Vallomás és köszöntés | Szkok Iván
Főszerkesztőnk, Szondi György az alábbi kérdéssel kereste meg a közelmúltban 75. születésnapját ünneplő festő-szobrászt:
Mit tesz a festő szeme és keze? Mit a szobrászé, Kedves Szkok Iván? Lehet különbség? Hisz egy a szív, egy az alkotó szelídség vagy hév.
*
Szkok Iván
Tisztelt Szerkesztő Úr,
ugye jól értettem a kérdést — arról szólt az érdeklődése, hogy bennem, az alkotóban miként fér össze a festő és a szobrász?!
A válaszom ez: békés testvériségben, hiszen testvér-múzsákról van szó. Ikertestvérekről. Ilyen a világ, festői és szobrászi — és azon túl…
A Biblia szépen meséli el Mózes könyvében a teremtés-történetet.
A teremtésben az öröktől való mindenható TEREMTŐ — az ő saját arcára hasonlító embert, az alkotó-művészt — az édes gyermekét úgy mintázta meg és aztán nyomban a kifestéssel megáldotta a szent lelkével –, hogy a koravén újszülött eszmélve azonnal kedvet kapott az önarcképek sorozatához, hálából, megköszönve az életét.
A hasonlóság szembeszökő.
Az ó-testamentumi szöveget azonban nem szabad szó-szerint venni, mert az művész-szakmai szempontból felületes.
Kedvem támadt a 6. nap vonatkozó részét újra fordítani és honosítani, hiszen az Úr sem egyszerűen az út porában dolgozott — hanem, időcsavarral — ott, ahol az ember megmutatta neki, s ott ásott gödröt a földbe, ahol jó agyagos volt a talaj.
Ádám életnagyságú szobra először nyers agyag-színű lehetett, amit türelmesem ki kellett szárítani ronda világos szürkére, majd kiégetni terrakottának és végül befesteni, hogy életre kelve megelevenedjen. Úgy lett készen egy nap alatt, estére. (Ez szerintem, kb. 50 – 60 ezer évvel Jézus előtt történt, vagy korábban, az ősember első művészi eszmélésének idején.)
Az ember mind a mai napig nagyjából így dolgozik. Én is — leszámítva a főiskolai évek rövid kitérőjének absztrakt nonfiguratív csábításait –, és mert beiratkoztam a Teremtő Akadémiáján a teremtés mesteriskolájába.
Nem akartam az éppen aktuális művészeti divatot, a késő szocreál butaságait utánozni, sokkal inkább a látás és az önálló gondolkodás forradalmát meghirdetni, a régi nagy példaképeket felvállalni, bátorságukból erőt meríteni — és mégis mindent elölről újra elkezdeni, a modern technikát kézbe venni.
Örömömet leltem a portré-művészetben, az arcok lelket tükröző szépségében, üdvözítő nagyszerűségében. A modelljeimet szerelmes rajongással vettem körül. Természetesen befestettem a szobraimat. Megtette akkoriban talán Kő Pál és Tóth Béla is –, de én mindannyiuknál különb voltam annyiban, hogy nem csak a szőkét szőkére, a kék szemet kékre, a barnát barnára, hanem megfestettem a szobrot mint egy festményt, festő létemre, csúcsfényekkel, reflexekkel és árnyékokkal. Rájöttem, nincs a természetben valódi szín, minden szín a megvilágítás függvénye! Az este kékjét rávittem a szobrom arcára. (Villanygyújtás.) Jó lett. Az “Aphrodite születése” című képemen, azaz domborművemen a hajnal pírját diszkó-fényekkel oldottam meg. Mindössze három lámpa, a piros- kék-sárga ontotta a wattokat és kontúrozott. (A siker nyilvánvaló volt, leszámítva azt az egyet, hogy a nézők kiállításon egymásnak ütődtek, ahogy hunyorogva és persze hiába keresték a színes reflektorokat a mennyezeten.)
Az “Euridike” képem, valójában reciprok szobor, homor-művemet negatív test-öntvényre festettem, főleg vörösökkel, absztrakt módon realistára.
Ezekkel a művekkel követ dobtam a lusta megszokás és probléma-kerülő közízlés állóvizébe. A csobbanás nagyot szólt, a Stúdió Galéria -beli kiállításomnak közel 30 000 látogatója volt.
A számoknál és témánknál maradva: Nézzük a 60 ezer + 2019. idei év szeptemberig, a mai napig eltelt időt, és képzeljük el úgy, mint egy méter-rudat vagy centi-szalagot! Nos, akkor a 100-ból 99 centi hosszan, tehát majdnem egészben, a szobrászat és festészet együtt volt.
Minden szobor ki volt festve, és a képeket, domborműveket megfaragták.
Színes szobrok készültek az őskorban, stb, Mezopotámiában, Egyiptomban, az archaikus és klasszikus Görög korban, stb, Bizáncban, a román és gótika, a barokk és részben a romantika századaiban. Színes volt Athénben a Parthenon, rajta a Parthenon a fríz természetesen, és az összes gótikus katedrális, a pléh-krisztusok és általában a népművészet — de ezt az olvasó úgyis tudja… Ugyanakkor elfogadja a reneszánsztól eredeztetett újkori plasztika primer egzisztenciáját, a műfajok letisztult egyeduralmát –, hogy a bronzból öntött szobrok idővel zöldes sötétre oxidálódnak, és az egykori modellek, a szép nők és a hős férfiak lovas-szobrainak körbe ollózható fekete sziluettjei ma már senkit nem bántanak, a modern kor emberének az ízlését nem sértik, sőt, az átlag-polgár agyában a színek hiánya fel sem merül! (Olyan a jelenség, mint Afrikában a szavannák bennszülött lakóinál, akik nem látják sárkunyhóik takarásában a távoli Kilimandzsáró havasát.)
Az én fiatalságom a szakmában azért volt feltűnő, mert született tehetséggel és jó szakmai felkészültséggel, rajztudással úgy jártam-keltem a világban, mint egy gyerek, tele csodálkozással, mintha újra kellene felfedeznem a dolgokat.
A 4 szemű nagyméretű “szubjektív” portréimban sem lehetne semmi különös — mert minden ember így lát! Így látja a másikat KÖZELRŐL, négy szemmel — csak még nem tudja, mert nem számolta meg… pedig biztosan célzott már puskával, s akkor az egyik szeme csukva volt.
Én a kar-hajlításomba veszem a modellemet, nagyon közelről látom az arcát, az arca apró rezdüléseit, nem fegyelmezem munka közben, de gyakran beszélgetünk komoly és vidám dolgokról, csak a jobb kezem szabad, a szemem helyén reflektor van és átvilágítom a diafilm-lényét, mint a moziban, és kivetítem az arcát felnagyítva a mögötte kifeszített vászonra — s már kész is az őszinte és bensőséges a kép –, és munka közben meg is szeretem a modellemet, még ha öreg aggastyán, akkor is.
Szent meggyőződésem, hogy a művészet a műfaji korlátokat semmibe veszi. A tehetség meg univerzális.
A festészet és szobrászat ötvözése a világ titkainak SZINKRON-TOLMÁCSOLÁSA. A teremtés szimfonikus többszólamúságának élményét csak a vizuális nyelvtudás bevonásával érthetjük meg és adhatjuk tovább.
Napjainkban, amikor az igénytelenség és a semmit-mondás cunamija elönti a kiállító tereket, megszületett a “műalkotásnak látszó tárgy” fogalma, amit én más szóval “intellektuális giccsnek” szoktam nevezni. Bennem ez a jelenség a jövőre nézve ijesztően rossz előérzetet ébreszt.
Ezért: Kellő önbizalommal, a munkásságom táplálta hit által indíttatva, megbizonyosodva a rajzolás mágikus világ-jobbító hatásáról, arra kérem a kibékíthetetlen politikai ellenfeleket, hogy foglaljanak helyet egymással szemben, jó közel — s ahogy én azt tanítottam, kezdjenek el rajzolni egy portrét, egyik a másikról, rászánva a szükséges időt –, s akkor az ellentétek el fognak simulni, megértő belátással lesznek majd egymás iránt — és a béke arany-kora eljövend.
A Napút stábjának korábbi videóinterjúja Szkok Ivánnal (katt a kék linkre):
Vendégségben Szkok Ivánnál
Látogatóban Szkok Ivánnál (Sal Antal fényképfelvételei):
Szkok Iván műtermében
Illusztrációk: Szkok Iván művei
Cimkék: interjú, köszöntő, tárlat
