„Lehet-e a jövőre emlékezni?” | Beszélgetés Bánki Évával, a Fordított idő-trilógia szerzőjével
Most jelent meg a Jelenkornál a Fordított idő-trilógia harmadik kötete, az Összetört idő. Miért érdekel téged ilyen megszállottan a történelem?
Engem megszállottan csak a jelen érdekel. A „történelem iránti éhség”, hogy John Lukacs híres fordulatát idézzem, az én esetemben szintén a jelennel függ össze. A nyolcvanas években még verseket írtam, aztán hosszú időkre abbahagytam. A kilencvenes évek magyar irodalma, nyelvközpontúsága, társadalmi témák iránti közömbössége idegen volt tőlem. Viszont eközben én is rengeteg mindent megtanultam: középkori nyelveket, középkori történelmet.
A történelem valamiféle drog? Kábítószer?
Van valamilyen szorongásoldó hatása, igen. Ha az éjszaka közepén lépéseket hallunk a bezárt lépcsőházban, akkor megnyugtató arra gondolni, hogy eddig a részeges szomszédunk szokott éjszakánként a lépcsőn dülöngélni, tehát nem valószínű, hogy most egy kísértet vagy betörő járkál a házban. A korábbi tapasztalatok felelevenítése csillapíthatja a szorongásunkat.
Ám az analógiás gondolkodás gyakran tévútra visz. Előfordulhat, hogy tízszer nem, de tizenegyedszer tényleg betörő járkál a házban.
Igen. A múlt sohasem ismétlődik mechanikusan. Az emberi történések, bár sok az ismétlődő, a törvényszerű elem bennük, végeredményben kaotikusak. Az emberek maguk is változnak, és nincsenek igazán zárt társadalmak. Vagyis vannak, de elég könnyen fel lehet törni ezeket is. Hogy a példánál maradjunk, nincs az a lépcsőház, ahol ne történhetne meg bármi szokatlan, olyan zár, ami a külvilágtól tökéletesen elszeparálna. Az analógiás gondolkodás tényleg nagy csapda: szeretünk hinni abban, hogy ami tízszer szerencsésen végződött, az tizenegyedszer is így fog. De soha nincs semmire garancia.
A Fordított idő I-ben és az Elsodort időben különféle délről támadó népek és vallásos utópiák veszélyeztetik a kora középkor törzsi társadalmait. Az Összetört időben viszont egy „majdnem-csillag”, egy üstökös és annak társadalmi következményei okozzák a legtöbb galibát. Polgárháborúk, éhínségek támadnak, elfelejtett sérelmek törnek elő, a családok, közösségek meghasonlanak, a Nyugati szél szigete szinte elnéptelenedik. Úgy tűnik, a ciklus végén számot vetettél egy ökológiai katasztrófa lehetőségével is.
Háborúk mindig voltak, de mit lehet kezdeni egy üstökössel? Azt gondolom, hogy egy ilyen katasztrófa, amire a történelemben élők semmi magyarázatot nem találnak, képes a leginkább összezavarni tudatunkat. Nagy zűrzavarban, azt hiszem, az emberek legtöbbször a múltjukban vagy az ösztöneikben találnak fogódzót. A túlélés érdekében – micsoda paradoxon! – képesek túllépni önmagukon. Egy éhezőkkel teli szigeten egy idő múlva csak éhes szájak vannak, zombik, akiket az éhség és az őseik traumái mozgatnak.
Az új kötődések nem tudják felülírni a régieket? Ha jól értem, te nem hiszel se az asszimilációban, se az integrációban.
De. Mindkettőben hiszek. Ám miközben az emberek tanulnak, változnak és alkalmazkodnak, új kötődéseik lesznek, nem felejtik el egészen régi önmagukat. Ha biztonságban és elégedetten élnek, akkor persze közösen törekedhetnek a Római birodalom restaurálására, szép városokat építhetnek, „haladhatnak”, sőt kialakíthatnak maguknak egy eléggé tűrhető multikulturális társadalmat, ez utóbbival próbálkozik a saját szigetén a hősnőm, Riolda. A felejtés és a megbocsátás lehetne a tartós béke záloga, de a felejtés soha nem lehet tökéletes, én úgy gondolom, az emberek, ha bajban vannak, leginkább örökölt viselkedésminták szerint cselekszenek. És ez a regény világán kívül is így van. Mi egy idegen faj ujjlenyomatát is hordozzuk a „nagy könyvben”, a génkészletünkben, állítólag ezek a gének hajlamosítanak az elhízásra és a dohányzásra – ha pedig ez így van, akkor miért ne határozna meg bennünket egy trauma, ami száz éve történt dédapánkkal? Ezek persze csak éles helyzetben, katasztrófák idején ennyire nyilvánvalóak. Ilyenkor mi is úgy érezzük, a bennünk élő másik, az „állat” vagy az „idegen” átveszi felettünk az uralmat.
A trilógiád, mely egy kora középkori királynő születését, nevelkedését, vándorlásait követi nyomon, bemutat egy csodálatos pillanatot, mikor a hősnő beleolvas a róla szóló, sok száz évvel később született írásokba, és megtudja, hogy mi lesz a gyerekeivel, hogy mi lesz a szigetével, vagy hogy milyen zárt folyosók vannak a palotában, ahol egész életét leélte. Tényleg lehetséges a jövőre emlékezni? Létezhet olyan kegyelmi pillanat, mikor az idő feltárul?
A jövőbe-látás régi álma az emberiségnek, és a legtöbb kultúra hitt abban, hogy ünnepi pillanatokban a jövő feltárul. És talán te is átélted már, hogy tudod, hogy mi fog következni, ránéztél valakire, és beléd hasított, ez az ember fiatal és erős ugyan, de nem fog sokáig élni. Hogy ez valamilyen különleges koncentráció vagy ihletettség eredménye, azt nehéz eldönteni. Szerintem amúgy ellenszenvesek és veszedelmesek azok az emberek, akik örökösen „látják a jövőt”, és kényszeresen folyton folyvást utat akarnak másoknak mutatni. Riolda egy, a saját kultuszáról szóló szakkönyvbe lapoz bele, ráadásul egy olyan könyvtárban, ahol mindig váratlan kéziratok bukkannak fel – és senki sem érti, hogyan, miért. Riolda mérgelődik is a ”jövőbe látó” szerző tévedésein, ironizál az „ismeretlen krónikás” nagyképű mindentudásán, és persze sehogy sem képes eldönteni, hogy amit olvas, az igaz-e. Ez csak a jövő egyik lehetséges olvasata, ám mivel Rioldának már nincs jövője, pár óra múlva meg fog halni, ezért ezt el kell fogadnia. Számára nincs más jövő, csak ez. De ez nem jelenti, hogy a „mindentudó krónikásnak”, amit persze nevezhetünk a hősnő felettes énjének, mindig mindenben igaza van.
Bár tényleg ellenszenvesek azok az emberek, akik örökösen „látják a jövőt”, azért megkérdezném tőled, Riolda társadalmi kísérletének bukása a nyugati civilizáció hanyatlását szimbolizálja? Tényleg nem építhető fel egy kis szigeten sem egy harmonikus együttélés kereteit megteremtő társadalom?
Felépíteni felépíthető, hiszen láthatod, megállás nélkül építjük… az persze más kérdés, hogy ezek a kísérletek mennyire tartósak. És persze azt sem tudjuk, hogy szigetek léteznek ugyan, de tökéletes elszigetelődés mennyiben lehetséges? Nemcsak a saját időnk foglyai vagyunk, hanem a velünk együtt élő összes emberé is.
Rieger Zoltán
Illusztráció: Bánki Éva és a kötet borítója (Máté Péter fényképfelvétele)
Ezek is érdekelhetik!
Makréla fehér Beaujolais-vel | Mel Gussow és Edward Beckett beszélgetése →
Pálfi Ágnes: In memoriam K. N. →
Szénási Miklós beszélgetése Lajtos Nórával →
