Merza József: Nagyon lassan
Este van, és újból egyedül vagyok. Utolsó óráit pergeti le a nap, választófalat két sűrű hét között. Ma semmit sem tettem, csak engedtem, hogy ujjaim hegyén és pórusaimon át áradjon kifelé belső remegésem. Kóboroltam egy órát a napfényes délelőttön, és arra gondoltam, járműre kellene szállni és kimenni az erdőbe, vagy utána utazni Katinak, aki elment szülei sírjához, és valószínűleg az alföldi akácosban járkál a megbújó hantok között. Miskolcon is lehetnék, s leülhetnék a gesztenyefák alatt apám, anyám és Tamás sógorom maradványai mellé. Ritka az ilyen szép őszi nap, amikor egyetlen hatalmas virágszőnyeg borítja a csupaszodó fák alatt elnyúló temetőt. Könnyű lélekkel nyüzsög az utakon felnőtt és gyerek, oszlik a reggeli köd, s a felragyogó Nap eloszlatja az elmúlás bánatát is.
“Mondd, mikor jössz? Áthozok nektek ebédet”, telefonálta unokaöcsém. “Anyu most már nem nyitja ki az ajtót, csak ha tudja, ki érkezik.” Anyu: a fél éve özvegy, 85 éves Baba nővérem, most hiába állna szobája keskeny ablaka előtt. Hosszú évek óta áll ott ilyenkor. A reggeli gyors 9 óra előtt 10 perccel érkezik a Tiszai-pályaudvarra. Onnan a piacra megyek, hogy vegyek néhány szál virágot. Virágaimmal közeledem a házhoz, s nővérem már nagyon messziről észrevesz, integet, jelzi, hogy lát engem. Évente egyszer, egészen biztosan. Reggel, fél tíz tájban. Tőle a temetőbe indulnék, onnan a mindszenti templomba, majd Icukához, a Vászonfehérítő utcába. Olgához, Újdiósgyőrbe, a pergő levelű jegenyesorral szegélyezett utcába már nem kell mennem. Két éve felköltözött a Szent Anna-templom feletti temetőbe, és a dombtetőről hallgatja a város dübörgő zaját.
Nagyon inspirálóak az évfordulók. Ezekre emlékezve még az egri érseknek is tudtam terjedelmes levelet írni. Most azonban két angol nyelvű szöveg után magyar mondatokkal készülök a következő hét találkozóira. Tudom, mit, miért teszek, még ha fáj is a szívem.
Már erősen alkonyodik, amikor a Rókus-templomhoz érek, s a mise végére villanyfényben úszó utca fogad. Közel a tél, két hét múlva havazhat. “Adj irgalmat, adj nyugalmat”, éneklik az emberek, s az oltár előtt lobog a feltámadást jelző nagy húsvéti gyertya. Megrendülve szemlélődöm. Vajon el tudnám magyarázni a második generációnak, mit jelent számomra a dallam? Hány kora reggeli, késő esti szentmisén hangzott fel az orgonán a kérés az Atyához irgalomért és békességért szegény emberi lelkeknek. Kit érdekel a két hetet elválasztó vasárnapon a NATO és a női papság, amikor az emberiség életfolyamának temetőkbe merevedett képét szemlélve átfut agyunkon a gondolat, hogy mindnyájan jövünk a nagy büdös semmiből és megyünk a nagy büdös semmibe. Nagyon kérem, hogy ha még nem olvasták Österreicher patikus úr fiának egyperceseit, ne gondolják, hogy káromkodom.
Majd elmegyünk és egy csatákkal zajossá tett élet után szépen fekszünk hűvös sírjainkban. Annyira nem vagyok romantikus, hogy azt gondoljam: egymás mellett fekszik majd bíboros és próféta, teológiai professzor és egyházügyi tisztviselő, kiművelt katolikus közéleti ember és verőlegény. Bizony, nem így lesz, mert az Akadémiának, rendőrségnek, katonaságnak, művészeknek külön parcellája van. Egyesek a nemzeti Pantheonba kerülnek, mások apátságok vagy bazilikák altemplomába. Mindezekhez képest fenséges helye lesz Irénnek és Emerenciának, akik fagyos vagy forró földeken, büdös, párás tehénistállókban fonnyasztották soványra fiatal testüket. Ők majd dombtetőről néznek távoli hegyek vonulatai felé, és szerényen rejtőznek az Északkelet-Magyarországra oly korán és oly sűrűn rátelepedő ködben.
“Adj irgalmat”, nézegetem a másik szobából áthozott énekeskönyvet. Huszonhét éve hozta Lilla Bécsből, mert csak ott lehetett kapni. Anyósom szeretett volna egy vékonyabb, könnyebb könyvet. Neki kértük. A belső lapon a dátum az ő halálának napja. Már nem adhattuk át. Hogyan mondjam el a következő nemzedékeknek, hogy mit jelent nekem ez a dallam? Hogyan magyarázzam el, miként keveredik egy lélekben Örkény és Zsasskovszky? Pedig keveredik ott más is. Ha mindez nem vezet tudathasadáshoz vagy zűrzavarhoz, az csupán az áldott idő negyedik dimenziójának köszönhető. Az időnek, amely harmóniába oldja a látszólagos ellentéteket, békévé csillapítja az indulatokat, könyvvé fűzi a szétszóródni látszó lapokat. Az idő, a drága jó idő, amit sokszor pazarolunk, máskor elvesztünk, mert elrabolják tőlünk. Így leszünk tékozló fiak, vagy koldussá tett rabok, s egyaránt boldogtalanok.
“Önmardosásaiddal akarsz kifizetni minket, öregem?”
A színházban az a jó, hogy az egyenes kérdés elhangzása után a szereplő hosszú ideig csendben maradhat, mondjuk, lassú, töprengő lépésekkel jár fel s alá a színen, esetleg különös gonddal nekilát a pipája tömködéséhez, aztán hosszú másodpercekig figyeli a levegőbe eresztett furmányos füstkarikáit. Lehet, hogy a dohányzás káros az egészségre, de segíthet abban, hogy az ember megőrizze intellektuális nyugalmát. Papíron csak úgy lehet megtenni ilyesmit, hogy az ember üresen hagy öt-tíz sort. Ha viszont félünk, hogy a szerkesztő összehúzza a sorokat, legjobb, ha olyan töltelékszöveget írunk, mint amit most gyártottam. Tehát vége a szellemi járkálásnak, lássuk a választ. Kimászom irodalmi falovamból, de megveregetem a nyakát.
Igen.
A lóból kimászó ember öregember. Ha ettől a körülötte ácsorgók hangos hahotára fakadnak – mindenki maga tudja, hogy miért – akkor az illető közli velük, hogy fél évtizede jogosult öregségi nyugdíjra. Nem előnyugdíjra, nincs leszázalékolva, állam által biztosított öregségi, ismétlem, tetszik, nem tetszik, öregségi nyugdíjra. Ha éppen nem Trójába utazik, akkor a tárcájában lapuló 50%-os MÁV-karikákat bélyegezteti. Ez a lóban érkezett ember azonban örül az öregségének, mert úgy hiszi, hogy gyengülő látása, romló hallása, erőtlenebb karja, lassúbb járása és csikorogva működő emlékezete ellenére képes új lapot nyitni élete könyvében. Utolsót vagy nem utolsót, az más lapra tartozik. Ezeken a lapokon mesélni kezd életéről, történeteiről s nem zavartatja magát az értékelő megjegyzésektől. Csak arra vigyáz, hogy hűen adja vissza, amit érez.
Megtörtént már veled, hogy ollóval vágtad ki valaki képét egy csoportfelvételből? Ha igen, akkor, persze, igazad van. Az elkülönítés, uram bocsá, narcisszizmus. Én azonban nem vágom ki magam sehonnan. Csoportképet látsz önmardosóval. Gruppenbild mit Selbstpeiniger. Sehr schön. Csoportkép. Minden mindennel összefügg. Csak egy kicsit utána kell menni a dolgoknak. Nem lehet véletlen, hogy egy szatírára és kritizálásra hajlamos, neurotikus ember életképek írására törekszik. Azt nem lenne jó feltételezni, hogy öreg barátunk hülye – bár megtörténhet –, s azt sem, hogy hiányzik a becsvágy belőle – bár ez is előfordulhat, még ha eddigi életéből nem is következik. Akkor mi van?
Ez a bizonytalanság is arra mutat, hogy roppant körültekintően utána kellene nézni barátunk dolgainak. Mi az ördögöt csinált egy álló hónapig? Hiszen szinte ki sem tette a lábát Budapestről. Elfeledte, hogy tartalmas elmélkedést kell hoznia a mai napra? Úgy vélte, hogy ha a halottakkal bajlódik, nem kandikál ki majd az üresség lólába? Már megint itt a ló… Borzalmas.
Kedves nő- és férfitestvéreim! Bizonytalanság és ismerethiány esetén legjobb az illető őrangyalához fordulni. Ő látja akkor is, ha alszik, és nemcsak az ébredés kába vagy az aludni térés nyúzott pillanataiban. Ráadásul az őrangyal objektív, bár megengedjük neki, hogy valamennyire részrehajló legyen. Őrangyal híján elfogadható lenne az élettárs véleménye is, csakhogy nem világos, tud-e mindenről. Esetleg elhallgatnak előle bizonyos dolgokat? Szóval, eléggé benne vagyunk a pácban. Én, mint házasember, ismerem az életet, s ezért az őrangyalt próbáltam szóra bírni. Nem fogjátok elhinni, zavarba jött.
“Tulajdonképpen nem is tudjuk, hogyan mászott ki ebből a slamasztikából”, vallotta be szent József, szent László, szent Pál és a szent Szűz. “Valahányszor lenéztünk az égből, mindig mást csinált. Az első napokban Alphonse Daudet Lettres de mon moulin-ját olvasta, s jóllehet alig volt pénze, be-bement egy antikváriumba, hátha meg is vásárolhatja. Láthatólag nagyon szeretne megszökni ebből a városból, de neki nem olyan könnyű, mint a francia költőnek. Azért valahogy összeszedte magát, szégyellve, hogy utoljára olyan idegesen viselkedett a barátai között, hogy le kellett állítani. Viszonylagos nyugalmának egy reggeli telefon vetett véget. Láttuk, ahogy fájó fejjel ül a heverő szélén és azt nyögi a kagylóba: “te, jóságos Isten”. Miről lehetett szó? Pont az ellenkezője történt, mint amiről valakivel megállapodott. Szerencsére egyedül volt otthon, nem kellett vigyázni az arcvonásaira. Két óra múlva magához tért, és ő kezdett telefonálgatni. Láttuk, hogy egész nap próbál megkapni egy számot, sikertelenül. Valamire mégis juthatott, mert amikor másnap reggel ismét csörgött a készülék, azt mondta, más megoldást talált. Attól kezdve elég sápadtan járt, láttuk, hogy a piarista kápolnában is nyugtalan volt.” “Sokat sóhajtozott, hozzám is fohászkodott”, mondta Mária. “Ahogy ki tudtam venni, a Bokor szót hajtogatta, meg azt, hogy ”túlzás”, de ezt alig lehetett érteni, mert reggeltől estig csak magában ismételgette. Szemmel láthatóan erőlködött, hogy észre ne vegyék. Egy magas rangú egyházi személy is mondhatott neki valamit – nem tudom, mit –, mert bezárkóztak a szobába, de ez – úgy látszik – nem volt rá hatással. Mindenféle egyéb telefonokat és leveleket is kapott, úgyhogy gyakran nézegette a naptárát, és azt ismételgette, bárcsak lenne már november hetedike. Közben előszedte Camus-től A pestis-t, és sokáig olvasgatott egy bizonyos részt.” “Ez sem volt elég, keresni kezdte Böll bohóckönyvét. Belenéztem a nyitva maradt résznél”, folytatta Pál, “és úgy láttam, hogy a pályaudvari jelenetnél állt meg.” “Igen”, mondta Mária, “női szemmel nézve nagyon érthető, hogy úgy érzi: ellopták, nagyravágyóvá tették régi szerelmét.” “Kicsit konzervatív a védencünk, gyakran lemarad az idő sodrásában”, jegyezte meg a robusztus László, “és feleslegesen problémázik. Körül is nézhetne a barátai között. Mennyivel könnyebben veszik a kor lépcsőit azok, akik nem fújnak fel mindent. Előbb-utóbb meg fogják unni, mert nem partner az új dolgokhoz.” “Hát igen, sok lelkizéssel nem is lehet közösséget építeni”, dobolt egy felhőn szent Pál. “Érdekes”, jegyezte meg Mária, “mintha nem is a korinthusi levél 13. fejezetének íróját hallanám. Drága Pál, harminc közösségi éved során neked sohasem voltak ilyen lelkiző pillanataid?” Pál hallgatott és szétfelé húzó közösségeire gondolt, no meg arra, milyen jó lett volna angyalszárnyakon repkedni a városok között, hogy egyenként tegye rendbe báránykái ügyeit.
“Igen”, mondta József, a szerény férj hangján, “minden nap mást akart. Minden nap rájött, hogy amit előző nap vagy éjjel kigondolt, nem jó. Az egyik nap egy szinte ismeretlen Babits-vázlatot keresgélt, de aztán feladta. Nem akar példálózni. Hallottam, amint egyik barátjának így beszélt: fel kellene olvasni pár bekezdést egy nagyon régi írásából. De amikor hazatért, nem vette le a dossziét a polcról. Tudom, nem szereti azokat a szövegeket, amelyekben valaki arról elmélkedik, hogy már ekkor meg akkor megmondta. És hátha mégsem jól mondta? Gyakran ez is kiderül.” “De hát, ha ilyen tehetetlen, miért nem választ a tucatnyi teológiai téma közül?”, kérdezte Pál ingerülten. “Elemezze a témát, rakja össze, illessze be az üdvtörténetbe, magyarázza meg a barátainak, mit akar Isten a tételben foglaltakkal, de ne forgolódjon egy helyben!” “Igazad van”, szólt László és a kardjára csapott, “ilyen tutyi-mutyi alakok miatt nem lesz soha Isten Országa! Állandóan idegeskedett amiatt is, miként fog elnökölni az Alba NATO-ellenes konferenciáján. Miért nem mondott nemet annak a 3-4 félig érett fiatalembernek? Bezzeg az idősebbekkel szemben vérforralóan konok tud lenni. A pécsi püspök is megmondta: jobb lett volna, ha Ábelnek is van dorongja, akkor megvédhette volna magát! Álmatag alakokba ütközik az ember mindenhol!” “Hát igen”, erősítette meg Pál, és az ige kardjának élét tapogatta. József hallgatott, Mária úgyszintén. Két öreg ember, aki tudja, mi lesz abból, ha egy gyerek már csak aludni jár haza, vagy azt se. József azt is el tudta képzelni, mi lesz abból, ha ezt egy férj teszi meg, s titokban örült, hogy nem született túl okosnak, s ezért az üdvtörténet csak nevelőapai szerepre jelölte ki.
Így beszélnek az angyalok, ezt látják a csillagok. Kiről is van szó? Nem is tudom. Eltettem a füzetemet, és csendesen kisurrantam az ajtón. Tán sokat is írtam. S van tanulsága? Hát, persze! Az egyik, hogy sokfélék vagyunk. A másik, hogy testvérszeretet csak szenvedésből születik. Mindennek az összeillesztése: vállalnunk kell a szenvedést, hogy szerethessük sokféle egymásságunkat. Ha igazat akarok mondani, mást nem mondhatok.
A lágerek szigetcsoportját megjárt Szolzsenyicin egy életen át dörgött a Gonosz hatalma ellen, s amikor visszatérhetett szeretett országába, keletről nyugatra haladva végigutazta, hogy újból birtokba vegye az ortodox Istene által az oroszoknak adott földet. Joszif Brodszkijt ugyanúgy idegenbe üldözte a Gonosz, és Brodszkij költő volt és idegenben is írta a verseket. És Brodszkij nem az ortodox isten katonája volt, hanem a Szépségé. Brodszkij már nem térhetett vissza többé a szülőföldjére, de szívéből továbbra is szép versek fakadtak. És mindketten szerették az orosz Anyácskát, érte éltek és érte akartak meghalni. Másként.
Kedves Barátaim! Egyként szeressétek Joszif Brodszkijt és Alexander Szolzsenyicint!
(1998. november)
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
Peter Sloterdijk: Foucault (részlet) →
Merza József: Akiket a történelem szele megcsapott →
Peter Sloterdijk: Jean-Paul Sartre →
