Tóth Sándor (1939-2019)
Mindennél föntebbre indult
Búcsúszavak Tóth Sándorhoz
Egy hete sincs, hogy rám telefonált: meg ne feledkezzek közelgő találkozásunkról. De hát hogyan fordulhatott volna ez elő? Hosszú ideje készültünk már arra az esztergomi köszöntésre, a Babits-házban, s készült ő is, még álmodott is vele, de készült még mi mindenre. Szót ejtettünk erről is, arról is, közös terveinkről; mindig voltak, de most az egyiket komolyan is vettük; majd eltelt a hétvége, s kedden hívott Erzsike, drága felesége: Sanyi kórházban van, rosszul lett, kivizsgálják, a köszöntés elmarad. De semmi nem indokolta, hogy ennél rosszabbra gondoljunk. A hír, hogy elment, hogy személyesen soha már, hogy immár örök barátai s barátaink között él tovább s mi itt, tovább, de nem nélküle — a hír, hogy mondatom befejezzem, két nappal később ért utol. Letaglózott, megkönnyeztem, úgy s addig, ahogyan nagyon kevésszer tettem ezt, életem során. Sírtam, zokogtam, órákkal később is, a megrendültség s a fölismerés könnyeivel. Még halála után is – tanított. Ahogyan hosszú barátságunk alatt mindvégig tette, észrevétlenül.
Négy évtized számtalan személyes pillanata kötött össze bennünket. Látszólag egymás tehetségének, értékének tiszteletéből fakadt, hogy ha módjában állt, ellentmondást nem tűrően segített engem, s ha módomban állt, ellentmondást nem tűrően vontam be közös dolgainkba. Lapszerkesztés, könyvkiadás, irodalmi találkozók, de belefért abba egymás közéleti munkájának támogatása is; s csak most, a gyász szemérmetlen pillanataiban kérdem magamtól, számot vetve régi pillanatokkal: vajon miért hozzá futottam, legszemélyesebb magánéleti válságaimban? S ő miért tett ugyanígy, ha nem is elsőként engem, de talán-talán mégis csak engem kérdezve elsőként: mit tegyen? Hogyan, miért is volt-alakult annyira természetesen, hogy én óvtam édesanyját a ravatalán, mikor Sándort elszólították a temetés percnyi gondjai; s miért volt olyan természetes, hogy őt kérjem: búcsúztassa el édesanyámat sírja mellett. A barátom volt, s az maradt, s bár így beszéltem róla mindig, mégis csak most, sírásaimból értettem meg: ez mit is jelent. A támasz észrevétlen erejét. Volt, hogy évekig nem találkoztunk, nem beszéltünk, de az csak annyit jelentett: akkor évekig nem történt semmi különös velünk. Majd, amikor történt, a telefon után nyúltunk, s megbeszéltük: hol fussunk össze. S mikor. S a lényeges dolgok, föladatok mellett újra kibeszéltük a világ ügyeit, bajait; akiről kellett, hát arról „leszedtük bizony a keresztvizet”, de meg is dicsértük azt, akit lehetett. Ha találtunk ilyen embert. Ha találtunk. Ha. Embert, ilyet. Dicsérhetőt.
Talán nem illő erről beszélni, ebben a pillanatban, de ne kerüljük ki olykori felcsattanó szavainak, indulatainak említését. Igen, kimondta, ha valami bántót tapasztalt; s nem fogta vissza haragját. Ám ez a klasszikus „érted haragszom, nem ellened” indulata volt; féltőn óvta, vagy próbálta óvni, nem is a pillanattól, hanem az élet legutolsó pillanatától azokat, akiket a harag vezérelt; akik gyűlöletet tápláltak s szítottak; akik gyarló emberként Istent játszottak. Ráadásul valamiféle haragvó Istent s tudni vélték s merték is az Ő ítéletét harsogni. Helyette. Sándor ezt – és talán csak ezt – nem szerette. Mert költő volt, egyaránt egyetemes és katolikus; s ez utóbbit fontos hozzátennünk, hiszen oly fontos, hogy mindent tudott arról, ami megfér egymással, és mindent arról is, ami összeférhetetlen. Rossz úton jár, aki a kifürkészhetetlent magyarázza, s tévúton az, aki magyarázatként tekint a kifürkészhetetlenre. Sándor tudta ezt s tudta mindkettőt s érezte-tudta a hitvallók mindörökké tartó igazát; lévén maga is hitvalló. Arra, aki nyomába lép, az öreg tölgyek bölcsessége, s a járatlan ösvények ismeretlen tisztásokba futó szépsége vár.
Hiányozni fog. Imádkozom, hogy emlékezzen rám. Hiszen, s ez is friss gondolat bennem, talán mégsem igaz, hangozzék bármily szépen, az a mondat, hogy halottaink addig maradnak velünk, amíg emlékeinkben őrizzük őket. Szép, no de természetes – vagy annak kellene lennie – érzés ez; belőlünk senki, akihez szeretet fűzött bennünket, el nem távozik. De fontos, hogy ők is ugyanígy érezzék. Viseljék gondunkat, érezzék gondjainkat. S áldassunk általuk – minden széthullónak látszó pillanatunkban. S áldassék Urunk is, hiszen, meglehet, teljesült talán Sándor álma. Az a furcsa álomszőtte kép, amit Erzsikének mesélt – hogy álmában a Babits-házba lépett, s ott maga Babits fogadta őt, kezet szorítva vele s betessékelte szobájába. Furcsa álom, szinte látom magam is; mennek, eltűnnek lassan az ajtó mögött, egy pillanatra visszanézve; vissza a még élőre, vissza a még-életre; látom őket s talán hallom is: „Olyan az életünk mint öregek szeme. / S mint a köd az előtt, aki ködben járkál, / úgy száll előttünk a holnapok függönye: / sohse libben föl, csak hátrál, egyre hátrál.” Hallom ezt, Babits hangján, s hallom Sándor kissé korholó, bár tisztelettudó válaszát: „fenti lenti így egyesül / szembesülve az elmúlással / mindennél föntebbre kerül”.
Tamási Orosz János
Illusztráció: Tóth Sándor (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2018)
Ezek is érdekelhetik!
Halász Imre (1938-2019) →
Lajtos Nóra: Abból a keresztből →
Komáromi Sándor (1939-2019) →
