Németh István Péter: Renoir-szvit
1
(R. festőállványa mögül)
Hát eljött e két lány, egyik evez csak,
Olvas a másik. Aprókat lódul velük a csónak.
Meg-megcsobban a kék tó, alig hallani,
Köröttük gyűrűznek tova hullámai.
Nyári fehérben emez, árnya is hattyú a vízben,
Ében hajfonat incsel, sásbokor zöldje zizzen.
A nyári ház fáinak lombja előtt
Hosszú kerítés, kikötött csónakok, evezők.
Sekély menny alatt, vitorla csúcsa fölött
Vonat jár jobbról a hídra… Vagy gyárkémény pöfög?
Most behajtja, be a könyvét a másik –
Narancsszín csónakborda dobban a stégdeszkáig.
Evezőknél a bronzbarna legényt illeti hely,
A teraszon végzett ugyanis már a reggelivel.
2
(la Grenouillère)
Augusztusvégi nyár van
Minden porcikám akarja
Faunkodnék a délutánban
Merre kéklik a zöld Szajna
Bevenném az evezőket
Ringni hagynám a csónakot
Alánéznék az ernyőknek
Szívnék kabin-kátrányszagot
Úszó kávéház terasza
Alatt piros övű bárka
Mi ha nem e rév a haza
Hullámon piroslik árnya
Ded szigetként kerek móló
Közepében van egy fácska
Ám ez éden el nem múló
Hunyorgunk a ragyogásba
3
(R. bohóca)
Dérfehér a szék és
A porond-kerítés.
Köztük állt meg most
S a fűrészporba szirmok rendjébe hagyott
Lábnyomaiból kiolvasható
Hogy a nézőknek már legalább
Egyszer körbefordult.
A Szajna partján meg az a kőrisfácska
Állhatott, amelyikből készült
A kezében érintetlen is jajgató hangszer.
Ki nem látná épp, csak a hegedű hátfalát,
Az is tudhatja már, hogy hány húrja maradott.
Jobbjában a vonó jogar,
Párizsi kalapok és cilinderek fölé mutat.
Királysága oly röhejes, akár a csúfolt Jézusé.
Sebe is van legalább öt.
Olyan vereslő az egész bohóc.
Arca pirulását hiába fedi lisztből való maszka,
Homloki vérereit hasztalan rejti rizspor föllegével.
Dérütött haja így is rőt frizura.
Fehérre meszelve az arc, a nyak.
Hogy jobban kacaghass:
Fehér a mellkas
Szintén. De az ujjak úgy őszinték,
Mint a sebbe nyúló Szent Tamáséi – – –
Huzat támad a manézs felől
Mitől ponyva-égnek áll a haja
S kosztüméről fölrebbennének a pillangók.
4
(R. esernyője)
Anyjával már kelt át pipacstengeren,
A napernyő vitorlának elég volt,
S mint hattyútalan tó: föllegtelen
Volt még a lányka fölött az égbolt.
Most a párizsi utcát ónszínű eső mossa,
És csak a macskakő ragyog,
De ha fölnéz a magasba, hopp,
Emelkedik egy esernyő léggömb-pirosa.
5
(fillette au cerceau)
Köralakú tisztás közepén a lányka,
Ha kész a kép, majd újra szalad.
Kerek az arca is, akárha
Hajában s derekán a selyemszalag,
Csuklóján a karperec s karikája
Maga a gyászpillangós cipőcske alatt.
Illusztráció: Pierre-Auguste Renoir Az evezősök reggelije c. festménye
Cimkék: kézirat, tárlat, vers
