Stanczik-Starecz Ervin: A csendes akarat fölszikrázása
Ferdinandy György: Sziget a víz alatt
(Scolar Kiadó, Bp., 2019. 159 old.)
Ferdinandy György az emigrációs magyar irodalom kiemelkedő doyenje. Az 1956-os forradalom bukása után indult világnak, és 2001-ben tért haza. Számos magas kitüntetés birtokosa. Igen fontosnak tarja a fiatal magyar költők bemutatását, istápolását, amiért felsorolhatatlanul sokat tett, és tesz. Az emigráns magyar értelmiség keserédes kenyerét ette. Minden akadályt „meg kellett ugrania”, hogy életben maradjon, hogy családot alapíthasson, munkához jusson, etc., s közben úri huncutságnak tűnt, hogy folyamatosan írt. Az íróembernek itthon is sokszor eszébe jut, hogy mire valók az irományai? Kinek ír? Lesznek-e olvasói? Nem hiábavalóság az egész scriptori tevékenység?
Gondoljunk bele egy másik kontinensre sodródott magyar író lelki szenvedéseibe: a kiszakított gyökérzetnek új termőföldet kell találnia, különben menthetetlenül elpusztul.
Ferdinandy 36 esztendőn át tanított Puerto Ricón. Rövidebb ideig élt még Franciaországban és Floridában is.
Sokszor kifogásolták, főként olyanok, akiknek halvány lila gőzük nincs az idegenbe vetettség fizikai és lelki kínjairól, hogy művei leginkább saját életének lenyomatai, önéletrajzi írások. Erről a tárgyalandó alkotásban így szól a szerző: „ Miért csak a sajátjáról tud írni az ember? Annyi mindent ki lehetne találni! Mégis csak a megszenvedett valóság hiteles.”
De hagyjuk a megítéltetést az eljövendő generációkra. Csúf irodalomelméleti kifejezéssel élve: az utólagos értelmezésekre.
Az ominózus könyvben egy karcsú regény és egy kisregény foglaltatik. Mindkettő közös gyökerű, a Karibi-szigetek világát idézi fel, de az előre- és visszautalásokkal egy írássá kovácsolódik össze. A kisregény (Két tűz között), nyilvánvalóan erősebb nagyítón át, közelebbről tárja elénk az eseményeket, és színes közelképekkel egészíti ki őket. A regény nagyobb időt fog át, így más léptékű. Ferdinandyt Puerto Ricón Coca városkájának lakói fogadták: fehér földbirtokosok és rabszolgasorban élő, a cukornádültetvényeken robotoló afrikaiak leszármazottai „Itt fél évszázad óta megállt az élet: nem történik semmi sem.” — írja a szerző. „…Északon szállodákat építenek az amerikaiak.” (Az USA- hoz tartozott a sziget.) Kis lepusztult szobában indul az író új élete.
Jó két hét után jelentkezett az állami egyetem dékánjánál tanári munkáért, bár a spanyol tudása jócskán hagyott maga után kívánnivalót. Egy ideig a francia és az angol nyelv segítette ki.
Tanári munkáját körültekintően kezdte. Meg akarta ismerni diákjait, a sok naiv, megszeppent hallgatót. Az irodalom, írás, olvasás, és a természetes logika állt a tanulás elején. „ Egy fiatalember számára egyedül az irodalom adhatott választ az élet nagy kérdéseire, és aki nem tud kérdezni, hiába keresi a válaszokat.” Ferdinandy tanár úr még az alapozással bajmolódott, amikor kollégái már túl voltak Szókratészon, Platónon, Arisztotelészen. Meg is rótták lassúságáért.
Furcsa mód (?) a tanulók akartak tanulni. A konkvisztádorok leszármazottai és a rabszolgák unokái még estelente a kisváros főterén is jegyzetelgettek, rendezgették tanulnivalóikat. (Én ugyanezt tapasztaltam a chilei és perui egyetemi hallgatóim közt.) Ilyesmit már csak igen ritkán láthatunk Nyugat-Európában vagy az USA-ban. Az édes gyökerű tanulás keserűvé vált a mai fiatalok számára.
A szerző a politikai emigrációval nem tartotta a kapcsolatot. A párizsi Irodalmi Újságnak írogatott rendszeresen, egyébként minden idejét a tanítás kötötte le. Amikor új rektort kapott az állami egyetem, a magyar tanárember úgy érezte, itt az újítás ideje, s csoportjával belemerült Dosztojevszkij A Karamazov testvérek című regényébe. Védőügyvédeket és ügyészeket állítottak a főszereplők mellé. Heves, parázsló viták pattantak ki előbb a diákok közt, majd a diákok és a tanári kar között. Csak a pontos regénybeli szöveggel lehetett érvelni. Különös eredmény született a hosszan elhúzódó „tárgyalás” után. A bíróság ártatlannak ítélte Dmitrijt, a gyilkost, Ivant, a felbujtót. Aljosát viszont, a tiszta lelkű fiút halálra ítélték a diákok, mert nem lépett közbe. Ferdinandy előtt bebizonyosodott, hogy a szigeten nem érvényes az óvilági etika. Az erkölcsi fogalmaknak (bűn, bűnhődés, jó és rossz) itt más a jelentésük, mint Európában..
A nap végén fölmegy az író a hegyekbe, a garázsba, ahol lakik. Eszik valamit vacsora gyanánt, bekapcsolja a táskarádiót, és elnyomja az álom.
Másnap nosztalgiából, mert tantervhez nem nagyon tartotta magát az író-tanárember, csak magyar irodalommal foglalkozik. Csokonai, Vörösmarty, majd Déry Tibor Szerelem című novellája kerül terítékre. Egy tehetséges lány olvassa fel, szépen hangsúlyozva, de amikor ahhoz a mondathoz ér:
„»Minden éjjel, amíg élünk.« Tízezer kilométerre a bebörtönzött írótól, a rabszolgák unokája felzokogott.”
Néha bizonytalanná vált az egyetem további sorsa, de az isteni kegyelem mindig segített a szegény tanulókon és a szerzőn is. A politika gerjesztette nagyobb értelmiségi migrációk útvonala olykor Puerto Ricót is célba vette. Így ismerte meg Ferdinandy a felszabadítás híres teológusát, a nicaraguai Ernesto Cardenalt. Vargas Llosa többnyire keményvalutáért kereste meg a magyar írót.
Akkor még nem volt Nobel-díjas.
Ferdinandy rájött, hogy a hallgatók zöme, mint az egyszeri meztéllábas magyar suhanc, a faluján kívül nem járt még sehol. Ezért az író tanulmányutakat szervezet Haitira, Dominikára és a környező szigetekre.
Persze, saját sorsa is aggasztotta Ferdinandyt: „Rendezettebb életre vágytam. Elmúltam negyvenéves, és még mindig nem tudtam, mi lesz velem. Budapest? Coca? Franciaország? Vagy ezentúl már nem lesz semmi sem?” Különös szerelmek, szerelmecskék, flörtök szövik át az író életét. Egyik sem ad biztos támaszt. És megjelent a testben a rák is. Érdekes közönnyel alig-alig kommentálja ezt a tényt a szerző. Rendszeresen jár orvosi kezelésekre, de mást nem tudunk meg. Neki kezd Emlékiratai megírásának. És jöttek rossz hírek: „Nem élt már Ernesto Cardenál, az álmodozók nemzedékéből senki sem maradt.”
A Két tűz között című kisregény feszültségterhes életfordulattal indul. „Házaséletünk huszadik évében feleségem váratlanul elköltözött. (…) …amikor a nyomdából hazaértem, a házunkat üresen találtam.” Egy asztal, ágy és a könyvei maradtak csupán a lakásban. Még búcsúlevél sem. (Ismerős az efféle asszonyi kegyetlenség és ridegség.) Az író egyedül maradt a még iskolás Vince fiával. Elment érte, s a fiú kérdezte, hol az anyja. Később derült ki, hogy visszaköltözött az Óvilágba, nem bírta tovább a trópusokon. Aztán Clo, a feleség ex catedra kijelentette, hogy a fiú vele marad. „Csak lent az utcán értettem meg, hogy nincs többé fiam.”
Puerto Ricón öt magyar él az írón kívül. Két építész és három tanár. Spanyolul beszélnek, mert az asszonyok nem értik ezt a furcsa magyar nyelvet. Don Julio kocsit szerez Ferdinandynak, s mindenki a maga módján vigasztalja. Vissza kell találnia a régi kerékvágásba. Az egyetemen jelentkezik. A dékán a hegyek között jelöli ki új munkahelyét.
A maroknyi magyar különös egyveleget alkotott. Egyedül Anton von Dőry nem lett tanár az egyetemen. Ő egy föléledő német autógyárat képviselt. Mihály bácsi, Don Miguel az Árpád-házi királyokat tanította az USA-ból átszivárgó német háborús bűnösök fiainak és a rabszolgák unokáinak.
Ily abszurd dolgot csakis az ÉLET „találhat ki”. Olykor összejöttek a magyarok, és Don Julio feleségének, Évának, aki forradalmár volt Budapesten, a pörköltjét és palacsintáját ették.
Ethel bennszülött asszony volt. Ő nyújtott átmeneti testi-lelki segítséget az írónak.
A közép-amerikai színes kavalkádban fölbukkan egy magyar feltaláló-fűszeres is, ki igen nagy élettapasztalattal rendelkezik. Efféle életigazságokat szögez le: „A magyarokat nem érdekli a szerzés. Elmúlatják, játéknak tartják csak az életet.”
A kisregény utolsó része lepárlódott életigazságokat sorakoztat fel. „A munkám lefoglalt, a diákokat szerettem. Mégsem találtam a helyem. A helyem! Hiszen a szavakat sem találom… (…) Folytassam? Abbahagyjam?…”
A múlt képei villódznak kibontatlanul a továbbiakban. Miért is bontaná ki őket Ferdinandy, hisz ezek lepecsételt, hatalmas emlékdobozok, melyekről, ha leütjük a plombát, ránk zúdul egy egész élet, amellyel nem feltétlen fontos újratalálkozni. „Vince néha ír. Megkérdezi, mikor jövök érte. (…) Voltak illúzióink.”
A fűszeresnek mindenről volt véleménye. Nem is közhelyesek és felszínesek. „Hát a Varga Jóska /Vargas Llosa/ meséinél hitelesebben hangzott, amit így, apránként elmondott az én pesterzsébeti fűszeresem.”
Egy nap jött a hír, hogy a fűszeres meghalt. Úgy tűnik, az ember halálában is tud meglepetést okozni:
„Megálltam a ravatal előtt, és azt hittem, káprázik a szemem. Gondosan fésült ősz hajú úr pihent a koporsóban: coronel Szabó. Egy magyar úr. Szabó ezredes.”
Az író tudja, hogy a túlélés magunkra kényszerítése, mint egyetlen út, hatalmas lelkierőt, akaratot igényel, de fölvillanhat még a láthatár közelében olyasmi, amiről nem tudjuk, mi is igazán, és mit tartogat számunkra az a jelenés. „És kezdődhetne minden elölről. Kezdhetném visszasírni az évet, amikor – két tűz között – zavartalanul körmölhettem a penzumomat.”
Illusztráció: Ferdinandy György ( fényképfelvétele, 2015)
Ezek is érdekelhetik!
Kovács katáng Ferenc: Padkára hajt, hogy fölriadjunk →
Ádám Tamás: Halott madarak álmai →
Bene Adrián: A rálátás távlata →
