Budapesti szegletek (8.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves…
Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett, és a naputonline-on már megkezdett emlékmegidézéseket most folytatjuk!
Kabdebó Lóránt
Szabó Lőrinc-emléktáblát a „Nyócker”-be!
Budapest, Gólya u. 50. II. em. 34.
A lakás, ahol Szabó Lőrinc jellegzetes hazai jelenségből a huszadik század világviszonylatban is legjelentősebb költői közé emelkedett. A majd kétéves időszak (1927 kora őszétől 1928 végéig), amikor poétikatörténetileg kimutatható a változás, amely előbb kitisztázza, majd összezavarja, hogy végül is előkészítse a költőben kavargó poétikai problémák tudatosítható tisztázását. És mindezzel párhuzamosan megszenvedtette életrajza leginkább próbára tevő bonyodalmait. Közéletileg éppúgy, mint magánéletében. Könyvet lehetne írni a két évről, amelyet itt, ebben az épp akkorra elkészülő emeletráépítésnek az Üllői út felé tekintő saroklakásában töltött. Ekkor szervezte generációja legendás folyóiratát, a Pandorát, és ott siratta el rövid dicsősége után a lap anyagi bukását, ráadásul ekkorra esnek zárónapjai másfél éves „munkanélküliségének”, amikor racionalizálás során elveszítette rendszeres újságírói feladatát Az Est-lapoknál. Ezt követte újbóli munkába szegődése, éjszakai szerkesztőségi robot-munkája: „engemet meghívtak a Pesti Naplóhoz, meglehetősen váratlanul, s október 15‑e óta már bent is dolgozom a szerkesztőségben. Munkaköröm ugyanaz, mint Az Est-nél volt: ún. lektori munka, segédszerkesztés. Nem fáradságosabb, mint az útkaparás vagy a csizmadiamesterség, de nagyon rossz, hogy éjszaka kell csinálni. Este 5-től éjjel kettőig elfoglal a hivatalom, délelőtt sokáig kell aludni, s aztán már alig marad valami a napból az új berukkolásig.”[1] Mindennek a történetét dokumentáltan megírtam a Mesék a költőről című kötetemben.[2]
És itt élte át családi élete nagy válságát is, amint egy szerelmi fellángolás során a Balatonnál bevallotta feleségének, hogy legjobb barátnője, fiatalabb pártfogoltja már több éve szerelmi szálakkal kötődik a költőhöz. A huszonöt évig tartó szinte kettős házasság legdrámaibb pillanatai zajlottak itt. A költő a két nő békés egymás mellett élését szerette volna elérni, amit a feleség előbb elfogadott, majd hirtelen öngyilkossági rohamával lehetetlenné próbált tenni. Mindezt egyrészt az asszony teljes terjedelmében publikált naplójából ismerhetjük,[3] másrészt a szerelmesek levelezéséből.[4]
* * *
Felfedező barátjának, Babitsnak – aki valaha lakásába fogadta a Pesten tengődő ifjú egyetemistát, sőt akinek hálából eljegyzett menyasszonyát is átadta a már befutott költő, feleségnek –, keserű egymástól eltávolodásuk oldásaként levélben rajong új lakásáért, amelybe vendégül hívja valahai barátját:[5] „Azt tudjátok, hogy három szoba, fürdőszoba, hall. És hogy minden új. Azt is, hogy minden picike, csak a lakbér nagy. Már majdnem teljesen berendezkedtünk. Az én szobám van leginkább kész. Ide már csak függöny és sezlontakaró kell. Van íróasztalom, két új, remek keményfa könyvállványom. Mind fekete. Körös-körül az egész szobában könyvek. Egy ablak és egy erkély, ahonnan széles, szabad, kertes a kilátás. Az utca embertelenül csöndes. Klárinál hiányzik a legtöbb apróság, sőt egy nagyobb bútordarab is, egy smizett. Két ablak két utcára. A kislánynál egy ablak. Az ebédlőnek is használt hallt négyszárnyas, sárga függönyös üvegajtó választja el tőlem. A hallból a fürdőszobán át a gyerekhez jutni, úgyhogy az egész lakás körben végigjárható. És szép parkett, sok villany! Ha kicsi is minden, egyúttal szép, és hely az eddigihez képest rengeteg van. – –”
És – vágyott bennfentességét kiváltandó – le is rajzolja.
Nagy reményekkel készül a honfoglalásra: „Igen jól érzem magamat ebben az új lakásban, egy kicsit túl csöndesen, egy kicsit nem véglegesen, de mégis nagyon-nagyon jól. Most kezdek rendes életet élni, eddig csavargó voltam. Amit ezzel a lakással tanultam, azt nem olvastam még semmiféle szociológiai könyvben; azt nem tanultam meg a házasságommal. Úgy érzem, elveszett évnek kell tekintenem minden eddigit (a pesti évekre gondolok), és hogy minden energiámat már nagyon régen lakásszerzésre kellett volna fordítanom. Ezentúl csak a lakásomból, a kisgyermekemtől fogok tanulni.”[6]
Ha körbejárjuk a házat, még ma is „széles, szabad, kertes a kilátás”. Ezt bizonyítja az interneten kikereshető műholdas térképfelvétel is. Barátom, aki Szabó Lőrinc mai egyik legjobb ismerője, a krk.szabolorinc.hu, az MTA és a Miskolci Egyetem Szabó Lőrinc Kutatóhelye weblapjának készítője a napokban költözött egy közeli műemlékház manzárdlakásába. Ablakán kitekintve együtt gondoltuk végig, milyen lehetett a költő tekintete köré szerveződő város képe a magasból. A beköltözést megelevenítő versek eredeti publikációi rögzítették is a költő gyönyörérzetét. Bennük alakult a kései Hálaadás című versének poétikai számvetése: „Ima a gyönyör, a gyönyör ima.”[7] Csak közben szétvezetett poétikája, hogy majd a Tücsökzenénél ismét egybeálljon az 1927-es kezdet.
* * *
Két verset ismerünk, amelyek közvetlen a lakás birtokbavételének idejéből, 1927-ből származnak. Mindkettő a Szabó Lőrinc-i költészet poétikájának végleges kialakítását előlegezi. Csakhogy a költő utólagos kötetbeosztásával és két poétikai szemléletű átírásával egymástól igen távoli helyekre származtatja a közel egyidős keletkezésű verseket. Ezzel is szuggerálva utólag az irodalomtörténetileg – a monografikus feldolgozásban – megosztva megrajzolt poétikai formációkat. Elválasztva időbelileg a születés egyidejűségében már jelen lévő Te meg a világ típusú és a Harc az ünnepért jellegű verseket. Mindkét vers erre a lakásra vonatkoztatott, ez bizonyítja a formálásukban jelen levő kettősség csírájában egymáshoz kapcsolódó költői alakulását. Tematikailag közös szervezőjük: a költő személyes viszonya az új, első önálló lakáshoz. Hangneme: az öröm sugárzása. A versek poétikai pozíciója: a személyiség metafizikai helyzetének keresése a létezés rendjében.
Az első, az utóbb Új lakásban címen ismert és azóta is sokszor idézett vers Vízvezeték és villanykapcsoló címmel először a Pesti Napló 1927. október 2. számában jelent meg. Benne és általa az e világi létezés materializálódását követve mutatja be az ebben a világban helyzeteit kereső személyiség aktivizálódását a létezése megváltozó körülményei között. A gyönyör imává lényegülésének folyamatát fedi fel abban a létezésben, amelyet „az Úr” vezeti, irányítja, fogadja be, sőt rendszerezi. Ezzel poétikailag kiszabadítja a mindennapi megalázó nyüzsgéshez, megszorítottsághoz kötözöttségből, és az egész versben fejlesztett kivezetettséget, különállást egyszerre egy megélhető „kontaktus”-ba vezeti át. Ezáltal a vers első, 1927-es változata a személyiség megtisztulásának, megmenekültségének megteremti a metafizikai kiterjesztettségét.
De mihelyt a Te meg a világ kötet nyomdába küldött szövegében,[8] az 1932‑es véglegesítésben kézírásával „az Úr” helyére „a Föld” megnevezést illeszti, máris visszavezeti egyfajta materialista misztikába a vers zárását. Hiába őrzi továbbra is az imádkozás gesztusának költői képét, sőt mintegy fel is erősíti azt egy pszeudo-vallásos szöveggel, „a lelkek kontaktusát” kifejezést „a lelkek egyességét” szertartásosságának átvételével – a misztika mégsem tudja, nem is akarja ezúttal egyensúlyozni a metafizika elvetélését. A poétikai egyensúlyozás, a személyiség viszonyítottsága megmarad ugyan, de a materializált misztika éppen az e világi, a „Föld” által szerveződő létezés bonyodalmainak feloldhatatlanságát sugallja. Mely által minden örömérzés egyúttal meneküléssé, a személyiséglátomás szociológiai bekerítettséggé szerveződik át a versben.
A lakás sziget volta éppen ezzel az élhetetlen világgal szembeni tehetetlenségnek a dokumentálása, a menedék olyan szembenállás-igényt teljesít be, amely majd a Te meg a világ kötet alapversében, Az Egy álmai címűben[9] visszhangzó, a Werther keserveiben feltűnő őrült menekülő alakja és Stirner személyiségképlete beteljesítésének primitívebb előképeként jelenik meg. Az új lakásban ennek lesz a felvezetése.
Szökünk is, lelkem, nyílik a zár,
az értelem szökik,
de magára festi gondosan
a látszat rácsait.
Bent egy, ami kint ezer darab!
Hol járt, ki látta a halat,
hogyha a háló megmaradt
sértetlenűl?
– – – – – – – – – – –
Tengerbe, magunkba, vissza! Csak
Ott lehetünk szabadok!
Szabó Lőrinc-monográfiájában Kulcsár-Szabó Zoltán ezt a poétikai helyzetet gondolja át: „A Te meg a világ kevésbé az individualitás önleírását, mint inkább ennek végső lehetetlenségét tárja fel, az individuum költészete helyett az individuum válságának költészetét megvalósítva […] jelezvén ezzel, hogy e differencia mentén nem annyira a lírai én »alakja«, hanem annak olvashatatlansága ismerhető csak fel.”[10] Ha követem kollégám sejtését, akkor a személyiség megbomlását értelmező tudatállapot képi átgondolásaként kell elfogadjam ezt a kettős tudatállapotot felmutató poétikai képződményt. Olyan határhelyzetként, ahova a huszadik századi költők a személyiségelemzésben a legveszélyesebb tudati állapot rögzítése során jutottak.[11]
Honnan került a Szabó Lőrinc-versbe ez az inkább képzőművészeti vagy zenei alkotásmódra jellemző, oximoron-szellemű képződmény? Talán az utóbb általa lefordított Goethe-regényből, a Wertherből származó extrém szöveg intertextuális feldolgozása?[12]
A Max Stirner[13] későbbi történeteit megelőző, Goethénél még extrémnek feltűnő, és éppen ezért a narrációban csak epizodikus helyet foglaló személyiségképlet a Szabó Lőrinc-i költészetben Stirner ihletésére[14] már központi helyet foglal el, a kötet emblematikus versének – és ezáltal költészete akkori poétikájának – válik meghatározó narrációs eseményévé.
„– Szóval boldog volt? – kérdeztem.
– Ah, bár lennék megint az! – mondotta. – Akkor olyan jól éreztem magamat, olyan könnyű, olyan jókedvű voltam, mint hal a vízben. […]
– Milyen időt magasztal a fia, hogy akkoriban oly boldog volt, olyan jól érezte magát?
– Szegény bolond! – Felelt szánakozó mosollyal az asszony – biztosan arra az időre gondol, amikor nem volt eszénél, mindig azt dicséri; azt az időt, amit a bolondokházában töltött, ahol semmit sem tudott magáról –
Mint mennykőcsapás, úgy ért ez a közlés, valami pénzdarabot nyomtam az öreg markába, és gyorsan otthagytam őket.
– Amikor boldog voltál! – kiáltottam fel, a város felé sietve – amikor oly jól érezted magadat, mint hal a vízben! – Úristen! azt rendelted az ember sorsául, hogy ne legyen boldog, csak míg nem jön meg és csak ha már megint elment az esze! – Nyomorult! és mégis, hogy irígylem a sötétségedet, elméd zavarát, amelyben sorvadozol! Te reménykedve indulsz el, hogy virágot szedj a királynődnek – télen – és búsulsz, hogy nem találsz, és nem fogod fel, hogy miért nem találhatsz.”[15]
Miután kollégám elfogadva a goethei szövegazonosítást, a Werther-fordítást leíró verset idézi fel (Werthert fordítva és mindig – megjelent: Az Est, 1938. január 16.), amelyben „bőven él a börtönbe zártság és a majdhogynem elképzelhetetlen határátlépések képzeteivel”.[16] Ez a megfigyelés pedig a vers keletkezésének filológiai történetével kapcsolódhat. Ugyanis a fordítás zárása pillanatában csak a halra és hálóra visszaemlékező iker-képre utaló képzetét írja meg az MTA Könyvtára Kézirattárában található vázlatfüzete gyorsírásos vázlatában a költő,[17] melyet akkor nem tud teljes verssé befejezni, csak jóval később („1938 jan. 9. végig megcsináltam”), amikor ráfigyel az oximoron értelmezhetőségére: a bezártság és elszabadultság kettős szemléletének értelmére. Az áldozatokkal való azonosulás a fordítás megszűntével az alkotó felszabadulását hozhatná, de ugyanakkor az alkotónak az alkotás által való rabságát egyenértékűsíti ezzel a szabadsággal: „és mindig” – emeli be a címbe tanulságát. Egyszerre kétféle világban egyenrangúan benne élni: a logika és pszichológia egymást opponáló, egymásból ki mégsem bonyolódható metafizikájához eljutni.
A költői megszólalásmód változásának hátterében megjelenik a fizika létszemléletének huszadik századi megváltozása. A vizsgáló és a vizsgált viszonyában a rátekintés hatásaként a dolgok állandó alakulásban léteznek. A pozitivizmus önbizalma – amikor Max Planck tanára eltanácsolja fiatal tanítványát a fizikától, mondván, ott már minden törvényekbe szabott – múltán eseménnyé válik a törvények megkérdőjelezhetősége. „Planck fia később elmondotta, hogy még mint gyermeknek, egy grunewaldi séta alkalmával beszélt neki apja új elgondolásairól. Kifejtette, hogy érzése szerint vagy olyan jelentőségű felfedezést tett, amely talán Newton felfedezéseivel hasonlítható össze, vagy alapvetően téved. Planck tehát már ebben az időben tisztában volt azzal, hogy képlete a természetleírást alapjaiban megrendíti, hogy ezek az alapok egy napon megmozdulnak és jelenlegi, a hagyomány által meghatározott helyükről új és az idő szerint még teljesen ismeretlen egyensúlyi helyzetbe kerülnek.”[18] Majd Niels Bohrt idézve Heisenberg rátalál a műalkotásra és a tudományos ténykedésre egyként érvényesként megjelenő oximoronra: „az élet színjátékában nézők és ugyanakkor szereplők is vagyunk”.[19]
Maga Szabó Lőrinc a Werthert fordítva és mindig című verse sikeres befejezésekor, a Harc az ünnepért 1938-as kötete készítésekor ismerte volna a fizikusok már korábban is hangoztatott megállapításait? Hasonlókat összegez: „Ateista verset még nem írtak; s ahogy a modern fizika sugárzássá differenciálja az egész anyagi világot, úgy finomul szellemmé a földi matéria sok tüntetően materialista költeményben. A szerelemben és minden misztikumban mindig istennek vagy isten modifikációinak a mágnese borzongatja a költők idegeit. Még esetleges kételyük, lázadásuk és panteista önistenítésük is csak új és rejtettebb kísérlet a csöndes vagy rettentő titok, az igazság megközelítésére és megvilágítására; s ebben is nemegyszer filozófusoknak és egyházatyáknak a rokonai.”[20] A Harc az ünnepért poézisa belefoglalhatja-e a lepusztultság ellenkezőjeként a hal és a háló ikonszerűségével és mozgásalakulásával létszemléletébe az ünnephez vezető rejtekutat is? És mindez visszavezethető-e az Új lakásban első publikációjáig?
Hogy ez a kérdés benne van a vers poétikai lehetőségében, azt éppen a következő, Napsütés az erkélyen vers fordított szerkezeti építkezése bizonyítja. Az utóbb Őszi erkélyen címen véglegesített vers először ugyanis Napsütés az erkélyen címmel a Pesti Napló 1927. november 6-i számában jelent meg.
A vers materialisztikus rajzolata kiszorul a környezetrajzba, míg maga a vers egészében megelőlegezi, és az új lakás kiváltotta gyönyör-ima okán a Harc az ünnepért metafizikáját gondoltatja végig. Ezért is helyezi majd a költő ezt a verset az 1943-as Összes versei gyűjtemény Régen és Most kötetébe. A vers azt a poétikát formázza, amely 1927‑től kezdődően szintén jelenlévője a Szabó Lőrinc-i pályának. Csak végleges kidolgozására az 1938-ban megjelentetett kötetben tesz először kísérletet, amelyet Halász Gábor Nyugat-beli kritikai írásában azonnal vissza is igazol. „Íme az ellentétre fordult romantika; valamikor az elvágyódás jelentette a lélek szabad röptét, a kötelékek lehullását, nem is olyan régen még a képzelet eufóriás állapot volt, szinte testi gyönyörűség, ma beteges kényszer és röstellt gyengeség, a lélek hibája. A kor légnyomása változott, és a régi szabad lélegzés kapkodó, ziháló lihegésre fordult. De a »külső isten«, az újból felszabadító már megszületőben van. Amikor elkapja a társulás eddig kikerült sodra, amikor a közösség idegen valóságát kezdi érezni, új értelmet kap az én is. A végső diadalérzet a megsemmisülés; a termékeny áldozat, amit meghoz a mag a növényért, az egyes az egészért, a jelen a jövendőért, ami benne élt, ha rejtett igényként is. »Elbúcsúztam magamtól. Hogy mi lesz – én is csak sejtem. Testem óriás – keretté tágult. Legnagyobb alázat – te legnagyobb hit, segíts meg! Segíts – te is, szerencse!« Az egyén magánál erősebb erők vonzásának enged, tévelygő akaratát vaskényszer irányítja végre határozott cél felé. A repülőút mélyebb értelme a rohanó gépbe zárt utas számára, a »boldog kiszolgáltatottság«; az én gőgös-csüggedt önkénye helyett a valóság kemény-nyugtató parancsuralma.” Majd hozzáteszi legmélyebb megfigyelését: „A régi kötetnél a vers, most az ember állott a mérlegen: egyik sem kisebb rangú a másiknál.”[21] A materializmus és az ateizmusellenesség oximoronjában hullámzóan alakuló kettősség mindegyik poétikai variációban benne él a Szabó Lőrinc-i költészetben 1927 után.
Hogy Halász Gábor mit is ért „külső isten” alatt? Az e világi hatalmat vagy a teremtő-elrendező erőt? Gottfried Benn hitetlenségét vagy T. S. Eliot hitét? Ez Szabó Lőrincben is hullámzóan alakul az évtizedek során. Amikorra Őszi erkélyen címmel végleges formát ölt, akkor már a „harc az ünnepért” kereső üzenetébe zárja a vers utolsó versszakát. És ha a harmadik versszakban megtartja ugyan nagy nyelvi ötletét („kék halál”), de mindezt a jövendőbe alakulás helyett már perfektumként a jelenben elértként fogadja tényként („lesz” helyett „lett”-ként), melyből az utolsó versszakban kivezethet, a teljes versszakot az ünnep elégiai légkörébe emelve. A versszak végleges beteljesültsége egyben előképe a Tücsökzene Az elképzelt halál című fejezetében a vágyott lepkévé vedlésen át beteljesedő metamorfózisnak:
s egy nyomorúlt
földi lélek az égbe hullt,
a megváltásba, föl, ahogy
fölfelé hal meg a mocsár,
mely a napon addig sütkérezik,
míg elfogy s észrevétlen a
kéklő mennyei üdvösségbe száll.
A két vers 1927-ben, első publikálásukkor, és utóbbi átdolgozásaikban ekképpen kétfelé szállt, másképpen egészült ki véglegessé.
A „külső isten” poétikai képének kiszűrése, mely éppen az e világi „külsővé” válás ellenében az ember helyének az „evilágiság” túllépésében való elringató ima és gyönyör összeszőtt kettősségét, sőt eggyé szőtt vágyakozását poétizáló sejtelmeit csillantja fel költészetében – ez lesz az „új lakás” kiüresedésének, materializálódásának folyamatosan vágyott ellenpontozata. Örök belső küzdelme, amely éppen a poézis embert elhelyező létezési lehetőségét idézi meg legjobb pillanataiban. Az 1927-re következő, végzetessé dramatizálódó 1928‑as állapotfelméréseiben éppúgy, mint az öntudattal is kimondott-felvállalt Harc az ünnepért korszak ámulat szőtte hangvarázsolásaiban.
* * *
Hogy miként és hol is helyezhető el mai térképünkön ez a Gólya utcai lakás? A ház mai címzése: Bókay u. 56. Az Apáthy utcai sarokház. Az Üllői út felé tekintő erkély mögötti lakás. Még a múlt században a költő özvegyét autóval végigvittem valaha volt lakásaikat megmutatni. Erről a lakásról csak keserű emlékek éltek benne, és hozzátette, igen, ez volt az. Innen mennyiszer néztem, és vártam haza Lőrincet…
Beletekintve az éjszakába. Rossz emlékek? A költő emlékezetében mégis a fővárosban való meggyökeresedésének pillanatát idézi. 1940-ben, az Arany János-érem ünnepélyes átadásakor mondott beszédében az első önálló lakás birtokbavételéről mint életének egyik különösen fontos eseményéről emlékezett meg: „A VIII. kerületi Gólya utcában új harmadik emeletet [második emelet volt, csak a magasföldszint miatt emlékezett a költő utóbb ekként!] húztak egy régi házra, és én jó néhány esztendei albérleti hányódás után végre a magam ura lettem a magam fészkében. Ekkor vertem igazán gyökeret Budapesten. Órákig időztem feleslegesen a készülő új lakásban (amelyről verset is írtam), s néztem, hogyan gyalulják le a parkettet, hogyan festik ki kedvem szerint a falakat, – még idegen volt a lakás, de ahogy a versemben írtam, máris az volt, ami a bogárnak a páncél, s ostromolt katonának a fedezék. Volt már igazi otthon, ahol lehajthattam a fejemet, s igazán szívem mélyéből sóhajtott fel a versem.” Az önálló otthon jelentőségét életében így jellemezte az idézett ünnepi beszédben: „Magyarország legérdekesebb, legizgatóbb természeti alakulatának, képződményének tekintettem a városomat, s hogy egy kicsit mindeddig mégis idegen maradtam, azt csak akkor vettem észre, amikor először költöztem benne főbérleti lakásba.”[22] Majd még később, 15 év múlva így kommentálta ezt az eseményt: „Ezzel váltam valóban budapesti lakossá!”[23]
* * *
Hozzám miért lehet közel e tájék? Újabban a személyi igazolványba nemcsak a szülővárost írják be. A kerület külön várost is jelent. Légvonalban nem is olyan messze születtem, a Rökk Szilárd utcai Bábaképzőben, pár évvel e versek keletkezése után. Sőt, a költő még akkor is ott dolgozott Az Est-lapoknál – akkor már a Magyarországnál –, még közelebb szülőhelyemhez.
Jegyzetek
[1] Szabó Lőrinc nagybátyjának, Gáborjáni Szabó Mihálynak küldött leveléből = Szabó Lőrinc, Napló, levelek, cikkek, vál., s. a. r., jegyz. Kabdebó Lóránt, Szépirodalmi, Bp., 1974, 179.
[2] Kabdebó Lóránt, A Nyugattal való párbeszéd egy pillanata: a Pandora, ItK, 115(2011)/5. 505–549. interneten: http://itk.iti.mta.hu/megjelent/2011-5/kabdebo.pdf = Uő, Mesék a költőről: Szabó Lőrinc-tanulmányok, Budapest, Ráció, 2011, 38–77.
[3] Szabó Lőrincné naplója (1921–1924) = Szabó Lőrinc környezetének naplói, vál., s. a. r., utószó Tóth Mariann, Miskolci Egyetem BTK Szabó Lőrinc Kutatóhely, az MTA Könyvtára, Miskolc, 2007 (Szabó Lőrinc Füzetek 8); interneten: krk.szabolorinc.hu. (Tartalom fülben: Szabó Lőrinc Füzetek) 23–40.
[4] Huszonöt év: Szabó Lőrinc és Vékesné Korzáti Erzsébet levelezése, s. a. r., jegyz. Kabdebó Lóránt, Lengyel Tóth Krisztina, Bp., Magvető, 2000; interneten: www.irodalmiakademia.hu. Szabó Lőrinc címszó alatt
[5] Szabó Lőrinc Babits Mihálynak küldött leveléből = Szabó Lőrinc, Napló, levelek, cikkek, i. m., 179. A levél az Országos Széchényi Könyvtár Babits-hagyatékában található, a levél jelzete: Fond III/1169: 11. A rajzot a Kézirattár engedélyével közöljük.
[6] Szabó Lőrinc már idézett, Babits Mihálynak írott leveléből, i. m., 178.
[7] Szabó Lőrinc, Hálaadás, Válasz, 1948/9. (szeptember), 655–657.
[8] A vers első újságpublikációja kivágott és a költő által autográf átigazított, az MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 4650/50. szám alatt őrzött példányában.
[9] Szabó Lőrinc, Az Egy álmai, Pesti Napló, 1931. március 15. = Uő, Te meg a világ, Pantheon, Bp., 1932, 55–57.
[10] Kulcsár-Szabó Zoltán, Tükörszínjátéka agyadnak. Poétikai problémák Szabó Lőrinc költészetében, Ráció, Bp., 2010, 91–104., az idézet: 101.
[11] Kabdebó Lóránt, A Szabó Lőrinc-vers mondhatósága = Uő, Centrum és redivivus, Parnasszus Könyvek, Bp., 2012, 52.
[12] Goethe, Johann Wolfgang von, Werther – Kapitel 2, 1772, Am 30. November, http://gutenberg.spiegel.de/buch/3636/2
[13] Max Stirner, Der Einzige und sein Eigentum, Leipzig, [o. J.], Philipp Reclam, 429 p.
[14] Szabó Lőrinc emlékezése: „megvettem, olvastam, szerettem, sőt be is köttettem s könyvtáramban ma is őrzöm Stirnernek Der Einzige und sein Eigentum című munkáját” (Szabó Lőrinc, Vers és valóság. Bizalmas adatok és megjegyzések, szöveggond. Lengyel Tóth Krisztina, jegyz. Kiss Katalin, Bp., Osiris, 2001 [Osiris Klasszikusok]; interneten: www.irodalmiakademia.hu, Szabó Lőrinc címszó alatt, 339–340.). Szabó Lőrinc könyvtárában helyrajzi száma: 004010026. Katalógus száma: [3951] = Szabó Lőrinc Könyvtára, II. Külföldi szerzők művei, Forgács Anita adatbázisát kiegészítette, jegyzetekkel ellátta, a katalógust szerkesztette és a bevezetőt írta Buda Attila, Miskolci Egyetem BTK Szabó Lőrinc Kutatóhely, Miskolc (Szabó Lőrinc Füzetek 6.); interneten: krk.szabolorinc.hu. (Tartalom fülben: Szabó Lőrinc Füzetek)
[15] Goethe, Werther szerelme és halála, ford. Szabó Lőrinc, Az Est-lapok kiadása, Bp., 204–206. (Filléres Klasszikus Regények)
[16] Kulcsár-Szabó Zoltán, Válasz az opponensi véleményekre, Bp., 13-1-09. [kézirat]
[17] MTA Könyvtára Kézirattárában Ms 4651/282.
[18] Werner Heisenberg, Physik und Philosophie, 1959, magyarul: Werner Heisenberg, Fizika és filozófia = Uő, Válogatott tanulmányok, Gondolat, Bp., 1967, ford. Kis István, 75.
[19] Werner Heisenberg, Válogatott tanulmányok, i. m., 102.
[20] Szabó Lőrinc Isten és a világ című rádióelőadása, 1940. március 25., húsvéthétfőn, 17.35–18.10-ig, a rádió Bp. I. adóján. Közlésünk alapja: autográf javítású gépirat, PIMK, letét, file: 14.2376–78., 14.2332–2343. = Uő, Irodalmi tanulmányok, előadások, kritikák, szövegg., jegyz., utószó Kemény Aranka, Osiris Kiadó, Bp., 2013 (Osiris Klasszikusok), 566.
[21] Halász Gábor, Harc az ünnepért: Szabó Lőrinc verseskönyve, Nyugat, 1938/7. II. k. 61–63. = Uő, Tiltakozó nemzedék. Összegyűjtött írások, Magvető, 1981, 806–807, 808.
[22] Szabó Lőrinc, Húsz év Budapesten = Uő, Emlékezések és publicisztikai írások, szerk., jegyz., utószó Kemény Aranka, Osiris, Bp. 2003 [Osiris Klasszikusok] 515.
[23] Szabó Lőrinc, Vers és valóság, i. m., 52.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/ 7. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
