Tanulmány

szeptember 11th, 2019 |

0

Nagy Ignác: Halványuló traumák, avagy az első világháború irodalmi lenyomatai a keleti front két oldalán

Egyetlen más háborúnak sem voltak olyan hosszan tartó következményei, mint az első világháborúnak. Az 1918-as fegyvernyugvást követő húsz év múlva kirobbant második világégés elhalványította az első emlékét, holott  annak egyenes következménye volt. Soha azelőtt nem vívtak birodalmak ilyen kiterjedt és pusztító háborút, amelynek során az iparosodott társadalmak legnagyobb találmányait állították az öldöklés szolgálatába. A  Nagy Háború emlékezete az angolszász országokban élénkebben él, mint Európa keleti felén, ahol a háború emlékét és az emlékezés kultuszát elhalványították a széteső birodalmak romjain keletkezett újabb traumák.

A háborút és az embertelenséget számos olyan költő és író dokumentálta műveiben, aki a frontvonalon szolgált, a hátországokban pedig irodalmárok seregei voltak a közhangulat barométerei. Írásaikban visszaköszön a háború kezdetén uralkodó, felfűtött nemzeti érzelmekről tanúskodó eufória, amelyet nagyon gyorsan felváltott a kétségbeesés, az elkeseredés és végül az apokalipszis képei.

A keleti fronton a három legnagyobb soknemzetiségű birodalom katonái néztek farkasszemet egymással, az Orosz Birodalom és az Osztrák-Magyar Monarchia, illetve a Német Császárság mérkőzött az elsőbbségért. Bármennyire is jól dokumentálták az első világháborút a hadseregekben szolgáló írók és költők, emlékei mára már elhalványultak, mert a traumák feldolgozását megnehezítették az újabb, a birodalmak szétesése miatti megrázkódtatások. A Monarchiát elsöpörték a vereség és a nemzeti mozgalmak nyomdokán születő új államok, szövetségesét, a Német Birodalmat megrengették a forradalmak és a vereség ténye, a cári Oroszországot pedig elsöpörte a forradalom és az azt követő, még a világháborúnál is véresebb polgárháború. A birodalmak összeomlása sokszor maga alá temette a frontokon szolgáló irodalmárokat is, vagy műveik feledésbe merültek, és nem segíthettek a hátországoknak feldolgozni a háború traumáit. A Monarchia irodalmárai közül Tersánszky Józsi Jenő, Gyóni Géza, Jaroslav Hašek, Pavol Országh Hviezdoslav, Babits Mihály, Georg Trakl és Miroslav Krleža volt a háború krónikása, az Orosz Birodalom csapataiban pedig az Ezüst kor majdnem összes jelentős képviselője szolgált, mint Alekszandr Blok, Nyikolaj Gumiljov, Szergej Jeszenyin vagy Velimir Hlebnyikov.

Hiába voltak ellenséges szövetségi rendszerek lakói vagy éppenséggel katonái, műveikből ugyanazok az érzések köszönnek vissza, hiszen művészetüket ugyanazon élmények táplálták. Szövegeiket vizsgálva, kevés kivételtől eltekintve, nyomon követhető, hogyan lett a túlfűtött hazafias lelkesedésből elkeseredettség, kiábrándultság, majd sokszor az emberiség teljes pusztulását vizionáló látomás. Ugyanezeket a motívumokat természetesen megtaláljuk a többi hadviselő fél költőinek műveiben is, csak szövegeik jobban beivódtak az angol, amerikai, kanadai vagy éppen a francia köztudatba. A háborúról szóló ikonikus műveiket máig idézik, és az emlékezéskultúra meghatározó elemeinek tekinthetők, mint például a kanadai John McRea verse, a Flandria földjein, Wilfred Owen híres költeménye, a Dulce et decorum est, vagy a német Erich Maria Remarque Nyugaton a helyzet változatlan című regénye.

A keleti fronton szolgált íróknak és költőknek az első világháború során írott szövegei nem kerültek be a köztudatba, mivel a háború emlékét elhomályosították az azt követő nemzeti tragédiák, amelyeket sok helyen még mindig nem sikerült feldolgozni, hiszen az 1918-as fegyvernyugvás nem hozott enyhülést a keleti fronton harcoló népek számára. A birodalmak összeomlása a történelem egyik legnagyobb felfordulását eredményezte, így a háborúban részt vevő vagy azt dokumentáló írók mind más traumafelejtési stratégiát dolgoztak ki. Molnár Ferenc például igyekezett elfelejteni a szörnyűségeket, az orosz költők vagy életüket vesztették a polgárháborúban, vagy pedig elnémította őket a cári önkényt felváltó vörös diktatúra. Kivételt talán a cseh és szlovák szövegek jelentenek, hiszen Hašek Švejkje vagy Hviezdoslav Véres szonettjei a cseh és a szlovák nemzeti öntudatot táplálták, és sikeresen beépültek a nemzeti emlékezetbe. A cseh költészet sajátos reakciója volt még a vitalizmus irányzata, amely a háború borzalmaival szemben az életigenlést állította a középpontba.

Úgy gondolom, hogy nagyon sok felfedezni való van még például a magyar vagy az orosz első világháborús költészetben, és a vérontás alatt íródott művek segíthetnek az emlékezés kultuszának alakításában, vagy abban, hogy az első világháború a helyére kerüljön a nemzeti emlékezetekben, illetve, hogy a művek újraolvasásával tudomást szerezhessünk dédszüleinknek a háború során elszenvedett megrázkódtatásairól.

Az eltérő emlékezetek

A legnagyobb hadviselő nemzetek esetében a világháború irodalmi feldolgozottsága a figyelem középpontjában maradt. Németországban, Franciaországban és a Brit Nemzetközösség területén a mai napig sokkal komolyabb erőforrásokat szentelnek a téma kutatásának, így a köztudatban is élénkebben jelen van az első világháború irodalma.

Az első világháború alatt és azt követően az angol nyelvterületen rengeteget foglalkoztak a háborús költőkkel, a Brit birodalomban egy sor költőt emeltek piedesztálra, sokat pedig a háborút követően fedeztek fel. A legjelentősebbek közül Rudyard Kiplinget vagy Robert Bridgest érdemes megemlíteni, az úgynevezett hadi költők[1] sorából pedig Wilfred Owen, John McRae, Isaac Rosenberg és Siegfried Sassoon a legismertebbek. Az amerikai írók közül pedig Hemingway tematizálta a háborút több művében is.

A francia irodalom egyik legismertebb hadirokkantja Guillaume Apollinaire volt, aki a Kalligrammák című verseskötetében örökítette meg a háborút. Pierre Drieu La Rochelle munkásságára is  rányomta bélyegét a katonai szolgálat. Georges Duhamel két verseskötetben is szól háborús élményeiről, a Vértanúk életében és a Civilizációban.

A Monarchia és a Német Császárság német nyelvű írói is számos művet tettek közzé az első világháborúról. Talán az egyik legismertebb első világháborús regény A nyugaton a helyzet változatlan, Erich Maria Remarque-tól, amely talán máig a legtöbb nyelvre lefordított ilyen témájú irodalmi alkotás. A háborúval kapcsolatban olyan neves német nyelvű írók is megnyilvánultak, mint Rainer Maria Rilke, Stefan Zweig vagy Bertold Brecht. A frontot megjárt költők közül a legjelentősebb Georg Trakl, August Stramm és Ernst Stadler.

A Monarchia másik fő államalkotó nemzete a magyar volt, ahol a költők és írók a háború kirobbanása óta kifejezték ellenérzéseiket a konfliktussal kapcsolatban: Ady Endre, Babits Mihály, Szép Ernő versekkel álltak ki az embertelenség ellen, és írták le apokaliptikus látomásokban a háború értelmetlen pusztítását. A Monarchia szláv ajkú népeinek irodalmárai szintén reflektáltak a háború borzalmaira, Jaroslav Hašek Svekje a hatalom és a militarizmus szatírája, Hviezdoslav Véres szonettjeiben az értelmetlen öldöklés ellen tiltakozik, Miroslav Krleža pedig verseiben és Galicia című drámájában állított emléket az első világháború áldozatainak.

A háborús élményanyag mindegyik harcoló nemzet irodalmárai esetében ugyanaz vagy hasonló volt, hiszen mindegy volt, hogy a front melyik oldalán álltak, a kisemberek szenvedtek legtöbbet a birodalmak küzdelmében.  Amiben viszont erősen eltérnek egymástól a nyugati és keleti irodalmak, az a háborúra való emlékezés kultúrája; az irodalmi reflexiók jelentősen különbözők attól függően, hogy melyik birodalmat vagy utódállamot vizsgáljuk.

Franciaország és Belgium  területén zajlottak a legvéresebb csaták, és  a nyugati fronton zajló hadműveletek jellegéből fakadóan itt volt  a legnagyobb a pusztítás. Belgium és Franciaország tájképét is felforgatták a hadseregek: ahol a frontvonal húzódott, a későbbiekben már semmi sem volt olyan, mint a háború előtt. A két nemzeten ütött sebek és a trauma fontos motívumai lettek a háború utáni francia irodalomnak.

A Brit birodalom népei közül Nagy Britanniában a lakosság a hatalmas veszteségeken keresztül szembesült a háború borzalmaival, és ennek megfelelően alakult az emlékezés kultusza az országban. Ausztrália és Új-Zéland pedig egyenesen a háborús veszteségek következtében ébredt  nemzeti öntudatára[2].

Németországban a háborús vereség sokként érte a lakosságot, mivel a cenzúra miatt senki sem tudott a német hadsereg gyengeségéről. A világháború utáni irodalomban gyakran találkozni a zavarodottság motívumával, azonban a frontot megjárt írók és költők leírásai a borzalmakról, vagy éppen arról, hogy e borzalmak leírhatatlanok, szintén fokozták a zavarodottságot, és tovább erősítették a német hadsereg elárulásának mítoszát, valamint a háborús veszteségekért járó revans igényét.

A két hatalmas kelet-európai birodalom helyzete egészen más volt, mint a fent említett nemzeteké. Az Orosz Birodalmat elsöpörte az 1917-es forradalom, az öldöklés pedig tovább folytatódott a polgárháborúban. A többi nemzethez viszonyítva a birodalomban volt a legkevesebb az írástudók aránya, azonban még ennek ellenére is széles rétegekhez tudtak eljutni az orosz írók és költők művei. De hiába írtak a háborúról a kor legjelentősebb orosz irodalmárai, műveik nem épültek be az orosz emlékezetbe, mivel a szovjet propaganda az első világháborút a cár és a burzsoázia bűnének tekintette, amely bűnt a vörös forradalom eltörölte, így felesleges rá emlékezni, ezenkívül pedig a polgárháború traumái és gaztettei elhalványították a háború áldozatainak és mindenki szenvedésének az emlékét.

A Monarchia helyzete szintén különleges volt. A soknemzetiségű államalakulatot szétfeszítette a benne élő népek nacionalizmusa, és az összeomló birodalom helyén új államok jöttek létre. Ezek miatt a sajátságok miatt sem a háború alatt, sem pedig azt követően nem alakult ki egységes emlékezés-kultúra. Talán a magyar emlékezet a némethez hasonlítható leginkább, hiszen a háborút lezáró békefeltételek sokként érték a nemzetet, és ez a sokk teljesen elhalványította az első világháború emlékét, mintha a két esemény egymástól független volna, nem pedig ok-okozati módon kapcsolódnék egymáshoz. Az osztrák államfélben pedig szintén a zavarodottság uralkodott el a békeszerződések életbe lépése után, itt azonban inkább a saját indentitás kiépítése volt a diskurzus középpontjában, miután a Monarchia német nyelvű részeit nagyrészt a Habsburg dinasztia tartotta össze, az újonnan létrejött osztrák köztársaságnak ezzel szemben újra kellett definiálnia magát.

A  lelkesedés szólamai

A hadüzenet-váltás után a hadviselő birodalmak népességén háborús eufória lett úrrá. Ez egyetemes jelenség volt, azonban német nyelven még külön szót is alkottak rá: “Augusterlebnis”[3].  Feljegyezték, hogy több százezer hazafias témájú verset küldtek különböző német újságokba az olvasók a háború kirobbanása után, lelkesítő rigmusokat ismételgettek az utcákon is[4]. A Német Császárságban az szolgáltatta a háborúhoz az ideológiát, hogy végre legyőzhetik az örök rivális Angliát, az Osztrák-Magyar Monarchia lakosságának pedig a Szerbia feletti revans üzenetével adták el a háborút, később pedig a cári önkény elleni civilizációs misszióként. Az Orosz Birodalomban pedig épp az ellenkezőjét állította a propaganda, miszerint az orosz hadseregnek Szerbiát kell megsegítenie, illetve a német ajkú birodalmak igájában sorvadó szláv testvérnépek felszabadításáért kell harcolnia.

A hurrápatriotizmus a későbbiekben háborúellenes alkotókon is úrrá lett. Majakovszkij például üdvözölte a háború kitörését,  önkéntesnek jelentkezett 1914-ben, és miután alkalmatlannak nyilvánították, Kazemir Maleviccsel közösen rajzolt lelkesítő, hazafias plakátokat. Blok és Gumiljov is önként lépett be az orosz hadseregbe.  A Német Császárságban Thomas Mann is úgy tekintett a háborúra, mint a tespedt békeidők után bekövetkező szükségszerű tisztítótűzre[5], az osztrák Stefan Zweig is úgy írt a háború kitörésekor, hogy Németországnak mindkét öklével oda kell csapnia az ellenségnek, hogy megmutathassa, ki az úr a háznál[6].

A háború kitörése után kialakult lelkesedés a magyar közállapotokat is jellemezte, tömérdek alkalmi vers született, azonban a háború után a kánonba inkább csak Babits és Ady háborúellenes versei kerültek, de igaz az is, hogy a magyar irodalomban nem is volt túl  hangsúlyos szerepe a világháborús prózának vagy lírának. Kivétel a mára már elfeledett Gyóni Géza, akinek versei a háború alatt tízezres példányszámokban fogytak. A háború elején önkéntesnek állt, és verseiben lángol a felfokozott, harcias nacionalizmus.  A legismertebb háborút éltető költeménye, a Petőfi lelke[7], talán a legjobb példája  a háború elején született lelkesítő szólamoknak. A vers magyar nyelven íródott, de az akkoriban a kontinensen eluralkodó egyetemes hangulatot örökíti meg, univerzális motívumokat felhasználva.

Már a vers címe is utalás a propaganda által népszerűsített egyik nézetre, miszerint a magyarok most  bosszút állnak az oroszokon Világosért, eljött a revans ideje, emiatt jár a katonák között Petőfi lelke:

“Hóhérpalástját fázva rántja
Petyhüdt nyakába már a kerge cár –
Varsó fölött a gépmadár dalában
Petőfi lelke jár.”

Ez a sor természetesen bármelyik hadviselő nemzet lelkesítő versében behelyettesíthető az ott uralkodó nézetek szerint egy másik uralkodóra, népre vagy városra is. Azonban érdekes, hogy a csata leírása a küzdelem leírása is egyetemes:

“Hurrá, testvér, csak most szorítsd meg
Csak a veséjét most ne engedd!”

A fenti sorok olyanok, akár egy bokszmeccsen vagy kocsmai verekedés közben elhangzó biztatások, rigmusok. Mintha a kezdődő csaták még nem vetítenék előre azt a sok borzalmat, amely az emberiségre vár a következő négy év során. Az oroszokon kívül természetesen a Monarchia többi ellensége is megkapja a magáét, Gyóni versében megemlékezik a “nyomorék” Petár szerb cárról, illetve a britekről is, akiket csak betyárnak nevez. Kiolvasható a versből, hogy az egész világ hadban áll, de ahogy az egy ilyen műtől elvárható, természetesen azt hangoztatja, hogy a magyar testvér-katonák a legrátermettebbek az egész világon. Ezek a gondolatok szintén kölcsönösen behelyettesíthetők bármelyik hadviselő fél nyelvén írt versbe, a háború elején kibontakozó buzdító líra nem túl változatos tematikával hívta hadba a birodalmak alattvalóit.

Egy háborúra lelkesítő versből természetesen nem hiányozhat a bajtársiasság, illetve az ellenség degradálása sem. Ezek is egyetemes motívumok, amelyeket megtalálni a példaként felhozott Gyóni-versben is:

“Vonszolja roncsát nyomorék Petár
Belgrád fölött a bombák robajában
Petőfi lelke jár”

Természetesen a háború jogosságát is hangsúlyozza a vers, meggyőzvén az olvasót, hogy a férjek, apák és fiak egy nemes ügy érdekében vonultak harcba,  hogy megvédjék mindazt, amire az általuk védelmezett birodalom épül:

“És mindenütt, hol a zsiványság ellen
a jog nevében dörren egy mozsár,
Emésztő tűzben, bosszuló fegyverben
Petőfi lelke jár.”

Most, hogy az indoklás megtörtént, és a háború igazságossága nem kétséges, nyilvánvaló, hogy az életet feláldozni egy ilyen nemes cél érdekében nem felesleges tett, hiszen isteni igazolása van a háborúnak, és civilizációs missziót tölt be a birodalomért harcoló minden katona:

“Velünk az Isten s minden szentség,
…Hurrá testvér,  a mennyországban is
Petőfi lelke vár!”

A Petőfi lelke szövegében egyetemes toposzokat találhatunk tehát, amelyek majdnem mindegyik nemzet buzdító-lelkesítő háborús költészetében megtalálhatók. A vers ebben a tekintetben tehát nem egyedi, értéke inkább abban rejlik, hogy remekül visszaadja a háború kitörésekor eluralkodott közhangulatot. Az augusztusi eufóriában, és még sokáig azután is, megszámlálhatatlanul özönlöttek az ilyen és hasonló alkotások az angol, francia, orosz vagy éppen német lapokba is.

A Petőfi lelkéhez hasonlatos másik költemény a német Ernst Lissauer tollából született, és a Hassgesang gegen England[8] címet viseli (magyarul: a Gyűlölet éneke Anglia ellen). A versben a költő Gyónihoz hasonlóan felsorolja a Német Császárság ellenségeit, a franciákat és az oroszokat, mégis a legnagyobb ellenségnek, csótánynak az angolokat és Angliát nevezi.

A lelkesedő líra másik jelentős darabja  Majakovszkij Война объявлена[9] (Hadüzenet) című verse. A lelkes orosz költő már azt írja, hogy vérrel fogják megmérgezni a Rajnát: “Ah, engedjetek, engedjetek, engedjetek!”[10]. Az egész mű tele van lelkesült felkiáltásokkal, amelyek a tömeg és a katonák euforikus interakcióit fejezik ki, és Bécs sugárútjait is megemlíti. A vers tehát az orosz Augusterlebnis tökéletes megjelenítése.

Az eufória azonban nem tartott sokáig. Gyorsan  kiderült, hogy a háború nem kaland, és nem hoz dicsőséget  egyik résztvevőnek sem, a közhangulat is egyre romlott, hiszen a háború a személyes tragédiákon keresztül bekopogott minden hadviselő fél otthonába.

A hátországok elvesztése

Az első világháború pozitív megítélése és a lelkes szólamok  a háborús évek előrehaladtával egyre halkultak a hadviselő birodalmakban. Néhány kivételtől eltekintve, mint például Maxim Gorkij, aki a Novij Szatirikon[11] hasábjain végig támogatta az orosz háborús erőfeszítéseket, az irodalmárok többsége, azok, akik a háborút megjárták, vagy akik a hátországban szembesültek a borzalmakkal, a kezdeti lelkesedő hangvétel és vélemény után sokan élték meg a borzalmak szavakba öntésének a képtelenségét.

A német nyelvterületen a háborús lázat felváltotta a nemzeti egység érzése, aztán pedig egyre inkább a csüggedtség és a pacifizmus kapott szót. A sok hasonló érzelmi utat bejárt irodalmár között volt például Thomas Mann vagy Stefan Zweig is, akik kezdetben teljes mellszélességgel álltak ki a háború mellett, sőt kezdetben a szükségességét hirdették,  kiábrándultak magából a háborúból és az emberből is. Ezt az utat persze nemcsak a német, hanem az angol írók is bejárták, például Rudyard Kipling, aki kezdetben azt is elérte, hogy súlyosan látássérült fiát a frontra küldjék, majd gyermeke halála után  megírta a világháború egyik ikonikus versét, a My boy Jacket.

Az orosz irodalmárok közül Velimir Hlebnyikov a háború elején azt vizionálta, hogy az orosz csizmák el fogják taposni Berlint, de miután személyesen megtapasztalta a háború borzalmait,  eluralkodott rajta a békevágy; hasonló utat járt be Jeszenyin vagy Gumiljov is.

Sokkal kevesebben voltak azok az alkotók, akiket nem ragadott el a háborús hév, és kezdettől fogva  tiltakoztak az értelmetlen agresszió ellen. A magyar irodalomban Ady Endre képviselte ezt az irányvonalat. Az ősz dícsérete című versében, amelyet a háború elején írt, így vall: “Én tömeg-Mának nem adtam magam.”

Az orosz költők közül Zinaida Hippiuszon kezdetben  zavarodottság let úrrá: nyilvánosan támogatta a háborút, de saját körében mélységesen elítélte, és már 1914-ben megírta a Всё она (Csak ő) című versében, hogy a háború gépezete mindent felzabál, és a végén mindenkit elpusztít majd, tekintet nélkül arra, hogy barát-e vagy ellenség:

“Mindenki egy és minden egy
Mi vagy ők? Halál mindegy
A gépezet tovább darál,
a háború felzabál.”[12]

A szlovák irodalomban Pavol Országh Hviezdoslav Véres szonettjeivel tiltakozott az embertelenség és az értelmetlen vérontás ellen, a költő 1914 és 1918 között írt harminckét szonettje mind  kiáltvány a háború ellen. A kötet központi motívuma a vér, amelyre az első szonettben mint éltető erőre emlékezteti a hadba vonulókat, aztán fokozatosan sorolja a szörnyűségeket, és ad hangot az emberiség felett érzett aggodalmának:

“halál kaszált a testek sűrűjében
kard csattogott a vérgázlók felett”[13]

A bajor származású Bertolt Brecht 16 éves volt a háború kitörésekor, eleinte ő is a német ügy fontosságáról beszélt, majd 1915-ben majdnem kicsapták a gimnáziumból, amikor egy iskolai fogalmazásban harsányan elítélte a háborús propagandát, és azt írta, a háború csak arra jó, hogy egyenként lenyelje az összes osztálytársát, és  csak egy üresfejű ember hihet abban, hogy dicső dolog meghalni a hazáért.

A magyar irodalomban Kassák Lajos már első kötetével kiállt a háború értelmetlensége ellen, az 1915-ben megjelent Éposz Wagner maszkjában sok háborús tematikájú verset sorakoztat fel. Expresszionista versei szinte ordítják a háború borzalmait, legjobb példa a szokatlan című Brr….Bumm , amelyben a csatatér elevenedik meg előttünk, és a csata eseményeit  haláltánccá szövi össze víziójában a költő. Ahogy a kötetről írt kritikájában írta Kosztolányi: “Az igazi háborús költészet csak a szenvedésben lehet gazdagabb…”[14]. A Brr…Bumm igazolja ezt a megállapítást, hiszen a versben mintha a pokol képei és hangjai harsannának fel az olvasó előtt:

“Brr…bum…bumbum…bum…
zokog az ég és zokog a föld
s a katonák táncolnak a halállal.
Sssi…brrrum pa-pa-pa, bum….bumm,
kerge kánkánt zenél a pokol tarackja”[15]

Irodalmárok és frontkatonák

Az első világháború keleti frontján az akkori három legnépesebb birodalom csapott össze: a cári Oroszország, a Német Császárság és az Osztrák-Magyar Monarchia.  A háború kitörése felett érzett lelkesedés következtében az irodalmárok is szép számban jelentkeztek mindhárom hadseregbe. A keleti front egészen más jellegű volt, mint a nyugati, mivel itt a hadseregek szinte folyamatos mozgásban voltak, mégis többen haltak meg ezen a frontvonalon, mint a nyugati fronton.

A háború borzalmait a besorozott vagy szolgálatot teljesítő irodalmárok első kézből tapasztalták meg, ezért a fronton írt műveikben a háború iránti lelkesedést hamar felváltja a letargia, majd pedig az elborzadás. Az irodalmi emlékezetben jobban fennmaradtak a nyugati front borzalmait bemutató művek, pedig a keleti fronton is szép számban szolgáltak jelentős alkotók.

A Német Császárság zászlaja alatt harcolt századosként August Stramm, osztrák-magyar csapatokban szolgált Gyóni Géza és Georg Trakl, a front másik oldalán pedig például Nyikolaj Gumiljov, Szergej Jeszenyin, Velimir Hlebnyikov és Oszip Mandelstam.

A fent felsorolt alkotók többsége a háború elején még lelkesítő szólamokban éltette saját nemzetét, szövegeikben pedig gyors győzelmet jósoltak. Nemegyszer a propaganda céljaira is felhasználták műveiket, mint ahogy  például Jeszenyin verseivel tették. A frontvonalon szerzett élmények hatására valamennyi költő megváltoztatta háborús verseinek hangvételét, és idővel már az embertelenségről, illetve az értelmetlen vérontásról írtak.

A fronton született vagy a frontélményekből táplálkozó versek sok  közös motívumot és eszközt vonultatnak fel,  a frontvonal bármelyik oldalán, bármilyen nyelven íródtak is.  Ezek a motívumok: a gyász, az őrület, a transzcendens felé való fordulás, emlékezés a halottakra, vagy  hogy miként gondolnak a hátországbeliek a frontra , illetve a fronton szolgáló költők a hátországi életre, amelyet bizonyára megkeserít a nélkülözés és a gyász. Általános jelenség még a birodalmak vezetői iránti értetlenség,  düh és  harag kifejezése.  A halál, amely a frontvonalon töltött mindennapok részévé válik, ugyanúgy szerves része a háborús költészetnek is.  Később pedig, amikor  a halál  profanizálásával találkoznak, domináns motívummá válik az emlékezés a frontot megjárt irodalmárok körében.

A frontot megjárt költők írásaiban domináns  szerepet játszik a vér. Már a háború elején, 1914 őszén, a galíciai front borzalmait látva, az osztrák Georg Trakl, megírta  Grodek című versét, amely egy vérgőzös látomásban  istenségként ábrázolja a háborút:

“egy ádáz isten trónol a rőt gomolyban
a kiontott vér, holdfényű hűvösség
minden út sűrű rothadásba torkoll.”[16]

A versben további olyan motívumok is felbukkannak, amelyek a többi katona költőnél is fellelhetők. A vér és a mindenütt jelenlevő halál szennyezi be az őszi erdő nyugalmát, amely végül a katonák sírjává is válik. Az őrült látomásokat Trakl további képekkel erősíti: “nővér árnya bolyong a halott ligetben,” vagy: “halkan szólnak a nádban az ősz bomlott fuvolái.” .

A háború borzalmai láttán Georg Trakl elméje elborult, és a csatát követő öngyilkossági kísérlete után, 1914 novemberében elhunyt a kórházban, ahol maga is dolgozott.

A háború azonban még négy évig tombolt, és Trakl nyomdokain még számos irodalmár próbálta kiírni magából azt, amit a frontokon tapasztalt.

A Monarchia seregében teljesített frontszolgálatot Gyóni Géza is, aki Przemysl második ostromának idején az erődítményt védte az  1915 márciusában bejelentett kapitulációig. Az erőd feladása után Gyóni közel százhúszezer társával együtt hadifogságba került, és ott is halt meg 1917-ben.

A háború kitörésekor a Petőfi lelke című versében még lelkesítette, és harcra buzdította a magyar olvasókat, de a fronton átélt élmények hatására eluralkodott rajta a düh és kilátástalanság. A przemysli ostromgyűrűben, 1914 novemberében írta ikonikussá vált Csak egy éjszakára című versét. A háború elején írott lelkesítő költeményeitől eljutott a háború teljes tagadásáig,  ostorozza azokat, akik a hátországban maradtak, és továbbra is támogatják a háborús erőfeszítéseket, szembeállítja a frontvonalak poklát a háborús uszítók kényelmével:

“Csak egy éjszakára küldjétek el őket: / Hosszú csahos nyelvvel hazaszeretőket.” és “Hogy bújnának össze megrémülve, fázva; /…/Hogy kiáltná bőgve: Krisztusom, mi kell még!?”[17]

A vers bővelkedik sokkoló képekben, és a korábbi Gyóni-versekhez képest, amelyek akkoriban elég széles rétegekhez jutottak el, egészen más hangot üt meg, a lelkesedés helyét átvette a düh és a harag. A hazafias közhelyek durrogtatása helyett a vérfolyamok és a bombázások leírásával vált  a verse máig érvényes háborúellenes kiáltvánnyá.

A front másik oldalán Velimir Hlebnyikov írta meg 1914 és 1916 között Trizna (Тризна) című versét. A cím kettős jelentésű:  az óegyházi szláv nyelvben küzdelmet, a pogány szlávok körében viszont a halottégetés szertartását jelentette. Hlebnyikov azt a jelenetet írja le, amikor  ezrede egy csata után elégeti halottait egy tölgyerdő közepén. A szövegben összemosódik a pogány szláv halottégetési kultusz a háború halottaira való emlékezéssel: “Fekszik a pucér hullahegy, / Halkul a gyászének . / Áll az ezred szemét tátva, / Felettük porló gép megy.”[18] De a fronton még emlékezni sincs idő, mert a közelben húzódó lövészárkok és a fegyverek csörrenése minden élőt arra emlékeztet, hogy tovább kell menni, folytatni kell a harcot, az egyetlen dolog, amit az elesettekért tehetnek, hogy aki életben maradt, összeszedi a halott bajtársa tetemét, és ha ideje engedi, elolvas, vagy elénekel felette egy gyászimát: “ távol a lövészárkok. / élők gyűjtik a holtakat.” De csak sebtében , mert a háború nem pihen, a hadseregek mindig mozgásban vannak: “Megcsörrentek a fegyverek / S rögtön jobbra fordultunk.”

Oszip Mandelstam szintén a fronton teljesített szolgálatot, egyik leghíresebb háborús verse az Egy német sisak (Немецкая каска) címet viseli. A verset még a háború elején tapasztalható hübrisz és a hősiesség érzése hatja át, de már felsejlik a halál is és az elesettekre való emlékezés. Egy hadi trófeán keresztül mutatja be a háborúval kapcsolatos ambivalens érzéseit. A művet 1914 szeptembere és októbere között írhatta Mandelstam, még a lelkesedés hevében, de már beleszőve a szövegbe a halál mindennapivá válását: Német sisak, egy igazi ereklye, / a vendégszoba kályháján a helye. / Olyan, mint egy könnyű játék, fogd csak meg. / Rézből és levegőből öntött föveg. / Nem mindenki küzdhetett Lengyelföldön, / hogy az ellenségben gyönyörködjön. / És hallva a halálos kórus hangját / Elorozza a büszke ellen sisakját. / Elég ránéznünk a csillogó rézre / S emlékezni arra, ki meghalt érte.[19]”

A háborúban szolgált Nyikolaj Gumiljov orosz akmeista költő is, aki a kelet-poroszországi  és a macedóniai fronton teljesített szolgálatot, elit lovassági egységekben. Háborús élményeit az 1916-ban kiadott Колчан, magyarul Tegez című kötetben foglalta össze. Fő témája a  hit újramegtalálása, a közös szenvedés és a lélek megmentése a háborús megrázkódtatások, traumák után.  A kötet címe is a háborúra utal: a tegez a keleti sztyeppék harcosainak fontos fegyvere volt. A kötet egyik leghíresebb  verse a Háború, amelyben ott sorakoznak mind a háborús költészet jellemző elemei: a szokatlan  képzettársítások, a vér motívuma, az erőszak megjelenítése, illetve a szolidaritás az elesett ellenséggel:

“Mint a kutya, súlyos láncát tépve, / Az erdőn túl géppuska ugat, / Srapnelek zümmögnek, mint a méhek, / mind pirosló méz után kutat.[20]” A vers a szolidaritás kifejezésével zárul, hiszen a front mindkét oldalán  egyszerű emberek szolgáltak, akiket akaratuk ellenére űztek ki a csatatérre:

“Uram, erőt s a győzedelmes / és királyi órát annak add, / Aki a leverthez így szól: Kedves, / Jöjj, fogadd testvéri csókomat!”[21]

Az irodalmárok tehát különböző birodalmak színeiben teljesítettek szolgálatot az első világháború frontjain, azonban az írásaikból szinte mindig ugyanazok a motívumok köszönnek vissza, hiszen az irodalmat tápláló élményanyag  ugyanaz az volt Jeszenyin,  August Stramm vagy Miroslav Krleža számára.

A háborút túlélő írók és költők a győztes országokban az emlékezésre koncentráltak a tűzszünet után, a keleti fronton szolgáló irodalmárok viszont továbbra is létbizonytalansággal,  vérengzésekkel, tragédiákkal szembesültek, hiába ért véget azoknak a birodalmaknak a háborúja, amelyeknek egyenruháit hordták.

Az emlékezés kultusza

Ahogy minden háború, az első világháború is csonka családokat, romokat, félbevágott sorsokat és nyomorúságot hagyott maga után. A különbség talán csak annyi, hogy a szenvedés addig sohasem látott méreteket öltött, és az utána következő gyász és emlékezet is más volt, mint azelőtt.

A nyugati front győztes hatalmaiban az emlékezés kultuszát sikeresen táplálta az irodalom, a keleti front országaiban azonban a káosz és a birodalmak összeomlása után kibontakozó újabb és újabb háborúk nem hagytak teret erre. Az orosz költők, akik megjárták a háborút, mint Alekszandr Blok, Szergej Jeszenyin, Nyikolaj Gumiljov vagy Velimir Hlebnyikov, mind röviddel a háború után meghaltak, vagy megölték őket az orosz polgárháborúban, vagy az azt követő leszámolásokban. A kommunista történetírásban pedig a Nagy Háború egyfajta imperialista bűntettként szerepel, amelyre emlékezni összeegyeztethetetlen az új kommunista eszménnyel.

A központi hatalmak seregeiben szolgált irodalmárok jelentős része is elesett, vagy eltűnt a fronton. August Stramm, Georg Trakl vagy Gyóni Géza háborús versei mára mind feledésbe merültek,  otthon maradt társaik pedig nem értek rá a háború emlékével foglalkozni a birodalmak összeomlása utáni zűrzavarban.

A Monarchia utódállamaiban sem alakult ki erős kultusza az emlékezésnek, a magyar irodalmi tankönyvek például megemlékeznek Babits vagy Ady háborúellenes verseiről, de leginkább  az Üdvözlet a győzőnek című Ady-vers él a köztudatban, amelyben a költő a győztes hatalmak irgalmához apellál..

A trauma, a gyász és a háború ütötte lelki sebek kezelése mintha kimaradt volna a közép-európai irodalmakból. A Monarchia seregében szolgáltak közül az egyik legjelentősebb emlékező a horvát Miroslav Krleža, aki a háború utáni műveiben folyamatosan ébren tartotta az emlékezést újszülött hazájában, Jugoszláviában. A háború utáni emlékezésről szóló leghíresebb verse  emlékezés a  háborúban elesett barátjára, de valójában az első világháború minden áldozatára, és azáltal, hogy a Monarchia egyik katonája írta, fontos része lehetne a közép-európai emlékezetnek. A Dal egy halott emberhez  a veszteség okozta levertséget fogalmazza meg, és egyúttal emléket állít minden áldozatnak: “Furcsa dolog. A szürke szobádban gyertya ég/ de te nem vagy itt. / Szürke osztrák tisztiruhádban az Úr Ítélőszéke előtt állsz./… A szürke szobádban gyertya ég / szürkület van, de te, barátom sehol./ Láng lebeg a piszkos plafonon, és egy utazó / aki itt van a szobádban és sírodhoz tart / szomorú pillanatokról énekel.”[22]

A művek újraolvasása, újrafelfedezése kigyógyíthatja  Közép- és Kelet-Európai nemzeteit az első világháborúval kapcsolatos amnéziából.   A frontot megjárt irodalmárok és a hátországban szenvedők írásai fontos szerepet játszhatnak ebben a folyamatban.

Jegyzetek:

[1]     KENDALL, Tim: Poetry of the First World War, Oxford University Press, 2013, 19-22

[2]     https://web.archive.org/web/20061206061524/http://www.awm.gov.au/encyclopedia/anzac/spirit.htm

[3]     https://lexikon-erster-weltkrieg.de/augusterlebnis/

[4]     https://ww1.habsburger.net/de/kapitel/gesindel-der-worte-schriftsteller-im-krieg

[5]     SCHNEIDER, Uwe.SHUMANN, Andreas: Krieg der Geister.Der Erster Weltkrieg und literarische Moderne, Könighausen&Neuman, 2000, 171-187

[6]     SCHNEIDER, Uwe.SHUMANN, Andreas: Krieg der Geister.Der Erster Weltkrieg und literarische Moderne, Könighausen&Neuman, 2000, 268

[7]     http://www.szozat.org/index.php/kitekinto/tartalommutato/8427-gyoni-geza-petofi-lelke

[8]     https://www.volksliederarchiv.de/hintergrund/hassgesang-england/

[9]     https://slova.org.ru/mayakovskiy/vojnaobiavlena/

[10]   A cikk szerzőjének fordítása

[11]   LESLEY, Milne: Novyi Satirikon, 1914-1918. The Patriotic Laughter of the Russian Liberal Intelligentsia during the First World War and the Revolution, in. The Slavonic and East European Review 84/4, 2006, 642-643

[12]   A cikk szerzőjének fordítása

[13]   HVIEZDOSLAV, Pavol-Országh: Véres szonettek, fordította: Rácz Olivér, Madách Kiadó, Bratislava, 1975, 14.

[14]   http://epa.oszk.hu/00000/00022/00175/05595.htm

[15]   Kassák Lajos válogatott versei, Kozmosz könyvek, 1977, 7.

[16]   Keresztury Dezső fordítása

[17]   GYÓNI,Géza: Csak egy éjszakára, Szépirodalmi könyvkiadó, Budapest, 1967, 114.

[18]   A cikk szerzőjének fordítása

[19]   A cikk szerzőjének fordítása

[20]   Baka István fordítása

[21]   Baka István fordítása

[22]   A cikk szerzőjének fordítása

Illusztráció: Porosz katonák a lövészárokban (Budesarchiv)

Cimkék: tanulmány

Feltöltötte:

Napút Online

Ezek is érdekelhetik!

Dörgő Tibor: A Jane Eyre filmadaptációi →

Csontos Márta: Reményik-ellenpólusok →

Popovics Tibor Miklós: A ruszin migrációs folyamatokról →

Dörgő Tibor: Charlotte Brontë Jane Eyre című regényének magyar kritikai fogadtatása →