Jakab István: Tehetség
Azt mondta, nem. Hiába unszoltam újra és újra, órák között, a nap végén. Nem és nem és nem. Nyalogattam a hiúságát: figyelte-e mennyire rászegeződött minden szempár? Engem le se szarnak, mert megszokták, hogy nem harapok, de őrá mindenki, még az agyonkényeztetett neveletlen fajankók is, akik, jó, hagyjuk, minek beszélek. Dióbarna szemével vesézett, mi a frászt akarok tőle. Igen, néha ő is úgy gondolja, de aztán a következő pillanatban, ha meginogna, máris lebeszéli magát, miféle hivatás ez. Nem, semmiképp.
Nem tudtam ellentmondani. Igaza van. Bohóckodás. Szellemi favágás, jobb esetben. Mert csupán adminisztráció. Adminisztráció edukaciónisz. Állandóan basztattak, hogy vezessem a naplót. De minél inkább, annál inkább nem. Meg hogy túl zajos az óravezetésem. Mondtam, vita bontakozott ki. Ő meg kiült a kiselőadáshoz, hosszú combját egymáson átvetve, valami kis gyapjúshortot viselt a vastag harisnyanadrág fölött, télen –, és amikor belekezdett, a Tarnai is elhallgatott. Pedig annak bankigazgató a papája, tisztára, mint Karinthynál. Örök probléma ez, mármint a pénzügyi szektor és a neveletlen gyermekeik. A sok lé. Nem csoda, ha elszáll velük a ló – no nem a pegazus. Annak hírét is alig hallották. Nehéz elképzelni bankárt, amint hazamegy, és Tóth Árpádot lapozgat. Volt itt valahol egy zseniális rím. Vagy ritmus? Hallga, muzsika! Valami messzi jazzt üzen az éter. Sokkal inkább azt, hogy benyomja Mozartot, oda se ügyelve a klimpírozásra, az oboa puha hangzására, vagy a vonósokra, tizenhatodaikra. Az elringató dallamra. Így élnek a Tarnai-félék.
Zsuzsika, aki valahonnan a csepeli panelekből tévedt át a Dunán, szépen kifestette a szempilláját, elvégre egy kiselőadás nem akármi. Kapott negyed órát, hogy kifejthesse nézeteit, olvasottságát.
Úgy bukott az osztályba. Fél évig kívülállóként nézte a kis lükéket. Amúgy is fél fejjel kimagasodott közülük.
Talán meggyőzhetném, gondoltam, egy hazaúton. Neki is élt valami rokonság a Vicánál, meglátogathatja őket.
Egy rosszarcú fiúval jött ki Kelenföldre. Úgy méregetett, mint ki menten földarabol. Az ilyenfélék akkoriban machetét viseltek a hátuk megett. De az is lehet, hogy méretet vett, mekkora deszka kellene, vagy betonból mennyi, s bozótvágóval hogy, keresztben-e vagy hosszában? Míg fölsegítette a csomagot, máris ránk fagyott a levegő. Zsuzsika egyből úgy érezte, mentegetőznie muszáj, alighogy a rosszarcú leszállt, és meglódult a szerelvény. Megkérdezte, hogy tetszett a srác? Hezitáltam, hogy megmondjam-e, nem tudván, járnak-e, visszakérdeztem, őszintén akarja-e. Mondta, igen, erre elmondtam neki, hogy nem túl szimpatikus, pedig, mondom, még nem tudtam, járnak-e. De az első mondatával megnyugtatott, azaz azt mondta, nem a fiúja, csak annak a barátja, és míg amaz börtönben ül, addig emez vigyáz rá, nehogy. De közben nyomul ám, mint az állat. Leadja a drótot a börtönbe, hogy kivel látta, s amaz láthatáson számon kéri rajta. De különben ne ijedjek meg, nem súlyos ügy, gázolás csupán, és az illető meg se halt. Ezze, azza eltört, ezért kapott a fiúja nyolc hónapot. Merthogy nem az első eset. Ismerem-e ezt a fajtát, buldózerrel tolják rá a pénzt, éppen csak alá nem temetik. Na, és akkor persze el kell verni. De bevallja, ő is megszédült egy kissé. Képzelhetem, a panelből egyből a jólétbe. Az anyja mindent kiadagolt, és akkor ez meg, mi kéne még. Hát én mondtam, soroltam, mondja. Szóval ez a helyzet, és hát nagyon szar, hogy nincs, mert azért kedves, sármos, és még mindig úgy udvarol, csak ez a francos féltékenység ne lenne. Megalázó, hogy követi egy testőr mindenhova. Képzeljem el, az iskola előtt is várja, a többiek meg azt hiszik, amikor előpattan a béemvéből, hogy a fiúja. Duplán megalázó szitu. S ahogy viszi, nyomja a sódert. Mert ez is ugyanaz a fajta. Direkt rágyorsít, ha a zebrán vagy valahol az úton öregasszony kel át, na, ezt kikapjuk. Retteg az öregektől, nem bírom a szagukat, mondja, de valójában fél az öregedéstől, minden nap vizsgálgatja a ráncait, mint egy buzi. Képzelje, kenegeti az arcát. Huszonöt évesen. Mi lesz később? Este beszív egy csíkot, és akkor aztán rászabadul az éjszakára. Mulatók, kurvák, száguldozás, gyorsulási verseny, míg fejre nem áll. Nem mintha nagy kár volna érte. Kilestek valami utat a körvasút mentén, ahol éjjel senki sem jár, aztán adj a gáznak. Napközben spécizi a kocsit, hogy nyerjen, mert nem babra megy, százezrek a tét. A másik rendszeres tevékenysége a kutyázás. Tudja, azok a széles marú ocsmányságok, krokodilfejűek, amik hetente benne a híradásban egy eltépett nyaki verő fölött. Egy-egy unoka, akinek hiányzik a fél arca, keze vagy átharapott torok. Mert ezek arra mennek. Kéz, boka?, ugyan, egyből a toroknak. És ne higgye, hogy ezrekért, a tízes a legkisebb tét, millióig. Ez már úgy forgatja át az ujjain a százezreket, a gép se gyorsabb a bankban. És ő csak kém, ha úgy tetszik, csicska. Ugrik első szóra, mert ha nem, szankcionálják. Ez is rendes időtöltés: mivel lehet megkínozni. Gördeszka a háton, és ide-oda guringázni rajta? Érti ugye? És ezen ember vagy embernek látszó tárgy töri az agyát.
Nézem őt, nem értem az indulatait. Nem ő választotta-e?
De ő, csak már elege van belőle. Bár nem lesz könnyű megszabadulni, mert úgy magától, hát az nem megy. Mármint a másik részéről. Baromi féltékeny ám, ha nem mondta volna. Képes lenne ölni érte, és ebbe belefér az is, hogy őt magát, mármint őt, ha kilépni akarna. Szóval rendes csapda ez. És a haverok. Az egyik például letrappolt egy Trabantot a mercijével, két harmincas szülő totálkáros. A Trabantot csak a kettétört emblémáról ismerték meg. Ez eddig sima ügy, nem hallotta?
Rémlik, hazudom, ne higgye, hogy nem itt élek, ezen a trágyadombon.
Szóval a dolgok kisebbik fele a szabálytalan előzés, és hogy lakott területen belül százhússzal, ami egy kissé nevetséges szám, mert akkor mitől párolgott el a papundekli? Mitől kanalazták össze a két vétlent? Volt az testvérek közt is, százhatvan-százhetven, ismeri nem? Ami a csövön kifér. Hát ezeknek sok minden. És persze belőve, mert az is cső, csak azon át, ami befér.
De mondom, mondja, ez még mindig semmi. Mert utána eltüntették a vérmintát. Érti? Teljesen szabályosan levették, s vitte egy rendőr kocsi a fővárosba, és közben valahogy az is szublimált. Egy teljesen tökéletesen zárt rendszerből, na, ezt kapja ki. Megy egy autó szépen a kerekein a laborba a leleplező lelettel, ott ül benne két koma, két megvesztegethetetlen és… A fantáziájára bízom. És aztán persze fölmentették, két halott ide vagy oda. Ilyenek a haverok. Mit várjak tőle?
Rettegést, mondom, készüljön bármilyen eshetőségre.
De hát mindent a lábam elé tesz? Erre varrjon gombot.
Nem megy annyira jól a gombvarrást.
Ezt csak úgy mondtam.
Én is, nevetünk. Jó a humora.
Szóval, amire csak rábökök egy boltban, az máris az enyém. Meséltem már, ugye, mennyire csórón éltünk anyámmal.
Mesélte.
Akkor mit nem ért.
Nem mondtam, hogy nem értem meg. Csak mégsem. Nem csak két szintből áll a világ.
Dehogynem, hol él maga. Fölháborodottan néz a szemem közé. Pontosan erről szól ma a világ: vagy csóró vagy, vagy pedig olyan rich, hogy mindenre telik. Én már voltam csóró, többet nem akarok az lenni.
És ezen az áron?
Lehet, hogy ezt is bele kellene kalkulálni, de most képtelen vagyok rá. Ha majd egyszer kívülről látom, talán.
Néztük egymást sokáig. Nézett bennünket, átfutó cellafényt a Mezőföld.
Elítél, kérdezte.
Dehogy, de azért gondolja át egy kicsit árnyaltabban.
Átgondoltam, ezért is mondom, hagyjon békén a katedrával. Nem akarok többé csóró lenni és kész. Majd a jogra, mert látom, hogy mennyit kiszednek ezeknek a bunkóknak a zsebéből.
Megérkeztünk, bemutattam az apámnak, mondván, ő az egyik legtehetségesebb tanítványom. Aztán a rokonaihoz fuvaroztuk. Ott szinte szó nélkül elváltunk, csak abban állapodtunk meg, hogy vasárnap ugyanúgy együtt megyünk haza a fővárosba. Ahogy mondják, elröpült a két nap, ott ültünk a vonaton ismét. Beszélgettünk is mindenféléről, főleg művészetről, irodalomról. Aztán írt egy levelet, mert kitaláltam, hogy levelezem a tanítványaimmal, amiben olyasmiket is elmondhatnak névtelenül, amit szóban nem mernek. Megírta, hogy mennyire élvezte a közös utat, a beszélgetést, és hát az öregem, fantasztikus. Soha nem felejti el azt a mondatot, hogy: „Felhívnám a kisasszony figyelmét a biztonsági övre.” Ez azóta is mindig derűt csal az életébe. Általa akár meg is világosodhatna. Ha volna mersze hozzá.
Illusztráció: Az iskola folyosóján (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
