2650 – Radnai István, Vitéz Ferenc, Zelei Miklós
Tizedik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Radnai István
Déli napfény
— No, lám, megjött a mi kedves patikusunk!
— És milyen fiatalos ma — szólt közbe egy tejfölösszájú festőtanonc.
— Ne ugrassátok folyton az öreget! No és hogy utazott?
— Figyeltem a fény játékát. A hajnal ametiszt fényét és az alkony vörösét az Alpok havas csúcsain.
— Szerelmes a fénybe, mint az a bolond hollandus, aki lement Provence-ba? — kérdezte valaki.
— Hallottak Van Goghról?
— Addig követi maga is a Nap útját, míg megjárja.
— Kérem, én ide tanulni jöttem, a hiányosságaimat pótolni…
— Igaza van — szólt közbe a tanár.
— …és nem az ugratásokat hallgatni — fejezte be Tivadar.
— Lássunk munkához, ma tanulmányfejet rajzolunk — szólt rájuk Hollósy.
Előkerült a rajzszén, a kifeszített papíron lassan megjelent a ráncos arc, a jellegzetes vonások.
A tanár megállt a patikus háta mögött.
— Meglepő! – gondolta, ajkai azonban hangtalanul mozogtak. Azt akarta, hogy Tivadar zavartalanul fejezhesse be a tanulmányfejet.
— Elutazom Afrikába — jelentette ki, amikor leadta a szénrajzot.
— És ott hová?
— Egyiptomba, Marokkóba – talán — de vágyom Szicíliába és a Balkán országaiba. A Nap különös útja a hegyek és a tengerek fölött.
— És miért ült be ide hozzám?
— Mert patikus vagyok, kérem, és nem részesültem komolyabb képzésben.
— És mit szól a fiatalokhoz?
— Én semmit, kérem.
— Nem az ugratásokról kérdeztem.
— Túlságosan hagyománytisztelők, ha én úgy kezelném már az ecsetet…
— De hiszen én nem az akadémikus stílust képviselem!
— Akármelyik akadémiára beiratkozhatnának. Ott sem lenne másképp. Hanem van egy tanítványa, aki…
Valaki odajött és kérdezett valamit, egy másik megkérte, hogy korrigálja a rajzot. Így a beszélgetés megszakadt.
Vajon kik járhattak a festőiskolába? Kár a böngészőt lapozgatni. Úgysem tudom eldönteni, igaza volt-e az öregnek. Olvasom, hogy sokat ugratták.
Afrikából megérkezik — Hollósynak címezve — az első távirat: „Felfedeztem a plein airt stop Tivadar festő stop”. Ezt a táviratot egyúttal az országgyűlésnek is elküldte.
Harsány röhögés fogadta. Különösen János, aki a sarokba húzódott, és próbálta féktelen jókedvét fegyelmezni, röhögött teli szájjal. Egyedül ő tudta, mennyit dolgozott, távirati blankettákról leáztatott csíkkal mit kellett szenvednie ahhoz, hogy a távirat eredetinek hasson.
Amikor Ferenczjóska ágynak esett, táviratozott a családjának: „Tegyék ki a napra stop Tivadar stop.”
Akik a császári levéltárat tűvé tették érte, ezt a táviratot nem találták sehol. Pedig a többi jókívánság mind megtalálható ott, szép rendben, hivatalnoki alapossággal iktatva.
Elhatároztam, hogy Tivadarral megbeszélem a plein air és napút kérdését.
A szabadban festeni, pont azt, amit látok, ez lehet egy festő igazi álma!
Én annyi idő alatt egy színvázlattal sem készülök el, amennyi neki egy kétszer hármas óriási vászon megfestéséhez kell.
Bár ma senki sem becsülné műveimet, teszem hozzá és elhatározom, ide még egy sárga hasáb kell. Csontváry sárga.
— Talán nem is keveri a festéket, csak kinyomja a tubusból a vászonra?
— Kérem, én patikus vagyok és nincs sok pénzem, hogy festéket vegyek.
— És akkor mégis hogyan?
A választ már nem hallottam, a feleségem rázogatta a vállamat.
— Nem hallottad a vekkert? Még elkésel az előadásról.
Vitéz Ferenc
2650 nap az Úton, amikor
Megyek a Tejúton. Mesebeli vándor
királyfi vagyok. A talpam világol, vad
csillagok legelnek alattam, s fölöttem
ragyog, majd szétterül a fehér topolya-
fátyol. Az idő réseiben gyönyörű
Einstein-ívben görbülnek hozzánk a csodák.
Nem játsszák el az ostobát a gerincek –
egyenesek, mint a nyárfák, s a fagyos űr
forró viharában is csak meghajolnak.
Napra napkupolák rakódtak, s világnyi
messziség csömörlött a szívben. Köröztem
pokolban, s angyalok lángoló szavától
reszketett énekem; kinőttem tulipán
testemből a kígyó mérgeit, s míg hozzád
szegődtem, láttam, hogy mennyi kék
madártoll hamvad el a gyilkos fényeken.
S hántotta magáról kérgeit a nyár is.
Hét és egy negyed év telt el már az óta
(pontosan kétezer és hatszázötven nap),
hogy mindent ott hagytam. Nem kell a karóra,
csuklómon nem maradt helye a bilincsnek,
fiókokra és polcokra sincs szükségem –
itt fent a levélnek, kavicsnak, hajtincsnek,
megszakadt fényképnek nem kell már több doboz.
Nem kell az emlékgyár. A magas Tél Hátán
zarándokolva végig, látom az Istent.
Vagy látom a füstjét legalább az ősznek,
ahol szerelmes őzek kergetőztek.
S meghasítva a lélek árva ezüstjét,
erodált sejtjeim kivetnek magukból
minden földi tüskét. Tudják, az életet
nem a múlásában, hanem a reményben
kell mérni, és nem az éveket számolni,
hanem elkísérni fészkéhez a csodát.
Harmatos Kairosz-vásznakat feszítve
ég és a föld közé; festeni rá annyi
csillaglabirintust, amennyi a vágy volt,
és amennyi végül be sem teljesülhet.
Mert soha nem a vágyak teljesülnek be –
a sorsok vannak az Úton kiterítve,
s mint termékeny magok: néha szétgörögnek,
rabjai a gaznak, és mögé kerülnek
a rögnek, éhei fattyú madaraknak.
A sorsok szövetét lyuggatják a napok,
a fülnek szirének énekét dalolják,
s meztelen táncolnak a szemnek – szégyellik
magukat a szentek, s a bukott angyalok
arrébb fordítják a fényekét a magtól.
Megfesteni az anyag ösztönét, gazdag
lopakodásban is éber álmodással
játszani. Szövetséget kötni az éggel.
Csábít a ragyogás – de meg is rémülök:
elpárolgok izzó gyémántjégesőben,
magához másol a Jupiter, katonás
grafitlelemény leszek az éjszakában.
Reggelre itt ülök egy csillag peremén,
s a csodás messzisség hirtelen haragos
vadregény-látomás lesz: tetovált bőrben
hordozom magammal a remény jelei
helyett az átkot és a bűnt mindhalálig.
Már ha van halál. Mert még azt se tudhatom,
milyen az élet. Hogy nem csak árnyékoknak
látszunk-e, föllebegve egy barlang falán,
mely bejárhatatlan, s talán nem fordult meg
az Isten sem erre, csak egyetlenegyszer,
valamikor az idők kezdetén, s oda
véste árnyékát a fal nyirkos kövébe,
megjelölve, meddig érhet el a fénye.
Megyek a Napúton, algebrai vándor
királyfi vagyok. Körözve magam körül
legelőbb, nem tudva, hol van a kint s a bent,
ahogy lángol a szép Mária-legelő.
Megmaradt bennem a pillanat mámora,
nem gyötört ostoba kétség, hogy meghalunk,
mert hisz’ otthon vagyunk – s én ezt a számgyönyört
most élvezem. Ellenőrizd a számító-
gépeden: szóközök nélkül (szerzőnévvel,
a verscímmel s az írásjelekkel együtt)
pontosan kétezer-hatszázötven betű
lett ez a költemény is, Kedves Szondi György.
Zelei Miklós
Melyik nap? Melyik út?
Útnap indul ez is. Már javítom is. Csak egy sajtóhiba, hogy útnap. Nem kéne, hogy kodifikálódjon. Még kánonba kerül s nézhetek! Mint a nemtő. Védszellem, őrszellem, géniusz. Egy nyomdásztól fogant szó a XVI. század végén. Költők nevelték, töltötték belé a jelentést. Mint kolbászba a kerítést. A nyomdásznak nemzőt kellett volna szednie Calepinus tíznyelvű szótárába 1585-ben. Már több mint negyven éve bent vannak nálunk a törökök. Európai középhatalmi státuszunk megsemmisült, már nem kellett figyelni a magyar szavakra. Így lett nemtőnk. „A puszta ország” zord géniusza. „Milyen csend van, milyen nyugalom! Hány ezer éve már, hogy nem történik semmi.” Dehogynem! Az őstörténészek kezére került a szó. Ez most alakul. Kik arról ábrándoznak, hogy ősi nemtő szavunk a Nimródból ered. A bábeli toronyépítő minden sajtóhiba nemtője. Könnyű is elvéteni a nemzőt, a nemtőt. A klaviatúrámon is egymás mellett a t, a z. A szedőkészletben is így lehetett. Több, mint négyszáz évvel ezelőtt.
A dolgozat halad, a kötelező szóköz nélküli 2650 karakterből már 835 megvan. Plusz ennek a mondatnak a 65 karaktere. Én nem haladok. Reggel arra ébredtem, hogy zsibbad a bal lábam. Útnap indulni nem tudok. Megköszöntem Istennek a mozgásszervi megbetegedést. Igazán esedékes volt már. Annyit szaladgáltam a világban. Ültem Kamcsatkában kocsmában. Koptattam a washingtoni kongresszus szőnyegeit. Tyúkistent gyűjtöttem a Fekete-tenger jaltai partján. Lánysimogató programokon vettem részt Bulgáriában.
A Kádár-kori magyar faroknak hatalmas értéke volt a Szovjetunió, a szovjet pufferországok szexuális piacán. Pláne a Ceaușescu-vészkorszak szökési terveiben. A nemzeti trigonometria módszere: a székely háromszögelés. A magyarországi magyar egyetemista elment Kolozsvárra, ott megígérte egy magyar lánynak, hogy házasságkötéssel áthozza. Cserében megkefélte. Utána elutazott Marosvásárhelyre, ott is megígérte egy magyar lánynak, hogy feleségül veszi és áthozza, cserében őt is megkefélte. Majd fölkerekedett Csíkszeredába, ott ugyancsak ígéretet tett egy magyar lánynak, hogy feleségül veszi és áthozza… Majd vonatra szállt és hátizsákjában egy üveg édeskés román konyakkal honjába zötyögött: nemzés, nemtés. A vaszabáló korszak utazásai.
Ülök odafönt a napúton, hová a bajok, fájdalmak szoktak fölröpíteni. A nemtőhelikopter. Lógázom lábamat a napútszéli semmibe s nézem, a földúton hogyan kínlódom. De miért lefelé nézek? A rossz szememmel, amellyel úgyse látok semmit.
Jobb fölfelé nézni. A másik szemmel, amelyre sose kellett szemüveg. Amelyet a bajok, az évek nem koptatnak, hanem élesítenek: Teiresziasz-effekt. Amellyel a láthatatlant látom. A napúton utazó magamat. Ahol szabad a mozgás. Semmi korlátozás. Nincs elesettség.
Erről beszél a hét mögöttem hagyott évtized? A megérkezés közelségéről? A nézőpontváltás belső erejéről? Amely a földúton újra fölsegít. Segít abban, hogy hálás legyek a bajért. Hogy van amivel megküzdeni – itt. Hogy megerősítsen ott. A napúton. Föl a zsinórpadlásig. Hiszen ez számít. A nap s az út. Az út s a nap. „E küzdés maga.” „Csak mentse meg a földet.” A többi semmi.
Illusztráció: 2650 – akril táblakép-részlet
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
