Szvetla Kjoszeva: Térden az ég
Gondolhatatlan érintés,
csak a szavak
ügyetlenül –
süldő kötéltáncosok –
bátorodnak neki
hangom feszülő húrján,
s egyensúlyoznak
törött tekintetek
fénycsóváiban.
**********
Lám –
hogy tavasz volna.
Vizek robajlanának.
Hogy térden az ég
ujját a földbe vájja.
Bolonduló
kilobbanó
kezes füvek
dérszemfedél alatt terülnek
smaragdosan.
**********
Duzzad párnám a gyámoltalanság köveitől,
véremben kis ólomkatonák masíroznak.
Józanságuk engem mérgez.
**********
Kesernyés naptűz,
hamvadnak a szavak,
aranyvesszők sötétülnek.
Hűlő
kezek parázslanak szét,
hanyatlanak.
Hiányzó esték
szüremkednek,
talp
az alkonyatban
őket nem érte.
Lélek,
mily távoli ekhó,
kései délünkön
lélek
lejt-e tűztáncot…
**********
Néma levelek
utak porában,
aszott mind, pereg
nyárnak szomjában,
hajat perzselnek,
reszkető vállat,
ököltenyérben
vértelen fájnak.
Foglyai ősznek –
szűkölő napok –
tűnő, rőt ének,
kétlő dérdacok,
csöndülő felhők
inaló nyárban,
madarak, sejlők
szent várakozásban.
Bolgárból fordította: Szondi György
Illusztráció: Sal Antal fényképfelvétele (2019)
Cimkék: tizennegyedmagunkban, vers
