Virginia Sol: Én csak élni akartam…
Még emlékszem. A nyirkos utcakövekre, a pocsolyákra, a bennük gázoló csizmákra. A szürke arcokra, ahogy kezeik közé lehelnek. Fehér pára csapott ki ujjaik között. Emlékszem a dohány szagára, a férfiak bajusza alól lógó cigarettából sodorta ki a szél. Sötét szemeikre, miként a teret pásztázták, hidegen és keményen. Éppen úgy, ahogyan a téli hajnal bánt velük. Emlékszem a ködre, mint hatalmas lepedő terítette be a tájat, s mi futkorásztunk benne barna kis kabátjainkban, hogy ne fázzunk. Haraphattuk is volna, akár a vattacukrot, s képzeletünkben éppen olyan édes lett volna az is.
Játszottunk, emlékszem, aznap is. A téren rohangáltunk a népek között, kik szüleink portékáit szemlélték. Lerohantuk a folyóhoz is csúszkálni, mint véznalábú őzgidák, és kövekkel törni be a jeget. Emlékszem a jég hangjára, amikor átszakadt. És emlékszem a kőre is, melyet mély hanggal nyelt el a víz. Emlékszem, a nadrágom szárára fröccsent. Játszottunk, hiszen ezt teszi minden gyermek, és rosszak voltunk, miként minden gyermek előbb rossz, mielőtt megtanul jó lenni. És én csak játszani akartam és élni. Minden gyermek ennyit kér, azt hiszem.
Emlékszem rátok, kisbarátok. Veletek játszottam. Együtt haraphattuk volna a ködöt, mint édes vattacukrot. És emlékszem rátok is, dohányfüst szagú férfiak, kik tenyereitek közé leheltek hosszan. Látlak titeket színesbe öltözött asszonyok, miként kurjantjátok hogyér’ van portékátok. Díszes ruháitok átsejlenek a ködön, amit haraphattunk volna vattacukorként. De most csak gépek monoton zaját hallom. Nem ismerem a szagot, mely körül vesz, és nem rémlik fel előttem arca egyiketeknek sem, mikor beszéd van fölöttem. Távolivá vált, mire vágytam, pedig én csak élni akartam… és játszani, mint minden gyermek. Rossz voltam én is, miként talán rossz először minden kiskópé, mielőtt megtanul jó lenni. Én csak élni akartam. Megtanulni, hogyan kell jónak lenni és aztán morgolódni éppen úgy, mint apáink morogtak mi miattunk. Nem futkároznék többet a népek között, kik nem szeretik, ha megbolygatják szemlélődésüket az áruk fölött. Nem törnék többé jeget a folyóban és nem is csúszkálnék rajta, mint esetlen őzgida. És nem vágynám többé harapni a ködöt, biztos nem édes, mint a vattacukor. Én csak élni akarnék… élni akartam, mielőtt eltűnök, mert hiszen a köd is felszállt idővel, és a jeget is lehordta a víz, mikor apró táblákra esett szét. Élni akartam… de most eltűnök én is, mint a rianó jég.
Illusztráció: Kádas Tibor fényképfelvétele
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
