglaltságom miatt hosszabb gondolkodási időt kértem. Végül elvállaltam a felkérést azzal a megfogalmazott kampányfelhívással, hogy a hazai magyar anyanyelvű történelmi örménység és az újonnan betelepült örmény nyelvűek közösen hozzák létre az örmény önkormányzatokat minden szinten, a közös örmény kultúra bemutatása céljából.
Hónapokon keresztül éjszaka a telefonkönyvekből gyűjtöttem ki az örmény vezetékneveket (Szongott Kristóf könyve alapján), hogy számottevő magyarörmény gyökerű szavazhasson örmény önkormányzatainkra. Nagyon sikeres volt az indulás, a kezdetek. A beindult önkormányzatokat felkészítettem a működésre. Az országos testület elnöke A.A. lett, az alelnökséget mint jogász elvállaltam a törvényesség biztosítása céljából.
Sajnos 2 év múlva már a magyarörményeket nem tartotta örménynek a XX. sz. közepétől bevándorolt keleti örménység A.A. elnöklése mellett, mert nem beszélünk örményül, csupán a pénz miatt vagyunk örmények.
Kimoshatatlan piszkos folt keletkezett a hazai örménység becsületén.
Amikor azt a megbízatást kaptam, hogy állítsam talpra az örmény közösséget, még magam sem tudtam mekkora ez a munka és mekkora az „eltemetett város”. Az általam ismert és „titokban” működő örmény közösségeken kívül magam sem tudtam, kik is a még élő örmények, hol vannak, vállalják-e örménységüket. A szerény egyházi névsoron kívül az egyetlen támpontom az örmény nevek sajátossága volt. Tudtam, hogy a beilleszkedés miatt az örmények „magyarították” neveiket. Ráadásul a gyakori örmény névmagyarításokat már a XIX. század végén Szongott Kristóf rendszerezte és kiadott egy könyvet az örmény nevekről. E könyvre alapozva a telefonkönyv alapján kezdtem el hívogatni a név alapján örményeknek vélt személyeket. Képzeljék el magukról, valaki felhívja és megkérdezgeti finoman, hogy örmény-e? Sokan megörültek annak, hogy újra szerveződik az örmény közösség, mások semmit nem tudtak az örmény gyökereikről. Tovább menve finoman érdeklődtem, vannak e erdélyi, vagy Erdélyből származó szülei, nagyszülei, hogy is hívják a nagypapát, nagymamát. Nagyon sok kellemes és kellemetlen tapasztalatom volt. De szívós munkával valami elindult, gyűltek a nevek és címek. Természetes, hogy e módszerrel nem lehet több ezer embert elérni, de túljutottunk az első választáson, az ahhoz szükséges létszám összejött. A szavazatokkal nem volt gond, mert akkor még mindenki szavazhatott és az örmények a múltjuk miatt nagy tiszteletnek örvendtek. Az örmény szavazatok meghaladták a sokkal nagyobb nemzetiségek szavazatait is. A megalakuló kisebbségi önkormányzatok működésére a közmédia odafigyelt, igen sok rendezvényünkről tájékoztatott, igy a potenciálisan elért örmények köre megtöbbszöröződött, mert széles körben ismerté váltak az örmények.
A következő probléma, az örmény aktivitás széleskörű felélesztése volt. Jól működtek a klubok, nagyon érdekes előadások hangzottak el örmény történelemről, örmény vallásról, híres örményekről, örmény filmeket mutattunk be, képkiállításokon népszerűsítettük Örményországot az erdélyi örmény városokat, stb. Sajnálattal tapasztaltam, hogy bár ezen előadásokra, rendezvényeket sokan látogatták, azonban a befogadás szinte olyan volt, mint egy TIT előadásé. Érdekesnek és szépnek tartották, de sokan az érintettek közül még mindig kellő távolságból szemlélte az örmény közösséget. Ekkor mondta egyik alapító tagunk, aki maga is sok előadást tartott, hogy nem ad egy évet és az „örménykedés „kifújt”. Az érdeklődést nem lehet tartósan fenntartani. Elfogytak az előadás témák, bemutattunk már mindent, nem tudunk újítani.
Családfakutatás
Ekkor jött az áttörés. Elindítottunk egy új, egy hatalmas projektet, foglalkozni kezdtünk a családfakutatással, a teljes közösséget átmozgató családfa- és gyökérkutatással. A munkához megnyertük Gudenus János József genealógust. Több évi munka eredményeként kiadtuk a „Gudenus” könyvét, amelynek címe „Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája”.
A gyűjtést több fronton műveltük. Meghirdettük a Füzetekben, kértük a családokat, aki amilyen adatot tud, azt „szolgáltassa be” a közösségnek, küldje el Gudenus János Józsefnek vagy az egyesületnek, azaz beindítottunk egy centralizált és szervezett kutatást. Szerveztünk bemutatkozó kiállításokat, amelyeknek témája a családfák és a családok voltak, képes és szöveges formában. Szinte hihetetlen volt, hogy egy kiállításon, ahol a falakon nem Rembrandt, Botticelli vagy Michelangelo képek láthatóak, hanem egyszerű kartonlapra feltűzött papírfecnik, családi dokumentumok másolatai, az emberek képesek órák hosszat bóklászni és nézni. Ráadásul másnap visszajönni, mert valamire még kíváncsi. Nem úgy nézik, mint egy szép festményt vagy fotót, hanem keresték, kutatták, bogarászták a kézzel írott neveket, évszámokat.
Rendszeressé tettük a Füzetekben is a családfák bemutatását, elindítottuk az örmény családok bemutatkozásait. Levéltári látogatásokat szerveztünk és levéltárosi szakemberrel előadásokat, képzéseket szerveztünk a technikai részletek oktatására. A családfakutatástól alapvetően megváltozott minden a közösségépítésben. Rájöttek az emberek, hogy mit is jelent az a mondás, hogy a magyarörmények egy nagy családot képeznek. Azt tudták, hogy 100-200 évvel ezelőtt, amikor az örmények még néhány városban, zárt közösséget képeztek, akkor egy nagy örmény családként működtek. Az egy család elmélet arra a gyakorlatra épült, hogy az örmények is gyakran zárt közösségben házasodtak. Most kiderült, hogy mintegy száz, kétszáz év múltán is az örmények egy családot képeznek, ha felkutatják a köztes időszakra vonatkozó családi vonalakat. Természetesen a zárt nagycsalád bővült, mert a házasságok kinyíltak más nemzetiségek felé is. A nagycsalád most már az egész Kárpát-medencére kiterjedt, sőt azon túlra is. Van egy mondásom, miszerint: „Kétféle ember él a Kárpát-medencében. Az egyik tudja magáról, hogy örmény gyökerű, a másik még nem tudja magáról, hogy örmény gyökerű.” Természetesen az örmény gyökerek feltárása során a keresést ki kellett bővíteni a leányágak felé is. A vérségi kapcsolatot ugyanis szerintünk a leányágon is értelmezni kell. Így sokkal szélesebb lehetett a merítés a híres örmények felkutatása területén is. Így jöttek a magyarörmény képbe olyan nevek, mint Ady Endre, Szervátiusz Tibor, Görgey Artúr, stb., akik anyai ágon örmények.
Visszatérve a családi gyökérkutatásra, munkánkat összegezve kiadtuk az „Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája” első kötetét. A könyv kiadása hatalmasat lendített a kutatásban, mert nagyon sokan jelentkeztek és kérdezték: mi miért nem vagyunk benne? A válasz egyszerű volt, mert nem adtatok anyagot. De ha adtok, akkor egy későbbibe bekerültök. Szeretném éreztetni az olvasóval az óriási előrelépést. Jelentkezett valaki, hogy benne akar lenni. Ő is tagja kíván lenni a magyarörmény közösségnek. Kívánja, hogy dokumentáljuk az utókor számára, hogy az ő családja is a magyarörményekhez tartozik. Büszke, hogy a magyarörmény közösség tagja lehet. Óriási siker volt a könyv kiadása és a gyűjtés. Mindenkit megmozgatott és mindenkiben az összetartozás érzését eredményezte. Nagyon sok közösség, klub szervezet, stb. létezik az országban, amelyik valamilyen közös érdeklődésen alapul, teniszklubtól kezdve a turistákon át a gazdasági és szakmai szervezetekig. Amit mi felélesztettünk, az nemcsak a távolba merülő örmény őshazán és közös történelmen alapul, hanem a vérségi kapcsolat tudatává változott. Jómagam a családom múltját felkutatva, közel 25 örmény családdal vagyok valamilyen fokon rokoni kapcsolatban, fel- és lemenő, fiú és lányágon. Már azt is csodálatos volt tapasztalni a kezdeti időszakban, amikor megismerték egymást a klubban a régi ismerősök, akik valamikor együtt bujkáltak még gyermekként a Semmelweis utcai ideiglenes templomban az oltár körül. Vagy Dél-Amerikából hazalátogatottként hallott a Fővárosi Örmény Klubról, eljött és találkozott a közel 50 évvel ezelőtt látott rokonával. De most változott a világ, mert a kifüggesztett családfák tanulmányozása során rájöttek emberek, hogy ők rokonok. De nemcsak egy rokonra talált, hanem tudatára ébredt, hogy 20-30 más rokona is van e közösségben. Hihetetlen erőt képvisel ez a kapcsolatrendszer. A családi emlékezet feléledt és valósággá vált.
Sok lelki sérült idős ember jelentkezik az Egyesületnél, hogy sejti az örmény gyökereit, de a családban nem beszéltek erről, már nincs kit megkérdezni. Vannak módszerek (könyveink: Gudenus János József: Örmény eredetű magyar nemesi családok genealógiája – 2010 Budapest, EÖGYKE kiadása, vagy Szongott Kristóf : Magyarhoni örmény családok genealógiája –Szamosújvár, 1898), amelyek alapján segíteni tudunk és lelkileg megerősödve kapcsolódnak be a közösségi együttlétekbe.
Felmerült rögtön az igény, hogy ne csak a nemességet kapott örmények családi kapcsolataival foglalkozzunk, hanem mindenkiével. Az igény jogos, csak a munka komoly nehézségekbe ütközött. Míg a nemesség általában jól dokumentálta magát, addig az egyszerű örmény családok kapcsolatainak dokumentálása hiányos. Csak komoly egyedi kutatómunkával lehet egy-egy kereskedő vagy iparos család családfáját összeállítani és ott is csak néhány generációra visszamenőleg. E munka is beindult. Mindenesetre örülünk annak, amikor látjuk, hogy barangolótársaink eljutva Erdélybe, betérnek egy-egy parókiára és elkérik nagyapáik és nagyanyáik anyakönyveit és tanulmányozzák. Természetesen vannak olyan családok, akik munkát és pénzt befektetve összeállítják családfájukat. Az egyesület és önkormányzatai nem rendelkeznek olyan anyagi háttérrel, hogy a nem nemes örmény családok genealógiáját intézményesen összeállíthassák. De már így is nagyon sok ilyen egyedi családfával rendelkezünk.
Szeretnék visszatérni a tanulmány elején található becslésre, amelyben a magyarörmény gyökerekkel rendelkező személyek számát 10-15 ezerre becsülték. Véleményem szerint ez a szám alul becsült, mert ha belenézünk a Gudenus genealógia második, bővített kötetébe, amely csak az örmény nemesek leszármazottaival foglalkozik, az 57 örmény nemesi név leszármazottainak neveit megszámlálva, több mint 5500 egyéb családi névvel találkozunk (1000 oldal). Ez a szám bár meglepő, de előrevetíti azt a hipotetikus állítást, hogy vérségi alapon valamilyen szinten az örmény érintettségű személyek száma a kezdeti becsült értéket többszörösen meghaladja. Természetesen nem mondható ki, hogy Magyarországon ma 50-100 ezer örmény gyökerű személy él, de véleményem szerint legalább ennyi embernek a vérében van legalább egy csepp örmény vér. Más kérdés, hogy ebből hány vallja magát örmény gyökerűnek, vagy németnek, románnak, szlováknak, mert e nemzetiségből is található vér az ereiben (többes identitás). A jelenlegi helyzetben a magyarörmények a törvényi nehézségek és az identitástudat zavarainak csökkentése miatt használják az „örmény gyökerű” és nem az „örmény” kifejezést az identitás megjelölésére, mert mi magyarnak érezzük magunkat.
Visszatérve a korábbi Pompeji hasonlatra, a falak kiásása még nem fejeződött be, de azon dolgozunk. Sajnálatos módon a mi Vezúvunk azóta sem pihen. Minden választás körül ismét hamut lövel a városra. Keleti örmény testvéreink ekkor szoktak előjönni a „ti nem is vagytok örmények”, „ti csak az etnobiznisz miatt vagytok örmények” „ti nem is beszéltek örményül”, stb.című kánonnal. Teszik ezt azért, hogy a választásokra való magyarörmény aktivitást csökkentsék, elijesztve a már magyarul beszélő örmény gyökerűeket az identitásvállalástól. E kisebb kilövelések után a hamut le kell seperni.
Sajnos a Vezúvunknak volt egy komoly kilövelése is, a regisztrálási rendszer bevezetése. Taglaltam az előbb, hogy magyarörményeink önként jelentkeztek, hogy szerepeljenek a Gudenus féle genealógiában, mert büszkék örmény múltjukra, családjukra. A jelentkezést viszont nem szívesen teszik meg, amikor hivatalos állami összeírás, regisztráció van. Így fordulhatott elő, hogy az örmény gyökerű regisztráltak száma csak töredéke a valós létszámnak, míg keleti örményeink által regisztráltak száma eltúlzottan magas a valósághoz képest.
A Magyarörmény Tudástár elindításáról
A Magyarörmény Tudástár egy új kezdeményezésünk: lényegében egy fokozatosan bővülő online adatbázis, benne könyvek, tanulmányok, előadások, kiállítások, híres magyarörmény személyek stb. bemutatásával.
A rendszer bővíthető lesz, folyamatosan bővülő új tételekkel (könyvekkel, művészekkel, tanulmányokkal, stb). Kulcsszavak (szófelhő) alapján kereshető a szöveges tartalom.
A tárolt információk fajtái:
-
Digitalizált örmény tartalmú könyvek, kiadványok, cikkek, hanganyagok, videók.
-
Tanulmányok, előadások a magyarörmény múlttal, jelen eseményekkel kapcsolatban.
-
Képgalériák egy-egy kiállításról, a kiállítás anyagáról, a tárgyakról, valamint a kiállítást megnyitó eseményről.
-
Híresebb magyarörmény személyek bemutatása és kép- vagy hanggalériája.
Az EÖGYKE 2019. január 1-jén elindította a Magyarörmény Tudástár (MÖT) ingyenes online felületét a www.magyarormenytudastar.hu elérhetőségen. A Magyarörmény Tudástárba feltöltött magyarörmény tematikus írások, tanulmányok, cikkek, könyvek, fotók, kiállítások mutatják be a magyarörményekről megjelent, vagy általuk létrehozott tudást. A válogatás és feltöltés során nem kívánunk szakértőként mérlegelni és igazságot tenni az írások között, ezért törekszünk arra, hogy minden, a tematikus témakörbe tartozó fontos írás feltöltésre kerülhessen, bizonyos szerkesztői moderálás után. A MÖT nem foglalkozik sem a nemzetiségi-, sem a nemzetközi politikával, csak annyiban, amennyiben a közösség belső élete bemutatásának része. Ezen információk rendszerezett és kereshető közkinccsé tétele nagyon fontos a magyarörménység számára, hogy azok kutathatóak legyenek mind a magyarörményeknek, mind bármely érdeklődőnek.
A Magyarörmény Tudástárban nemcsak a saját gyűjtéseink, kiadásaink, tanulmányaink találhatók meg, hanem átveszünk más által írt, kiadott, feltöltött dokumentumokat is (a hivatkozások törvényes megjelentetése mellett).
A honlap bemutatása:
-
A rendszer folyamatosan bővül új tételekkel (könyvekkel, művészekkel, tanulmányokkal, stb.).
-
Kulcsszavak (szófelhő) alapján kereshető a szöveges tartalom. Egyéb kifejezésekre a szabadszavas keresőmezővel lehet rákeresni.
-
Csak a szerkesztőbizottság által engedélyezett adatok, információk kerülhetnek felvitelre.
-
A tárolt információ fajtái: Digitalizált magyarörmény tartalmú könyvek, kiadványok, cikkek, hanganyagok, videók. Tanulmányok, előadások a magyarörmény múlttal és a jelen eseményekkel kapcsolatban. Képgalériák egy-egy kiállításról, a kiállítás anyagáról, a tárgyakról, valamint a kiállítást megnyitó eseményről. Híresebb magyarörmény személyek bemutatása és kép-, vagy hanggalériája.
A Tudástár beindításához a legnagyobb segítséget Varga Mihály pénzügyminiszter (korábban nemzetgazdasági miniszter) úr a saját keretéből, az EMMI Kultúráért Felelős Államtitkársága közreműködésével biztosította, amiért köszönetet mondunk. Támogatásukért hála illeti a projekt valamennyi közreműködőjét, valamint a Budapest Főváros II. kerületi Örmény Önkormányzatot, továbbá a Ferencvárosi Örmény Nemzetiségi Önkormányzatot. A folytatáshoz további minisztériumi és más szervezeti, magánszemélyi támogatásokra lesz szükségünk.
Minden kedves Olvasónknak, hasznos és kellemes keresést, kutatást, olvasást és szellemi gyarapodást kívánunk.
(Megjelent: Tanulmányok a magyarországi bolgár, görög, lengyel, örmény és ruszin nemzetiségek néprajzából, 10. (2018, Magyar Néprajzi Társaság, Budapest)
Illusztráció: Festett üvegablak a gyergyószentmiklósi örmény templomból (Balázs Katalin fényképfelvétele)
Cimkék: tanulmány, tizennegyedmagunkban, voltjelen
