Rolf Hermann: Illanó otthon
Mióta a lányom világra jött, még mélyebb gyökeret vert bennem a múlékonyság. Nem lennék meglepve, ha, mint a mélyen barázdált fakérgen, mondjuk vörösfenyő kérgén, moha nőne a csontjaimra – és legbelül másodpercenként sokszorozódnának az évgyűrűim.
A feleségem jövőre lesz harminckilenc éves, én negyven. Anya hatvanhét, apa hetvennégy. És nagymama, aki Albinenben él, és akit ma szándékomban áll meglátogatni, kilencvennyolc lesz. A templom közelében lakik egy napbarnította, háromemeletes, 1634-ből származó faházban. A ház, melyhez nagy pajta, istálló és többrészes pince is tartozik, nagyrészt üresen áll. „Ha már én sem leszek”, mondta évekkel ezelőtt nagymama, „az ófaluban csak szellemek fognak tanyázni.”
Egyre erősebben kívánom, hogy a szeretteimet még a lehető leggyakrabban együtt tudjam.
Hétfő van, október vége. Álmosan kelek fel egy hotelben. Reggeli után elindulok. Hónapokkal ezelőtt felkértek, hogy írjak szöveget egy Leukerbad körüli túráról. A választásom spontán arra az útra esett, melyet őseim már bizonyára számtalan alkalommal megtettek. Nagymama is. Egy vasárnap délután ezért Leukerbadba utaztam és első vázlataimat már előző este fogalmazni kezdtem. Késő éjszakáig mondatokat jegyzetelgettem, melyek sehogy sem tetszettek, kivéve az utolsót: „Ismert helyen idegenként tűnni.” Majd homlokommal a jegyzetfüzetre dőlve elaludtam. Nem is lehetett volna nyugtalanabb álmom. Egyik lidércnyomás követte a másikat: Kétségbeesve bolyongtam egy fenyőerdőben, üvöltve zuhantam le egy sziklafalról, és sírva cipeltem három másik idegen férfival nagymamámat a sírhoz.
Álldogálok még egy darabig a hotel előtt és körbenézek. A Gemmi-hegy legmagasabb, hófedte csúcsai ragyognak a délelőtti napsütésben. A hőmérséklet viszont szokatlanul lágy ebben az évszakban, későnyárias meleg van. Lesétálok a Tuft utcán a főtérig, itt találom az első túrajelzéseket. Innen még ötven perc a létrákig, egy óra és tíz perc Flaschenig, a Torrent-hegy legelőjére vezető függővasút lenti állomásáig, onnan további harminc perc Albinenig – azaz nagymamáig. Egy kellemes vasárnapi séta, mormolom magamban, és átkelek a csaknem üres téren.
Főszezon előtti időszak van. A Lindner Hotel előtt emberek csoportosulnak két ezüstszínű bérautó körül. Az autók teteje gombnyomással nyitható és hátra hajtható. Az egyenruhás személyzet buzgón hordja befelé a bőröndöket. Egy italszállító autó halad el mellettem olyan lassan, mintha annak észlelése lecsökkentette volna a sebességét is. Izgatottan nézem a fák kontúrjait, a szögletesen kiugró sziklákat, a lavinavédő fal rozsdásodását, a keskeny ösvényt, mely a fal körül fut, és a mélykék égen elillanó, táncoló mesebeli lényekhez hasonlító felhőfoszlányokat. Bár ezt a tájat gyermekkorom óta ismerem, ma mégis intimebbnek tűnik, mint valaha.
Ráérősen haladok tovább a sétányon, néma teniszpályák, méregdrága apartmanházak, hotelek és éttermek mellett. Közben folyamatosan arra az évekkel ezelőtti, hideg, februári éjszakára gondolok, amikor ugyanezt az utat tettem meg: Tuft utca, főtér, sétány. A mindent átható bizakodás érzésével. Irodalomért rajongó gimnazistaként ekkor láttam életemben először írót felolvasni a Les Sources des Alpes hotelben. Paul Nizon volt az. Párizsból érkezett, bokáig érő télikabátot és széles karimájú kalapot viselt. Miután mindkét ruhadarabot egy pincérre bízta és a zakóját megigazította, leült az olvasóasztalhoz. A szervező röviden bemutatta a szerzőt és A Bálna gyomrában című könyvét. A terem elsötétült, csak az olvasóasztalon álló kislámpa fénynyalábja világított. Nizon hangja megtöltötte a termet. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha tényleg egy bálna hajlítaná meg lágyan a nyüzsgő előcsarnok vastag szőnyegét. Azután elmerült – és én is vele: a szavak és mondatok bódító mélységébe.
Az egyórás felolvasás beleégett az emlékezetembe. Éppúgy, mint ez a mondat, amit hazaérve a szülői házba azonnal feldúltan és lelkesen kerestem a Bálna gyomrában, majd aláhúztam és a lap szélén felkiáltójelekkel láttam el: „A szavak részleteket szemezgetnek az idegenség kotyvalékából és illanó otthont ácsolnak maguknak.” Vélhetően ez volt az a mondat, mely táplálta bennem a reményt, hogy egy napon majd magam is íróként közeledhetek a világhoz.
Bár húsz évvel ezelőtt három megvásárolt és dedikáltatott könyvvel a kezemben jobbra fordultam a sétányról a drótkötélpálya állomásánál, így ereszkedve le a betonlépcsőn, hogy apám autójához jussak, most az úton maradok és egyenesen megyek tovább. Az aszfalt hamarosan kavicsra változik. Először fák alatt találom magam. Röviddel ezután ismét átkelek egy úton, az Obere Maressen utcán, majd végleg eltűnök a Lochwaldnak nevezett erdőben. Fenyők és fonnyadt levelű nyírfák mellett kószálok, mielőtt az Albinenbe vezető létrákat megmászom.
Számos túraútvonalat bejártam már a régióban. A létrákat azonban mindeddig csak a távolból szemléltem. Főleg gyerekkoromban, a szüleim Subarujából, amikor télen Flaschenbe jártunk síelni. Valahányszor, mielőtt apa a Leukerbad és Albinen közötti alagútba behajtott, enyhe borzongással pillantottam ki az oldalablakon balra, a meredek, jégcsapokkal borított sziklafalra. Akkoriban még sehogy nem fért a fejembe, hogy emberek ezt a szakaszt önként vállalva tették meg, mint a turisták. Most, amikor két szerpentinnel az első létra alatt az előrenyúló, meredek falra felnézek, beigazolódni látom gyermekkorom érzését: Kezdem magam rosszul érezni. Majd hirtelen a tervemet nevetséges bátorságpróbaként fogom fel. Hiszen ebből már régen ki kellett volna nőnöm!
Korábban, az 1978-as útépítés előtt, amikor Leukerbad és Albinen között ez a nyaktörő út volt az egyetlen összeköttetés, ezen szállították a hegyi gazdák az áruikat felfelé és lefelé. A gazdasszonyok a hátukon hordott fonott kosárban, a „csifruban”, rendszerint százasával hordták a tojást a leukerbadi hotelekbe eladásra. A gazdák zsinórral a mellcsontjuk fölött összekötött élő borjakat fektettek a vállukra, így tették meg szélsebesen a száz métert lefelé. És a Leukerbadba táncmulatságba igyekvő legények fel-fellobbanó karbidlámpával felszerelkezve mászták meg a sziklafalat éjjelente – részegen és énekelve. Kész csoda, hogy máig mindösszesen három ember vesztette itt életét: 1875-ben a fiatal, három lánygyermekes apa, Josef Metry, 1937-ben a Leukből származó Roland Willa és 1943-ban Arthur Metry, akinek öt fiúgyermeke volt. Ha éltem volna akkoriban, az útépítés előtt, valószínűleg egy alaposan hasznavehetetlen kortárs lettem volna, aki állandóan kifogásokat keres, hogy ne kelljen megtennie a nyaktörő kirándulásokat. Ha gondolatban megpróbálom magam visszahelyezni ezekbe az időkbe, egy búskomor, az ajtaját napokig zárva tartó falusit látok, aki a ház sötétjében bujkál, lehetőleg minél távolabb a falu tetterős lakosaitól.
A térdem remegni kezd, a kezem reszket. Azon morfondírozok, hogy inkább félbeszakítom ezt a kalandot, visszasétálok Leukerbadba és busszal megyek Albinenbe. Senkinek nem kell megtudnia, gondolkodom hangosan, tulajdonképpen meg mindegy. Otthon felmászok egy létrára és elképzelem, hogy érezném magam, ha egy meredek falon lennék. Azután leírom mindezt, lehetőleg szavahihetően, anélkül, hogy részletekbe bocsátkoznék. A zseniális hazugság művészetét fogom gyakorolni. Mi mást csinálnak a költők?
Legnagyobb megdöbbenésemre azonban nem fordulok vissza, hanem szabályos lélegzésre kényszerítve magam, összeszedem minden bátorságomat és határozottan felmászok a falra. Meglepetésemre az első három létra nem okoz nagyobb gondot. A negyedik azonban jelentősen hosszabb és meredekebbnek tűnik. Ráadásul hajszálpontosan a szakadék mellett fut felfelé. Elkezdem számolni a létrafokokat, hogy eltereljem a figyelmemet. Összpontosítva teszem a jobb lábamat az első fokra. Izzadsággyöngyök futnak le a halántékomról egészen a galléromig, míg mind a tizenhat fokot megmászom. Megkönnyebbülve érkezem meg a felső szintre és kifújom magam. Most az egyszer és soha többet, mondom magamban, még mielőtt a bal oldalamon felfedezek két kovácsoltvas keresztet. Az egyikre ez van írva:
SZÍVBŐL SZERETETT
ROLANDUNK
SZÜL. 1929. JÚLIUS 14.
E HELYEN
SZENVEDETT BALESETET
1937. JÚLIUS 1-JÉN
NYUGODJÉK BÉKÉBEN.
Hogy történhetett ez? Kinek kellett végignéznie, ahogy a fiú kicsúszik és lezuhan? Ki kereste? Ki temette el? Ki értesítette a szüleit, testvéreit?
A testem ismét megremeg egy pillanatra, majd tovább megyek a hegyen felfelé. Szerencsére a maradék négy létra viszonylag veszélytelen. Szűk tizenöt perc múlva Flaschenben vagyok a függővasút állomásánál. A parkoló üres, az étterem december elejéig zárva tart. Az állomás belsejében szorgalmasan kalapálnak, feltehetően felújítási munkálatokat végeznek. Elmegyek a buszmegálló mellett, pár lépést felfelé, a nyitott parkoló harmadik szintjére. Gyorsan megtalálom az Albinenbe vezető ösvényt, és máris egy világos erdőben vagyok. Élvezem a délnek tartó utat és a számomra ismerős, mégis újból és újból megörvendeztető kilátást a Varen hegy legelőjére és a szemben fekvő völgy felőli oldal hegyeire – a Gorwetschgratra, az Illhornra, a Brunetthornra, az Ergischhornra – valamint a Torrent legelőjétől induló, többé vagy kevésbé lágyan lejtő hegyoldalakra, amiket a helyiek Praadelaschänak, Diätätunak, Tschärmilongának, Tschässflüének és Buljesnek neveznek.
Az elképesztően meredek Dorbu-árkon keresztül leereszkedek Oberdietube, a pár házból álló tanyára, ahonnan már Albinen is látható. Leülök egy padra, háttal a fakeresztnek. Bár lent a völgyben nőttem fel, mindig is ehhez a kis faluhoz kötődtem. Anya és apa itt töltötték gyerekkorukat és ifjúságukat. Itt házasodtak össze. Anya húsz éves volt, amikor nehéz szívvel bár, de tele várakozással Dübendorfba költözött apával. Anya egy nagyáruház pénztárában dolgozott, apa pedig villanyszerelő volt egy zürichi vállalatnál. Ezzel párhuzamosan Winterthurban elektronikai műszerésznek tanult. Általában péntek esténként visszajöttek Albinenbe, hogy a családjukkal lehessenek. Vasárnap esténként pedig ismét felkerekedtek. Anya minden alkalommal könnyekben tört ki. Egyszer bizalmasan elmondta nekem, hogy legszívesebben örökké Albinenben maradt volna. Apa ellenben bárhol tudott volna élni és dolgozni. Amikor a vizsgája után egy svájci vállalat a marokkói lerakatának a vezetésével bízta meg, komolyan megfontolta az ajánlatot. Anya maximálisan aggódott.
És nagymama? Ő mindig el akart menni, mondta, túl megerőltető itt a mezőgazdasági munka. „Bárhová, ahol a mezők és a szántóföldek laposak.” Majd mosolyogva fűzte hozzá: „Oroszországba – vagy Schaffhausenbe? Miért ne?” Egy a nyolcvanas évek végi egyhetes mallorcai utazás és egy pár olaszországi kirándulás és lourdesi zarándoklat kivételével az egész életét Albinenben töltötte. A hatvanas években ahelyett, hogy messzire menekült volna, inkább belső világa felé fordult. Elkezdett verseket írni. Mindig éjszaka, amikor már nem volt munka. Írt az apjáról és az anyjáról, Albinen szűk utcácskái közötti életéről, születésekről, temetésekről, egy vasárnapi sétáról a Fluh legelőjére, egy a Torrent legelőjén tett kirándulásról, a tavaszról, a nyárról, az őszről, a télről és a holdról, ami vigaszt és erőt adott számára.
A napnak mindjárt vége,
Halk éj közeledik,
Ezüst csillagok gyúlnak,
Éber hold őrködik.
A hold gyenge fényében
És a csillagdíszben
Élvezem a nyugalmat,
Míg a nap felébred.
Amikor gyerekként a szüleimmel és a bátyáimmal meglátogattuk nagymamát, gyakran előfordult, hogy egy élénk beszélgetés közepén elszavalt egy versszakot vagy mindjárt egy egész verset. Egy mellékes megjegyzés, egy beszélgetésfoszlány eszébe juttatta, amit korábban lejegyzetelt, és ez ilyenkor kitört belőle. A társalgás egy pillanatra abbamaradt – figyeltük a belső hangot, ami kiváltotta ezeket a szavakat – majd ugyanott folytattuk tovább, mintha a vers a mindennapok dolgaihoz tartozna, mintha a költészet és a társalgás egyenlő súllyal bírnának.
Átkelek a Lirschi-árkon majd Albinen főutcáján sétálok lefelé a templom irányába. Egy idősebb, a kertjében krumplit ásó nő kivételével nincs mozgás. A kéményekből füst száll fel. Itt a házak nagyrészt olyan közel épültek egymáshoz, hogy a falu egyik sarkából a másikba a tetőkön futva is elérhet az ember. Gyakran megtettük ezt a bátyáimmal gyerekként, pusztán időtöltésből. Nagymama háztetőjéről jobbra, a pajtára, a következő lakóházra, majd egy istálló, ismét egy pajta és megint egy lakóház – és vissza. Lábunk alatt zajlott az élet, melyből átmenetileg megszökhettünk. Néha az esti sötétedésben lepedőt húztunk a fejünkre és úgy cikáztunk az utcákon, mintha szellemek lennénk. Megráztuk a leszakadt ablaktáblákat, megkarcoltuk a házak homlokzatát és szörnyű ordításban törtünk ki. Amennyire jól emlékszem, a falusiak velünk játszottak: Úgy tettek, mintha megijednének, kértek bennünket, hogy ne vigyük el őket, könyörögtek, hogy óvjuk meg őket, míg végül a részvét, a felszabadultság és a büszkeség keverékéből megadtuk magunkat, és a játék egy nagy közös nevetésbe torkollott.
Éppen elérem a kis utca végét, amikor a templomharang hangja kettészeli a csendet. A félórát üti, fél tizenkettő van. Balra fordulok. Egy keskeny és meredek lépcső vezet fel nagymama házának ajtajához, mellette a homlokzatot díszítő fatáblával: NAPSÜTÉS ÉS ÖRÖM, MINDIG HOZZÁNK JÖJJÖN. Bekopogok és belépek, nagymama a konyhaasztalnál ül, kávét iszik és újságot olvas. Mosolyogva átöleljük és arcon csókoljuk egymást.
„ És, milyenek voltak a létrák?” kérdezi nagymama.
„ Őszintén szólva, aggasztóak.”
„Tényleg?”
„Hányszor tetted már meg ezt az utat lefelé és felfelé?”
„Nagyon gyakran. Először hatévesen.”
„Micsoda? Olyan fiatalon?”
„Igen, a Torrent hegyen lévő legelőn töltöttük a nyarat. Az egyik vasárnap közösen mentünk Leukerbadba a misére. Az egész család. A szüleim és a tizenegy testvérem. Ott tudtuk meg, hogy egy férfi a létráknál fényképeket készít. Portrékat, csoportképeket. Ezért odamentünk. Rögtön a második létra után volt egy széles, lapos hely, közepén egy fából készült paddal. A fényképész és az egyik asszisztens utasítására anyám és apám, a nővérem Blanka és én leültünk a padra. A többiek mögöttünk sorakoztak fel félkörben. Ez az egyetlen fotóm kislánykoromból. A következő, rólam készült képen már huszonhat éves vagyok. Ez röviddel az esküvőnk után készült.”
Később, amikor a templomtoronyra néző nappaliban ülünk, nagymama a feleségemről, Elisabethről és a lányomról Elainéről érdeklődik. Szépen begyógyult-e a seb? Hogy megy a szoptatás? Jól alszik-e a gyermek? Készségesen válaszolok, hagyom, hogy nagymama részese legyen az életemnek. Elmesélem, hogy elalvás előtt mindig ugyanazt a dalt, a You are my sunshinet, énekeljük a lányunknak. És azt is, hogy éjjelente háromszor ébred fel. Többnyire tizenegykor, kettőkor és négykor. Meg azt, hogy már négy hónaposan állandóan kiemelte a fejét a gyerekkocsiból, hogy minél többet lásson a világból. Nagymama minden egyes részletnek örül és a saját hat gyermekével, de mindenekelőtt anyámmal hasonlítja össze a lányomat.
Végül megkérdezem nagymamát: „Na, és, hogy állsz az írással?”
„Az már elmúlt.”
„Mi, elmúlt?”
„Remeg a kezem. Már a saját kézírásomat sem tudom elolvasni.”
„Ez nem lehetséges.”
„Dehogynem.”
„Nincs egy …”
„Ha elmúlt, hát elmúlt.”
Teljesen tanácstalan vagyok, érzem, ahogy szétterjed bennem a tátongó üresség, tehetetlenül piszkálgatom a villával az almássüteményt, egy falat sem megy le már a torkomon.
Egy óra múlva elbúcsúzom nagymamától és megígérem, hogy két héten belül meglátogatjuk a feleségemmel és a lányommal.
„Majd készítünk sok fotót.”
„Készítünk.”
Ismét átöleljük egymást. Aztán nagymama olyat tesz, amit már nagyon régen nem csinált. Két kezébe fogja az arcomat, pár másodpercre a szemembe néz, majd homlokon csókol.
13 óra 35 perckor indul a busz a temető mellől. Miután elfoglaltam a helyemet a hátsó ülésen, előveszem a füzetet a hátizsákból és elkezdek jegyzetelni. Elsőként nagymama Holdversének utolsó két versszaka jut eszembe. Miközben gondosan lejegyzem – meleg hangja a fülemben cseng:
Látom magam álmomban,
Ifjú s szabad vagyok,
Virágot szedegetek,
Ibolya is van ott.
Megfonom koszorúmat
És körtáncot járok.
Boldog vagyok a körben,
Gyermekkorom látom.
Szanyi Ildikó fordítása
A novella a következő kötetben jelent meg: Rolf Hermann: Flüchtiges Zuhause. Erzählungen. Edition Blau im Rotpunktverlag. 2018. Zürich. 1. Auflage. ISBN: 978-3-85869-794-3
A Bálna gyomrában — a mű eredeti címe: Im Bauch des Wals. A könyv eddig nem jelent meg magyarul. (Ford.)
Szanyi Ildikó a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Albinen látképe (wikipedia.org)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
