Magén István: Az oroszlán meg én
Az oroszlán egyelőre fejleszti magát. Ír, olvas, számol, ismételgeti a hangokat, játékra utasítva őket. (Az oroszlán én vagyok.) Zenélni tanulok, sokat beszélek, játszom, mint a többi gyerek. Amikor oroszlán vagyok, visszamegyek a dzsungelbe, mintha a másik életemhez semmi közöm sem volna. A zene minden bolygón zene, a Földön leginkább. Hegedülni tanulok, mindenféle kilúgozott jellegzetességeket eljátszom. Színeket zenélek, nem maszatolom el őket. A Hold fehér bolygó, hiszek benne, előttem lebeg. A Hold afféle doboz, ezüstszürke, gyöngyház színezéssel. A Hold meg a holdbéli faluban lakó idegenek segítenek igazat mondani.
Néma társadalom ez, érthetetlen emberi formák, széles, eltökélt állal, barack színű hajjal. Karcsú, kitenyésztett holdbéli emberek, széles, nagy lábfejjel. Lengedeznek, mint a nádszál.
Ötéves vagyok, életrajzomat írom, kivallatom magam. Öt év kevés, azt kérdezik, hogy honnan vettem a hozzávalót, milyen áldozatok árán? Önkéntesként mentem a háborúba, szétmarcangolva tértem haza. Az életrajz is élet, a figyelmem a kezemre összpontosul, úgy fogom a tollat, mintha tavasz volna, fiatal fák bólogatnának, illat terjengne a levegőben. Az utam nagyszerű lesz, fentről lefelé haladok, a csúcsról mászom le a völgybe. Azt gondolom, hogy gyümölcsfa vagyok, gyümölcsök ugrálnak körülöttem, repkednek, mint a madarak szoktak. Kifeszített háló is vagyok, szilárd, szúrós, hősies háló. A gyümölcsök meg a madarak megakadnak bennem, de a kövek, a sziklák, sőt az aszteroidák is.
Egy napon, isteni sugallatra, mintha új nyelvet kéne beszélnem, melyet én találtam ki, én ragoztam, én fejlesztettem, elsajátítom a tudományokat.
*
Az oroszlán éneklő hangon sír, lassú, oldalazó mozgással rám tolja a hegyet. Kérdéseket teszek fel neki, ő mereven ül, morog. Kőoroszlán. Az a jó, mondja mogorva hangon, ha a rádióban közzétesznek egy felhívást a rend és a nyugalom érdekében. Politikai szövegeket talál ki. Nehézkesen mozog. Kaparászására nem érkezik válasz.
Szemrehányásokat lehet tenni neki, dolgokat összeállítani és útjukra bocsátani. Ilyenkor elbátortalanodom, ujjaim közül kicsúszik a Hold, látom az apró ráncokat az orra tövén. Egyetlen kattintással meghódítom az eget. A Hold régi barátom, nem hiszi el, hogy oroszlán vagyok. Ingyen gyógyítom a holdlakókat, a legőszintébb dolgaimat elkotyogom nekik. Énekelek kőoroszlán módon, amitől összecsúszik a tavasz meg a tél. Kérdések ívelnek egyik parttól a másikig, mint egy függőhíd. Dicsekszem, szaladgálok, mint egy kiskutya. Cikkcakkos az utam, mint a lezuhanó repülőgépé.
Különösen azok tehetik meg ezt, akik gondolataikat cselekvéssé alakítják. Ez úgy történik, hogy a szánkban lustán ide-oda forgatjuk őket (a gondolatokat), mint a csokoládét, és közben bámuljuk a vasszerkezetű hidat, mely átível a folyón. Oroszlánok szaladgálnak rajta, akár a taxi. Az oroszlán megérti ennek a rendkívüli jelentőségét, vagyis azt, hogy létezni nem is olyan kellemes (könnyű), fanyalog és gyökereket ereszt (eszik), és váratlanul kitör. A szavait később az utolsó betűig visszaszívja. Visszabújik, átalakul, ripsz-ropsz meggyógyul, feltisztul, nem emlékszik. Aztán már nem lehet őt többé beazonosítani. Soha egyetlen csodafegyvertől nem féltek annyian, mint tőle.
Már néhány hónapja próbálom megmagyarázni, hogy nem egészen így van ez. Először megragadom az ablakkilincset, kinyitom az ablakot, és kidugom rajta a nyakamat, melynek a végén ott van a fejem, és amely bele van gyömöszölve egy kabátba, a kabát meg egy sálba. Ez a dolog némiképp rám tartozik, mert például az is lehet, hogy a fülemet, mely túl sokat volt egy sötét szobában, nem dugom ki, mert lefagy. Jól tudom, hogy ez elengedhetetlen ahhoz, hogy bizonyos dolgok meghalljanak engem. (És én meghalljam őket.) És akkor éppen kopognak az ajtómon, és szörnyű zavarban vagyok. Kifejtek bizonyos erőfeszítést, azon a címen, hogy kívülálló vagyok. Nehezen elviselhető módon kihátrálok, rátámaszkodom az ablakra. Hintáztatom magam, hogy az eszményi szépséget lássam. Kinyitom a számat, és élő galambot húzok ki belőle.
Félek, mert tompa robbantások zajlanak odakint. Egyre több, kedélyhullámzással hallgatom. Nem áll módomban kételkedni abban, hogy odakint háború van. Az is lehet, hogy valaki kísérletezik, rám fekszik a kőoroszlán, agyonnyom. Már jártam háborúban, ahol mindig azt gondoltam, hogy az üdvösség a lelki szegényeké, mert övék a mennyek országa. Amikor meghaltam, inkább azt mondhatnám, megöltek, kulcsra zártam a szobám ajtaját. A sebesülteket télen, nyáron el kell látni. Mit tegyen egy oroszlán egymástól független, ellenséges emberek között? A végtelen téli égbolt alatt azzal kísérleteztem, hogy megpróbáltam feltámasztani a halottakat. Ha igazi oroszlán lennék, kiállnék a kapuba a délutáni alkonyban, és cigarettáznék. De így, hogy odakint láthatatlan fejeket lőnek szét, helytelenítés látszik az arcomon. Elégedett lennék azzal is, ha tárgyiasítani tudnám mindazt, ami fizikailag elérhető.
Felismertek. Félek különös arckifejezéssel álldogálva imádkozni. Hajlongok a megijesztett emberek között, imakendőmbe burkolódzva alszom.
Fejjel lefelé megfeszítenek, és én együttműködöm velük. Fojtogatnak összerajzolt arcú, kopaszodó öregek. Üdvözlöm őket, azt akarom, hogy megismerjék a világot, ne csak értsék. Megnézem a karjukon a tetoválást. A kék szín, mely a tetoválásból árad, elnyomja az erős illatokat. Megbeszéljük a dolgot, pedig alig van mit megbeszélnünk. A saját énekünk, zuhanásunk, ahogyan a jelenünk jövővé válik, ez a legfontosabb.
*
Túl sok szakkönyvet olvastam már, ez meglepő. Kétféleképpen értelmezem magam, egyrészt gyerekként, másrészt kőoroszlánként. Ha az vagyok, lenyűgöznek a páratlan számok, a tehetségük, a magányosságuk. Közlékeny vagyok, várom, hogy ellenségeim megragadjanak. Elragadják a problémáimat. Magamhoz rendelem az oroszlánt, és megkérem, engedje, hogy a bőrébe bújjak.
Lehet, hogy hülye vagyok, hiszen már évek óta ülök, és hallgatok. A félelem elkábít, és csak még jobban belebonyolít. Ki elől menekülök szakadatlanul? Átveszem a magyarázatokat, várom, hogy az összerajzolt arcúak jóváhagyják, és telefonáljanak. Köztudott, hogy szabad ülni egy sarokban, és simogatni a kedvesem arcát. Hogy szabad beszédfoszlányokat mondani a szerelemről, sőt a pornográfiáról is.
Odakint az utcán lövedékekkel nyírnak ki embereket, ami egyenlő az őrültséggel. A gyilkosok hatalmas egyéniségek, ha kivégzik őket, összeszedik magukat. Hogy ebből ki mit tanul, ki mit jegyez meg, nem tudom. Azt sem tudom, hogy ki festi tele a falakat freskóképekkel, mocorgással, csupa olyannal, amivel szemben az ember félénk és bizalmatlan. Helyezkedem, hogy közelebb kerüljek ahhoz, aki megkínzott. Odatámasztom a létrát, és dolgozom a légüres térben. Felnézek, fütyülök, villanyt szerelek, és odébb araszolok. Illetve már csak állok, és töprengek, hogy miféle gyilkosok ezek?
*
Összeszedek néhány embert, és pár percnyi várakozás után begyújtom a motort. Feltalálók, mint én, innovatívak, zsenik. Lények, akik kora reggel máshová mennek, mint délután vagy este. Emberek, akik ugyanúgy tévednek, mint Európa többi emberszabásúja. Leborulunk, megtöröljük izzadt homlokunkat, és megpróbáljuk átlátni a helyzetet. Lények vagyunk, akik folyton ellenkeznek.
Én például feltaláltam a csöndes, öreg oroszlánokat. Csupa szívességből felfalnak engem. Unják a színtelen, fantáziátlan munkát. Köztársasági elnökök akarnak lenni. A társaság egyik fele kint társalog, a másik meg bent. Az egyik fele magyar, a másik meg az akar lenni.
Csöndesen szívom a cigarettámat. Gyengéd nyomással magamhoz szorítok egy lányt. Hosszú karja van, megáll a bolygó fölött, és biccent. Egészen kitölti a kozmoszt. Hasonlít valamire, ami eszméletvesztéssel jár. Azt állítja önmagáról, hogy nem ember, de nem is állat.
Az agyamban lévő őrültségtől felhevülök, és erkölcsi prédikációmmal meghökkentem az embereket. A meghökkentés általános módszereit alkalmazom. Például rendbe hozom a szobámat, a lakásomat, a házamat. Nagyfogú őslényeket támasztok fel. Kapok pár pofont, és harapást. Aztán következik a bűntény. A közönség hálás a próbák alatt, de amikor a dinoszauruszok megjelennek, jajveszékelni kezd. Testvérek, nagynénik, nagybácsik, feleségek mind. Ezek még nem oroszlánok, csak pár millió év múlva lesznek azok. Megfoghatatlan érzékeim fejlődnek ki, hallom, és látom Istent, amint megszabadítja az emberiséget.
Az oroszlán hátán borzongva áll fel a szőr. Az eredmény frenetikus. Inkább megtizedeltetem magam, mint hogy beolvadjak. A hagyományok alapján nem vallhatok kudarcot. Esetleg gondolkodóba esem, megmozdulok, és lezuhanok. Megvetem magamat, és élénk színekkel ecsetelem elesettségemet. Országról országra utazom, a freskóimat próbálom átfesteni.
Érdekes dolgoknak nézek elébe.
Az oroszlán hajlító- és csavarószilárdsága a termetéből következik. Vannak oroszlánok, akik a híd lábához erősítik magukat. A karok függőlegesek, és működnek a lengéscsillapítók is. A legtöbbjük a fordulatszám módosítása nélkül is felemelkedik. Az oroszlán erős, erejét szétüvölti, gonosz szeme jóságosan hunyorog. Mindent megköszönök neki, azt is, hogy együtt teázhattunk. Egy egész karzat tapsol, pénzt dobálnak újságpapírba csomagolva, meg kaját.
*
Halk, szomorú emberek jöttek-mentek. Az oroszlán felrepült, hadd jusson szerephez. Két lábra állt, és boldognak látszott. Az életrajzot helikopterek írják, gondolja az oroszlán, pompás, zajos, az emberiség megszületésének pillanatában kialakult helikopterek. Olyanok, melyek sugároznak, és belekiabálnak a világmindenségbe.
A bolygók mind testvérek – morogta az oroszlán a legnagyobb meglepetésemre. – És a helikopterek is.
És az oroszlánok? – kérdeztem.
Az oroszlánok körülményesek és szegények – válaszolta. – De értelmileg hibátlanok. Fújtatnak, és leborotválják a szakállukat. És rettegésben tartják a hazát.
*
(A növények nagy feltalálók, egyik planétáról vándorolnak a másikra. Fészkelődnek a földben, egymáshoz érnek, olvassák a leveleket, melyeket írok, és a beszámolóimat, és közben eltelnek dicsőséggel. Ezt a diadalt én szereztem nekik.)
Az oroszlán nagy teljesítménnyel dolgozott. Különleges, farmotoros oroszlán volt, olyan, mint egy repülőgép, melynek a vezérlő automatikája nincs jól beállítva, csapkod, alkatrészei elmozdulnak, aztán meg lebeg, mint egy drón.
A Nap körül keringő helikopterek kimutatják a foguk fehérjét, kimondják, amit akarnak. Több milliárd éves, vízszintes csuklójú helikopterek. A folytonos ellenkezés mentette meg őket a kipusztulástól. Az átmérőjük sokkal nagyobb, mint az égbolt, ezt a jelenséget ma már a gyerekek az iskolában tanulják. A gyerekek arról álmodnak, hogy űrhajósok lesznek. Csőrük lesz, ormányuk, agyaruk és összeszorított foguk. Lefogynak, és a bajszuk apróra zsugorodik a várakozástól.
Várom a több milliárd éves, dugattyús motorokkal felszerelt gépmadarakat. Mentőfelszerelést viselek, és a kozmosz vészkijáratait őrzöm. Tömeg követeli, hogy nyissam ki ezeket a vészkijáratokat. Az égre írom a kapcsolatteremtés kezdetét és végét. Az ég fölött húzódó filmvásznon a túlvilági lét különböző formái láthatók. A legnagyobb feltaláló maga az Úr, kincsesbányáját népek vigyázzák, és a történet az utolsó percig hihető.
*
A földutakat ajánlatos apró kaviccsal feltölteni. Minden nyílás és minden felszálló köd idő. Megjelennek a fáradt szemre alkalmazott festmények. Valójában életképtelenek. Sohasem voltak szerelmesek. Végzetes utakon járnak, és félrevezetnek. Osztatlanul és alaposan. Rajongók, hosszú szakállú mazochisták őrködnek a villamosmegállókban. Gondolataim egyre-másra materializálódnak. Bottal kopogtatom az ösvényt, sok benne a torz élet. Befalazom magam a rendelkezések szerint. Csupa érdektelen ember, csupa forradalmár. Rejtett ellentmondásokat látok, olyanokat, amilyenek már el sem képzelhetők. Liftben rejtőzködöm, meg lezárt üzletekben.
Szigorúan felfogott költészet ez.
Sovány férfiak krónikát írnak. Áldd meg a szerencsétlen embereket, a kuszákat, az önmagukban beszélőket, gondolom. Sovány férfiak krónikákat írnak nagyfenekű nőkről.
*
Szóval (az oroszlán) megy fel a hegyekbe (egekbe), trappol, mint egy ló, üget, kivonatokat készít, és készülődik. Lépeget, téli álomra vágyik, muskátlira, mely virágzik. Bonyolult, de könnyen kezelhető menet hullámzott a kerítésen túl, tüsszögtek, köhögtek, az oroszlán rájuk se hederített. Igazi oroszlán volt, igazi, nagyszemű, nagyfejű ikon.
A helikopterek elhagynak egy-egy ülést, kidobják az ablakon, pörög a levegőben. A szárnyait szétdobálja, a darabokat elragadja a légáramlás. Az előadásokat alaposan kivájt fülekkel kellett hallgatni, odafigyelni, és jegyzeteket készíteni. Elméleti ismereteket sajátítottam el, és közben attól féltem, hogy az oroszlán elveszti a tömegét, kicsi lesz és laikus. Lányos lesz, és pukkadozik. Akkora lesz, mint egy rendkívül tömör szó vagy szövegrészlet. Az ember a sötétben a lelkével olvas. Akkora lesz, mint egy kisegér, akibe belefér Jézus igazságtalan halála. Meg azoké, akik lelátnak a földbe, az egész világba, és szűk, nedves cipőben gyalogolnak Európában. Akiket máglyára ítélt az inkvizíció. Akik Isten közvetlen környezetéből valók.
Rohamaim vannak, mert már öreg vagyok, és megveszek egy pohár vízért – mondta az oroszlán. Nem bírt lemaradni, de nem bírt megelőzni sem. Kezdik meghatározni az árnyékot, milyen hosszan és milyen irányban nyúljon el a Koponya hegyén. Azt állítani, hogy mindez az energiákkal kapcsolatos, butaság.
*
Fekete az éjszaka – mondtam. – Aki az utcán járkál, az mind bolond.
Zsinórral átkötöztem a Földet, és beszabályoztam a Föld pocakját. Megszerveztem az ideális időt, előadásokat tartottam arról, hogy mit tartok szépnek és érdekesnek. Kísérleteket hajtottam végre a levegőben, melyek másnap is folytatódtak. Felmerül a kérdés, vajon az életösztön bénítólag hat-e bizonyos emberekre?
Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy megteremtődött a zene. Fejest ugranak a tengerbe, úszkálnak, és zenélnek. Valamiképpen ennek is megvan az ellenpontja. Ez nem más, mint egy fémváz, mely kicsirázik, ha elültetjük. Arra kényszerítjük, hogy ottlétünk jeleként felfusson a mennyezetre. Zenénket hittérítői buzgalommal állandóan csereberélhetjük. Állunk a folyó torkolatánál, és a buta halakat számolgatjuk. Mint valami énekszólam, megszólal az életösztön. Az ember a sor végére áll. Felkészületlen volt…
(Általában növeli az energiát, azonban a változást tisztázni kell. Jeleket ad, történelme van és saját anyanyelve, melyet az ember először hall. Ez lehet a legfőbb meghatározója annak, ami egy és ugyanaz…)
*
A pilótakabin üvegezéséhez szervetlen üvegeket használnak. A kör alakú üveg ősi ábrándok helye. Belenézel, és ha illúzióid és kívánságaid igazak és reálisak, és ha az érzelmeid és elgondolásaid megoldást nyernek, és ha az életed valóságos játék, akkor, de csak akkor és csak azok javára és megvédésére…
Az alkotás eme sajátos formáját gyakoroltam. Az emberek határozatlan és sanda arccal nézték az üveggel fedett mennyezeten kibontakozó játszmát. Még sírni is képes voltam azért, hogy felidézzem azt az időszakot, amikor még szabadon lehettem oroszlán. Az egyik furulyázott, a másik a hasán tartotta a dobot, a harmadik pénzt fizetett.
*
Az oroszlán legalább száz kilométerre volt tőlem, sőt pár kilométerrel még annál is messzebb. Az oroszlánnak lapátjai voltak, a légellenállás legyőzése révén jött létre a forgás. Gázturbinás oroszlán volt, levegőkompresszorral, és szivattyúkkal. Az oroszlán pszichológiai értelemben számomra csak kíváncsiság. Egy képzeletbeli oroszlán lélekrajzát rajzolgatom. A szívem nagyszerűen csinálja, gondoltam, csak dobog, ahogy az orvosok általában ajánlják. Az üresen tátongó völgy fölött siklik el a repülőgép. Ha csak a kabinból kell kilépni, gondolom, az még nem tekinthető ugrásnak. Csak a rend korlátai között végrehajtott ugrás lehet dicsőséges. Ugrás közben játszunk, összevetjük az összehasonlíthatatlant. A legfontosabb a hegedű, mely megadja a vigasztaló érzést. A tudat mélyére hatol. Tüzes kemencében. A küzdelem jelei megjelentek.
Eleinte tárgy, később a hangok funkcionális átvétele. Tárgy is meg hang is, emiatt üldözik. Sosem hallott nyelvet teremt. Jelszó is, mert a nehézkes rendszerek tele vannak jelszavakkal. Ezekben mindenféle lény lakozik, akik nem érzékelik szokásos érzékeinket.
Sok a nevezetes látnivaló, a fehérre festett, méltóságos és az idegenség.
*
Az ellenség jogosnak tekinti a bosszúállást. Az oroszlán úgy ugrott, hogy ha nem fogjuk vissza, biztosan összetöri magát. Elnyerte volna az állást a repülőgépben, a pilótaülésben, ha éppen nem zuhant volna le. De lezuhant, méghozzá hátrafelé, és dolgozott is rajta, hogy tovább zuhanjon. Egyszerű táncritmusban, témáit kiforgatva zuhant. Türelmetlen volt, mással volt elfoglalva, és felhagyott azzal, hogy felfaljon.
A lelkünkben ez a dolog, ez a néhány percig tartó súlytalanság már közügy, gondoltam. Valószínű bemondják a televízióban, hogy mikor, hol és mekkora részt vágnak ki belőlünk. Hogy a világról vallott felfogásunk fejlődött-e? Az oroszlán (ma már a megszokott, napi események közé tartozik) a magasabb igényeket képviselte, és kérte számon. Már nyolcéves korában írt valami művet, és mindenki tudta, hogy ez meg lesz írva. Szeszélyes volt, szúrós és ijesztő. A legtermészetesebb vonásait ismertem meg, melyek a dolgokat alkotássá teszik. Például azt, hogy ellenállhatatlan, és roppant nehéz vele jót tenni. A megoldás különös tartalmából indultam ki, lehet, hogy azért, mert ez volt az egyetlen jellegzetes itteni gondolat. Félretettem a dolgaimat, utasításokat adtam, és kiabáltam metsző, fűrészelő hangon.
Megjegyzem, hogy amikor az általános iskolából a középiskolába mentem, még elvontabb volt a gondolkodásom. Mozdulatlanul beállított figurákat festettem, és ha valami nem tetszett, csak elfordítottam róla a tekintetem. Ettől az egész falon egységesebb lett a kompozíció. Azért akadt némi veszély, ami miatt jobb lett volna odafigyelni. Például a templom falain lévő szentek arckifejezése a feltámadás utáni időket idézte vissza.
*
Az oroszlán már elérte azokat a célokat, melyeket az új vallás kitűzött. Abban reménykedett, hogy majd eljönnek érte. Tekintélyes gyűjteményt halmozott fel. Egy kék színű oroszlán fejkendőben, köpenyben és vietnámi papucsban repült az ország felett. Egy kicsit eltért a polgári rendeltetésű járművektől, mert vasból volt. A rajza megegyezett egy várvédő löveg alaprajzával, csak egy talpat kellett alá szerkeszteni. Az emberek körfűrészt használtak, és lassan araszoltak.
Az volt a helyzet, hogy kihasználták a nincsteleneket. A nincstelenek felébresztik az eltompult arccal az asztal alatt szunnyadókat. Amikor valaki az arcukhoz ér, felugranak, mintha megitták volna a borukat. Ziláltak, műveletlenek, nem köszönnek, de ordítanak. Azzal telt az egész napom, hogy figyeltem, hogy a vízben cuppannak a cápák. Mást nem is ismerek a halak közül. Elcsukló hangon üldözöm őket a tengerben, a víz felett, sőt a levegőben. Kacagó, hajlongó halacskák ficánkolnak körülöttünk rajokban. A cápák odanyújtják az uszonyukat, és azt akarják, hogy örökítsem meg vicsorgó mosolyukat. Letelepednek az asztalhoz, és elfogyasztják a vacsorájukat. Azon töprengenek, hogy mit is igyanak, és már éjfél előtt otthon akarnak lenni. Repkednek a víz felett, fenn az égen, és boldog izgatottságukban elkerülik a hazájukat. Élénk reflektorfénybe helyezett, nem rendes cápák ezek. Azt beszélik, hogy a haza felhevíti, és magához szólítja őket, és hogy a haza előtt szégyenlős kacagással gombolják szét a ruhájukat azon a bizonyos helyen. Meg hogy a szerelmi viszonyuk is olyan, mintha kerekasztal körül ülnének, és tárgyalnának.
*
Az oroszlán alszik, majd egyszer felébred – mondták.
Meghúzzuk a farkát, és mindennel megvagyunk – kiabálták.
Szegény ördögök vagyunk – szólt egy harmadik –, nem reklamálunk, mert nem vesszük észre, ha valaki kimegy. Ha valaki teljesen kiüríti a lakását, üzletet, rendelőt, irodát csinál belőle. Az üldözéseket meg fogják torolni. Várnak, és elnézik az üldözők tétova mozdulatait. Hátrálnak, hirtelen felágaskodik bennük a düh. Felállnak, lépdelnek az épület közepe felé. Elesnek, szorítást éreznek a szívükben, mert az Örökkévaló már meg sem ismeri őket.
*
Egy kicsit, hogy is mondjam, rémisztő gyanú fogta el a lelkem.
Illusztráció: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
