Diószeghy László: Eltitkolt erdélyi légi katasztrófa egy magyar túlélővel
2020. február 4–én lesz kereken 50 éve, hogy a Bukarest–Nagyvárad menetrendszerű repülőjárat a Vigyázó hegynek (Kalota-hegy, Erdélyi–szigethegység) ütközött és lezuhant. A balesetet egyetlen magyar férfi élte túl, aki súlyos sérülésekkel, kétméteres hóban, a kemény februári fagyban, minden külső segítség nélkül, nagy szenvedések árán mentette meg az életét. Eddig nincs tudomásunk hasonlóan megmenekült nemzettársunkról.
Az AN 24 típusú gép szerencsétlenségét az akkori kommunista hatóságok igyekeztek minél nagyobb titokban tartani. Úgy tudni, hogy államtitoknak minősítették az eseményt, többek között talán azért is, mert a gépet az ország egyik akkori vezetőjének ezredesi rangú katonai pilótája vezette.
Nem is indult mentőcsapat a géphez, amíg az egyetlen túlélő nem ért le és lépett kapcsolatba favágókkal, helyi lakosokkal. A hatóságok még akkor sem igyekeztek a bajba jutottak megsegítésére, úgy tudni, hogy helyiek (majd mások is) a megmenekült nyomain indultak el és keresték meg a roncsot.
A gépen 52 hely volt, azonban azzal a járattal csak 15 utas repült és velük a hat fős legénység. A rendszerváltás után indított magánkutatások szerint a balesetben talán nem hunyt el mindenki rögtön, de az elmulasztott segélynyújtás hiányában megfagytak.
Több hónapos kórházi kezelés után a túlélő a hegyvidék térképének segítségével, több órán át, két régi és tapasztalt, az illető hegyvidéket jól ismerő barátjával megpróbálta rekonstruálni a másfél napos útvonalát. Az alábbiak az ő elmondása alapján kerültek megírásra.
(A túlélő megfordított becenevével szerepel az anyagban.)
„Bágyadtan sütött a februári nap. A kétmotoros lassan gurult a kifutópálya végére, ott megállt, motorjai felbőgtek, majd egyre gyorsuló száguldással elhúzott a röptét épülete előtt, és lassan felemelkedett.
Kajla az ablak mellett ült és az elsuhanó tájat figyelte. Könnyű kis kézitáskáját, amelynek legbecsesebb tartalma egy fél literes konyak volt, feltette a feje fölé a kézicsomag-tartóba.
Kevesen voltak, tizenöt utas, lassan szopogatták az enyhén savanykás cukorkát, néhányan halkan beszélgettek. Hamar átrepültek a város felett, azután a gép a hegyek felé vette útját. Bár jóval magasabban, sokáig párhuzamosan szálltak a hegyvonulattal, a hegycsúcsok fentről úgy néztek ki, mintha tejfellel öntötték volna le őket. Kajla imádta a hegyvidéket, most is mohón figyelt, próbálta kitalálni, hogy merre repülnek. Gyermekkorától rendszeresen járta a hegyeket, nyáron gyalog- és barlangász túrákon vett részt, meg tájfutó versenyeken. Télen természetesen sokat sízett.
Lassan felhők közé értek s már semmi sem látszott a tájból, csak a téli nap gyenge fénye pislákolt át néha a vékonyabb felhőrétegeken.
A légikisasszony kávét, italokat kínált. Kajla rágyújtott, konyakot és kávét rendelt. Ismerőse nem volt a gépen, így hallgatagon kortyolta italát.
A repülőgép az egyre sűrűsödő felhők között néha olyanokat döccent, mint szekér a dűlőúton. Mire megitta kávéját, a döccenések mind gyakoribbak lettek, majd a légikisasszony összeszedte a poharakat, csészéket, és bekapcsoltatta a biztonsági öveket. Kajla csodálkozva nézett órájára, még 30-35 perc volt leszállásig. Nem kapcsolta be az övet.
A döcögés állandósult, majd gyenge remegés vette uralmába a gépet. Kint a felhők sötéten tornyosulva kergették egymást, s a motorok dübörgését a vihar bőgése váltotta fel. A remegés is egyre erősödött, Kajla, alig tudta kihámozni a légikisasszony hangszóróba mondott magyarázatából, hogy hóviharba kerültek.
A gépet egyfolytában dobálta a szél, és most már a remegés is olyan erős volt, hogy rosszullét kezdett erőt venni az utasokon…
Kajla, amikor kinyitotta a szemét, semmit sem látott, teljesen sötét volt. Gondolkozni próbált, hol van, mi van vele? Rosszul lett? Azután észrevett egy vékony fénycsíkot a feje felett. Arrafelé nyúlt, de jobb kezébe éles fájdalom nyilallt. Megpróbált felállni, ám jobb lába sem akart engedelmeskedni. Agya lázasan dolgozott, de hiába erőlködött nem emlékezett semmire, csak a konyakra és a kávéra.
Kis idő múlva rájött, hogy a fénycsík a gép tetején hatol be az egymásra csúszott béléslapok között. Nagy nehezen feltápászkodott, és szétnyomta az összeszakadozott darabokat. Gyenge fény öntötte el a gép belsejét. Ez elég volt, hogy felmérje a rettenetes látványt.
Egész jobb oldalát, térdétől válláig éles fájdalom hasogatta. Keserves kínlódással kimászott a gépből. A vihar lassan tovavonult, csak utószele kavarta még az apró hópelyheket, így elég jól felmérhette a történteket.
A gép óriási, T alakú erdőirtásban ütközött a hegyoldalnak, először a “T” szárában, ahol leborotvált néhány magányos fenyőt.
A becsapódástól leszakadt a pilótafülke és részben a motorok is. A legénység is ekkor halhatott meg. Az ütközés a gépet feldobta, ez jobbszárnyával nekicsapódott a “T” szára és kalapja találkozásánál az erdő sarkának, de olyan erővel, hogy szinte az egész szárny leszakadt.
Kajla a hidegben teljesen magához tért, és ezzel együtt fájdalmai is erősödtek. Az egyik pilótáról lefejtette a posztókabátot, fejére gazdátlan női bundasapkát tett, sérült térdét megpróbálta átkötni sállal, de jobb kezével képtelen volt megszorítani. A sál egyik végét foga közé vette, s a bal kezével igyekezett ráhúzni a görcsöt. Orra bukott. Azután még vagy háromszor-négyszer is, míg valamennyire állt a kötés.
Kínlódásában nem hallotta a halk nyögdécselést, csak a sál megkötése után figyelt fel rá. Elindult a hang irányába. Az erdő szélén fiatal nő feküdt, magánál volt. Kajla balkezével alányúlt, s minden erejét beleadva lábra állította. Egész jobb oldala hevesen ellenkezett, mégis sikerült a nőt teljesen felemelnie. Megpróbálta elengedni, de érezte, hogy a sebesült nem képes egyedül megállni a lábán. Mikor nem bírta tovább tartani, lassan visszaeresztette a hóra.
Ekkor a nő hirtelen megszólalt: Ne menj el, ne hagyj itt egyedül! Haljunk meg együtt!
Kajla nem válaszolt, ismét alányúlt és összeszorított fogakkal felemelte. Csak ekkor kezdte halkan biztatni, hogy próbáljon megállni a lábain vagy lépni. A nő egyik lábát sem bírta megmozdítani, arca eltorzult a fájdalomtól. Ennek is medencetörése van – gondolta Kajla.
Óvatosan ismét visszafektette a nőt. Amilyen gyorsan csak tudott, összeszedett egy csomó ülés-, meg ruhadarabot, ráfektette a sebesültet és jól bebugyolálta. Sietett, mert úgy érezte, ha még ott marad, képtelen lesz elmenni, valóban meghal ő is.
A nőnek lassan szótagolva megmagyarázta, hogy elmegy segítségért, hamarosan érte jönnek, és kórházba viszik. Nem volt meggyőződve, hogy sebesült társa felfogta, amit mondott.
Végigjárta a szanaszét heverő többi utast, és akkor ő laikusként úgy látta, hogy egyikük sincs már életben.
Órájára nézett, de az megállt déli kettő után 14 perccel. Érzése szerint hosszú idő múlt el azóta, pedig valójában egyetlen óra telt el, amióta kimászott a roncsok közül. Egy pillanatig átvillant agyán, hogy jelzőtüzet kellene gyújtson, de a mindent átható benzin és olajszag gyorsan elűzte a gondolatot.
Jobb lábát erősen húzva, elindult lefele. Úgy egy jó negyedóra után magas sziklák alá ért, amelyek nagyon ismerősnek tűntek. Azt hitte, tudja, hol van s akkor a völgyön lefele belátható időn belül egy erdészházhoz ér, majd onnan egy faluba.
De nem ott volt, ahol gondolta, sokkal messzebb minden lakott területtől. Erre ő is rájött, de sokkal később, azonban a logikus elgondolást végig betartotta: mindig csak völgyben, lefelé. Csigalassúsággal vonszolta magát. Akadályozta fájó jobb oldala, a minduntalan kioldódó sál, a nagy hó és félcipője, amely bár kitűnő rendelt lábbeli volt, nem hegyvidéki hóviszonyokra készítették.
Az erdőben még hamarabb esteledett az amúgy is rövid téli nap. Az éhség is gyötörni kezdte. Elindulás előtt megkereste táskáját. Annak varrása teljesen kibomlott, tartalmának egy része kiszóródott, de a félliteres konyakos üveg megmaradt teljesen épen. Azonban az italt nem kívánta, akkor sem, most sem. Ennivaló meg nem volt benne.
Azután a gondolat, hogy minél hamarabb elmenjen a roncstól, kiverte fejéből, hogy ennivalót keressen az útra. Ivóvize ellenben volt bőven, hiszen mellette csordogált a csermely. Éhsége csillapítására is időnként nagyokat ivott a hasogatóan hideg vízből.
Már régen teljesen besötétedett, amikor a kimerültségtől elájult. Nem tudta, mennyit feküdt eszméletlenül, de amikor magához tért, érezte, hogy a hó kicsit megolvadt alatta. Addig kúszott, míg kemény, jeges réteggel borított havat talált. Megpróbált fenyőágakat rakni maga alá, de alig tört le néhányat ismét elájult, majd ez az ájulás nyugtalan álomba csapott át.
A kínzó fájdalom, éhség, szomjúság és hideg néhány óra múlva magához térítette. Tovább vonszolta magát. Rövidesen egy nagyobb patakhoz ért és mellette folytatta útját. Bár tudta, hogy nem jó, éhségét hóval csillapította, s hogy íze legyen vékony fenyőágakat rágcsált hozzá. Az éjszaka folyamán, rövidebb időre ugyan, de még többször elájult. A sállal is állandóan baja volt, minduntalan lecsúszott.
Egy másik, nagy patak beömlésénél vette észre, hogy virrad. Lemászott az összefolyáshoz a lapos partra és nagyjából megmosta az arcát a vízben. Ahogy a homlokát dörzsölte, csuklóján végigfolyt a víz és meglepetten látta, hogy halványvörös csíkot hagy maga után. Szerette a hegyeket, sokszor mérkőzött velük, de így még sohasem: éltre-halálra.
Kicsit még pihent, azután ismét elindult. Világosodni kezdett és egy éles kanyar után a patak folyócskába torkollott. S a folyó mellett ott húzódott egy keskeny út.
Az úton hóval befújt, régi autónyomokra bukkant. Ez feldobta, energiát adott neki. Minden kanyar új reményeket élesztett és hamvasztott benne. A szűk völgyben pedig kanyar kanyart ért.
A nap ismét délutánba hajlott és lakott helynek semmi nyoma. Az éhség is rettenetesen gyötörte, de havat sem mert már enni, a délelőtt folyamán kétszer is kihányta.
Pihenésre alkalmas hely után nézelődött, amikor megpillantott egy házat. Elég hosszú, gerendákból ácsolt, jellegzetes erdei munkástanyának látszott. A ház baloldalt, az út enyhe kanyarulatában állt, a nyitott ajtóban, egy férfialak kezében üveggel mereven pont ránézett.
Kajla elvigyorodott, úgy érezte, hogy megtáltosodik. Fájó jobb lába hosszan, széles csíkot hagyott maga után a hóban.
A férfi a fakitermelők közös hálóhelyiségéből, a majdnem szemközt álló, ebédlőnek kinevezett fehér ház fele indult. Oda vitte a pálinkát. Amint kinyitotta az ajtót, rögtön észrevette a rendkívül furcsa alakot, aki szinte komikusan imbolyogva vonszolta magát a ház felé. Ahogy közelebb ért, arcán szétkent vérfoltokat és szenvedések mélyen bevésődött nyomát látta. A megdöbbenéstől nem tudott szólni, csak az üveggel bökött a sebesült háta mögé, az alig sejthető csúcs felé. Az idegen szintén a háta mögé, fölé intett, az arcán elindult mosoly torz fintorban veszett el.
A férfi nyújtotta az üveget. Kajla érezte, hogy eszeveszetten zokog, de szeméből alig szivárgott valami. Már könnye sem volt…
Közép-Európában 16 óra 15 percen álltak a mutatók.
Illusztráció: AN 24-es repülőgép
Ezek is érdekelhetik!
Pécsi Sándor: SZABADSÁG, HARC →
Csáji László Koppány: A fanatikus →
Diószeghy László: 325 éve történt az utolsó tatárbetörés Székelyföldre →
