Predrag Stepanović: Szamaras Tuna
Apró ünnep, de mégis ünnep számunkra, hogy a Napút Online indulása — 2016 februárja — óta a kétezredik bejegyzés-megjelenést köszönthetjük ma reggel. A véletlen akképp hozta, hogy az ezredik Száva Csanád novellája, a kétezredik Predrag Stepanović novellája lett. Köszönjük minden szerzőnknek a velünklépdelést a Napúton, és reméljük, hogy még lesz módunk magasabb kerek sorszámokról is hírt adni. (A szerkesztőség)
Ha ezen a gazdag és termékeny vidéken vannak istenadta szegények, márpedig vannak, Szamaras Tuna, kétségkívül, köztük is a legszegényebbekhez tartozott. Az, akinek a földi javak elosztásakor nem jutott se mezei, se réti, de még hegyi föld sem, legföljebb cseléd vagy napszámos lehetett. Nem volt könnyű kenyér, de meg lehetett élni belőle, s ha valaki szorgalmas és takarékos volt, főleg pedig leleményes, hozzá egy kis zsiványsággal megáldva, öregségére szert tehetett akár egy házacskára meg néhány hold földre. De mi legyen azzal, aki természeténél fogva beteges, a mezei munkákhoz gyenge, az apjától meg nem maradt rá egyéb egy roskadozó kis vityillónál? Két lehetősége van, amelyek közül választhat: vagy koldul, vagy éhen hal.
Szamaras Tuna egy harmadik módját találta meg a túlélésnek. Minden reggel öt órakor harangozni ment a belvárosi katolikus templomba, a misék idején pedig ő taposta a hatalmas díszes orgona pedáljait, ezért sokáig azt hittem, hogy ő a harangozó. De nem. Harangozónak, egyúttal sekrestyésnek lenni egy olyan gazdag plébániánál, amilyen ez a belvárosi, meglehetősen zsíros falat, amelyért nálánál rátermettebbek versengtek. Ez az állás havi fizetéssel, szolgálati lakással, meg egy kis egyházi föld használatával járt, ami olyan jólétet biztosított, amilyenről ő álmodni sem mert. A harangozó, mint a példa mutatja, olyan helyzetben volt, hogy meg tudott fizetni valakit, aki a feladatok egy részét elvégzi helyette. Lehet, hogy nem szeretett olyan korán kelni, vagy egyéb elfoglaltsága volt reggelente, tény, hogy a reggeli harangozást bérbe adta a Tunának. Ő pedig ezt a megbízatást büszkén vállalta, és lelkiismeretesen végezte. Büszke volt, hogy őrá is szüksége van valakinek, és hogy az emberek reggelente az ő harangozásához igazítják az órájukat. Ez szárnyakat adott neki, s idővel olyan pontosságra tett szert, hogy sokan úgy gondolták, a rádióhoz igazodik. Holott neki egy közönséges ódon faliórája sem volt. Úgy látszik, az ösztön meg az odaadás együttesen csodákra képesek. Egyesek azt mondták, hogy a naphoz meg a kakasokhoz igazodik. Lehet, de mi van télen, amikor a nap később kel, a szomszédasszony meg vízkeresztkor levágja az utolsó kakasát is? Mert Tuna ebben az évszakban sem tévedett.
A harangozás után egy kicsit fölsöpörte a templomot a reggeli miséhez, s amikor hat órakor megszólalt a harang a szerb templom tornyában, ő már hazafelé tartott. Hazafelé? Amennyiben azt a rozzant kis nádfedeles építményt a sokác és a szerb negyed határán háznak lehet nevezni. Ehhez hasonlókat az én gyermekkoromban egyedül csak a cigányvégen, a töltés mellett lehetett látni, de ezeket elmosta az ötvenhatos meg a hatvannégyes árvíz, s a romák új házakat építettek maguknak, távolabb a Dunától. De ez az egykori cigányvég kívül esett a városon, a Tuna háza pedig, nem messze a város központjától, mindenkinek szúrta a szemét. A szomszédok azt jósolgatták, hogy egy napon rádől a tulajdonosára és agyonnyomja. De bármilyen is volt, az övé volt. Ez volt az otthona, és az egyetlen tulajdona.
Mégis, ezen a megroggyant házacskán kívül is volt valamije: két kívánsága. Az első, hogy új házat építsen, a másik, hogy ezt követően megnősüljön. Lévén tisztában a maga anyagi lehetőségeivel, úgy döntött, hogy a kívánságait részletekben valósítja meg. S ahogy döntött, úgy is cselekedett. Erős akarattal és fanatikus kitartással, lassan, lépésről lépésre. Hitte, hogy csak idő és türelem kérdése, s el fogja érni végül, amit elhatározott. Ekkoriban ötven körül járt.
Mindenekelőtt elkezdett takarékoskodni. Tudom, hogy ez komikusan hangzik, mert miből takarékoskodjon, amikor egyedüli jövedelme az volt, amit a harangozótól kapott a reggeli harangozásért meg a templom rendben tartásáért. De én láttam, hogy nézett ki ez az ő spórolása, s mondhatom, hogy ez gyerekkorom egyik legszomorúbb és legmegrázóbb emléke. Megpillantottam ugyanis egyszer, amint két kétkilós vekni kenyérrel a hóna alatt ballagott hazafelé. Elcsodálkoztam, és gyerekes kíváncsisággal megkérdeztem, minek neki ennyi kenyér, amikor egyedül él. „Tudod, gyerek”, kezdte magyarázni teljes komolysággal, mint valami természetes, sőt tanulságos dolgot, „ha minden nap friss kenyeret veszek, akkor állandóan enni akarok, és sok fogy. Így megveszem az egész hétre valót, és amikor kicsit megszikkad, akkor nem kell annyi.” Csak amikor látta, hogy eltátom a számat, akkor fogta föl, hogy számomra a friss kenyérhez való ilyen viszony nem annyira természetes, s egy mély sóhaj kíséretében hozzátette: „Házat akarok építeni.” Ekkor hallottam először a terveiről, amelyekről később mind gyakrabban és részletesebben beszélt mindenkinek, aki hajlandó volt meghallgatni.
Egy évnyi kitartó spórolás, kenyéren és vízen való tengődés után vett egy szamarat. Öreg, sérült kocsikerekeket meg tengelyeket már korábban talált valahol, ezeket hazahozta és összetákolt magának egy kis kocsit. Amikor először megjelent az utcán a kis fogatával, büszkébb volt, mint a városgazda, aki ünnepi alkalmakkor két csillogószőrű hollófekete lovat hajtott. Öröme azonban csak addig tartott, amíg mi gyerekek magunkhoz nem tértünk az első meglepetéstől, mert Mohácson korábban nem volt alkalmunk szamaras fogatot látni. Amikor fölocsúdtunk, körülugráltuk a kocsiját, izgatottan üvöltöztünk, ütögettük a szerencsétlen szamarat, és nevettünk. Ekkor ragasztottuk rá a „szamaras” nevet. Az igazi családnevét amúgy sem tudtuk, mintha nem is lett volna. Meg minek is a szegény embernek a vezetéknév, amikor azt csak a hatóságok előtt használja, azok meg jobb, ha békén hagyják. Mi egyszerűen csak Tuna bácsinak hívtuk, ettől a naptól azonban Szamaras Tuna lett. Őt ez, szemmel láthatóan, nem zavarta, el volt foglalva a maga dolgával. Amikor láttuk, hogy egy csöppet sem törődik velünk meg a ricsajozásunkkal, hamarosan abbahagytuk a gúnyolódást. Később még a kocsijára is fölvett bennünket, s hagyta, hogy hajtsuk a szamarat, ami végtelenül nagy öröm volt a számunkra. Ekkor újra elkezdett arról beszélni, hogy fölépít egy új házat, és asszonyt is hoz a házhoz. Arra a kérdésre, hogy melyik lesz az, csak vonogatta a vállát. Mindegy, majd csak akad valami özvegy. Arról még ráér gondolkodni, ha meglesz a ház. Be kell tartani a sorrendet: asszonyt a házhoz, nem házat az asszonyhoz.
A szamár meg a kis kocsi teljesen megváltoztatták Szamaras Tuna életritmusát. A reggeli harangozást és a templomtakarítást továbbra is lelkiismeretesen végezte, de a pedálokat az orgonán helyette most valami suhancok taposták. Hat órakor, amikor a szerb templom tornyában megszólalt a harang, ő már otthon volt, befogta a szamarat, s elindult mindennapos gyűjtögető körútjára.
Ezzel elkezdődött tervei megvalósításának második szakasza. Kitartóan járta a város utcáit, s összeszedet és a kocsijába dobott mindent, amiről úgy gondolta, hogy hasznát veheti a házépítés során. Ha akár csak egy fél téglát meglátott az út mentén, nem volt rest megállítani a szamarat, leszállni a kocsiról, s fölvenni. Mint egy hangya, úgy szorgoskodott. De ha rámosolygott a szerencse, s ráakadt egy bontás alatt álló házra, az igazi aranybánya volt a számára. Összeszedett és a kocsijába rakott mindent, amit a tulajdonosok, mint hulladékot, kidobtak: törött téglát, félig korhadt ablakkeretet, ajtószárfát, deszkát, mindent. De soha semmit nem emelt el csak úgy. Minden darabról megkérdezte, elviheti-e.
Tervei megvalósításának ez a második, gyűjtögető szakasza, a végtelenségig elhúzódott. Udvarában a téglarakás nagyon lassan növekedett, de ő nem adta fel a reményt, hogy előbb-utóbb eléri, amit akar. Gyűjtögető életmódjának ötödik-hatodik évében bedőlt régi házának a homlokfala. Az utcáról be lehetett látni a szobájába. De ő csak mosolygott. Kivágott két akácfát a ház mögött, s aládúcolta a tetőt. Ideiglenesen. Pár év múlva úgy is lebontja ezt a roskadozó vityillót, és fölépíti az új házat. Addig meg ott a konyha. Amúgy is ott szokott aludni meg tartózkodni.
Múltak az évek, de Szamaras Tuna nem lankadt. Sőt, ahogy nőtt az épületanyag rakás az udvarán, úgy nőtt végtelen optimizmusa. Egy nap, amikor úgy vélte, hogy már elegendő téglát összegyűjtött, elkezdte ásni az alapokat. Jövőre fölhúzza a falakat, mondta, egy évre rá meg majd a tetőt.
A tavaszt azonban nem élte meg. Tél vége felé olyasmi történt, ami fölbolydította a kisvárost. Egy napon elmaradt a reggeli harangszó, a város nem ébredt föl, az emberek elkéstek a munkából. Mindenki nyugtalan volt. Sejtették, hogy valami visszahozhatatlanul megváltozott az életükben, a szokott ritmus fölborult. A katolikus templom harangozója rohanvást ment, hogy megnézze, mi történt Tunával, de a szomszédok megelőzték. Ott álltak Tuna konyhájának nyitott ajtaja előtt, míg a szamár fájdalmasan bőgött a kukoricaszárból összetákolt fészerben. Tuna mereven feküdt elnyűtt ágyán, egy alig viselt öltönyben, amelyet még sohasem láttak rajta. Halott volt. Mellette, az asztalon levő megkezdett vekni kenyér azt bizonyította, hogy nem halt éhen, hanem egyszerű emberi módon távozott az élők sorából.
A sors, mint egész sanyarú életében, ezúttal sem volt kegyes hozzá. Nem hagyott időt neki, hogy a két kívánsága közül, amelyekért majd tíz éven keresztül keservesen gyötörte magát, legalább az egyiket megvalósítsa. Kegyes, úgy látszik, csak a halál volt hozzá, mert az életét elvette ugyan, de adott is valamit cserébe: visszaadta a nevét. Nem volt többé Tuna bácsi, sem Szamaras Tuna. Mindazok, akik elkísérték utolsó útjára, az olcsó koporsó egyik oldalán ezt olvashatták: Somogyvárác Antal, élt 60 évet; a másikon pedig Antun Šomođvarac, živio 60 godina.
Nem telt el egy hónap sem Tuna temetése óta, amikor roskadozó, s immár elhagyott házánál megjelent egy buldózer, s néhány óra alatt mindent egyenlővé tett a földdel: a félig már összedőlt vályogházat meg az összes építőanyagot, amit Tuna éveken keresztül hangyaszorgalommal és véres verejtékkel összehalmozott. Az új tulajdonosok még azon a nyáron fölhúztak egy téglából épült házat, cseréptetővel, s ősz elején be is költöztek.
Illusztráció: Szamár (pixabay.com)
Cimkék: köszöntő, műfordítás, próza, tizennegyedmagunkban
