Budapesti szegletek (7.)
Melyik az a budapesti ház, utca, szobor, park, kapu, fa – bármi egy –, amelyet emléke leginkább őriz, amelyhez szeretett emlék köti, amelyik valamiért kivált kedves…
Ezzel a kérdéssel, ennek „kifejtését”, elénk tárását kérve kerestünk meg a Napút-szerkesztőség nevében többeket… A folyóiratban közzétett, és a naputonline-on már megkezdett emlékmegidézéseket most folytatjuk!
Görgey Gábor
A Lukács fürdő platánjai
Majdnem hetven éve vagyok a Lukács fürdő szerelmese. Életkorszakok fűződnek ehhez a szerelemhez. Az első az ostrom után ismét megnyíló fürdő fölfedezésével kezdődött. Bejárati udvarának bal falán a hála márványtáblái végestelen-végig beborítják az épületet, hirdetve gyógyultak és hosszú életek kőbe vésett szerelmi vallomásait és Szent Lukács vizének csudatékony erejét. Ezek az évszázados hálatáblák mindmáig védik és megtartják a mulandóság támadásai ellen az épületet. Akkoriban éppen csak felszínesen elolvastam néhányat a táblákból, és rohantam tovább, ifjúságom lendületével, be a csodás vízbe, hosszú úszásokra. Majd fel a nagy tetőteraszra, napozni, lányokat nézni, ismerkedni, udvarolni. Egészen 1951 júniusáig, amikor a kitelepítés, kifosztottság, kényszermunka évei következtek.
Amikor ezekben a gyötrelmes időkben fölmerült bennem a vágyódás a Lukács után, elsőként nem is a dajkáló víz jutott eszembe, hanem a fürdő előkertjében és udvarán magasodó óriások, az égig érő platánok hatalmas, átfoghatatlan törzsei. Ezek a gigantikus mamutlábak, melyek mintha az idők kezdetétől ott álltak volna, titokzatos állandósággal, és titokzatos tanúként őrizve mindazt, ami körülöttük történt. Aztán jött 1953, Sztálin halála, Nagy Imre amnesztiája. Nem kaptunk vissza semmit, csak egy kis szabadságot, elhagyhattuk a kitelepítés kényszerlakhelyét. Megnősültem, hivatalsegéd lettem, és mi volt az első dolgom? Járni kezdte a Lukácsba. Meglapogattam a platánok semmihez nem hasonlítható fogású törzsét, boldog lett tőlük a tenyerem, és egyúttal jeleztem nekik, hogy újra itt vagyok!
Kovács úr, a kabinosok királya, egykori testőr a Horthy lakta királyi Várpalotában, nagy ovációval fogadta visszatérésemet, és a kulturális elitnek fenntartott első kabinsorban nyitott nekem kabint. Ennek a kommunizmusban is előkelő státust jelentő kabinsornak óriási előnye volt, hogy fantasztikus törzsvendégek jártak oda, akikkel vetkőzés előtt, úszás utáni forró zuhanyozás közben, és főképp fürdőköpenybe bugyoláltan szárítkozva pompásan lehetett diskurálni. Történelem volt, ami ott elhangzott. Valóságos agóra, egy magamfajta írótanoncnak életre szóló egyetem.
Itt úszott naponta Kodály Zoltán. Lesütött szemmel vonult végig a folyosón, hogy ne legyen kénytelen bárkivel szóba állni, belépdelt a medencébe, elszántan végigúszta az adagját, majd ugyanúgy bevonult a kabinjába, felöltözött és távozott. Ő volt az egyetlen, aki nem ereszkedett le az agóra diskuráló közösségéhez. Pedig akadtak még kollégák is, például Ránki György vagy Járdányi Pál. És olyan nagyságok, mint Illyés Gyula vagy Vas István. És Jékely Zoltán, Kolozsvári-Grandpierre Emil, Boldizsár Iván, Greguss Zoltán, Pécsi Sándor, Kállai Ferenc, Bárdy György, és sorolhatnám tovább a végtelenségig. Egyetlen hatalmas temető. Ha manapság – ez a harmadik életkorszak – elmegyek a Lukácsba, egyedül érzem magam. Csak a feleségem jelenléte vigasztal.
De amikor a gyógyító vízzel feltöltődve indulunk hazafelé, megállok egy-egy platánfánál, tenyeremmel a törzsén jelzem, hogy még itt vagyok, és hallgatódzom. Ők a falakon át is mindent tudtak, mindent hallottak, és meg is őrizték.
Ott állok, és hamarosan hallom kiszűrődni Jékely és Grandpierre pajzán históriáit, Vas Pista ironikus anekdotáit Kassákról és Füst Milánról, Illyés Gyula eladását Kossuth és Görgey párharcáról, Pécsi Sanyi figyelmeztetését hazafelé a buszon, hogy lepattogzik a bőr az arcomról, krémezzem fürdőzés után. Csak Kodályról nem mesélnek a platánfák, ők sem hallottak tőle egyetlen szót sem soha. Ő csak úszni járt ide. Mi, többiek pedig ezenkívül szidni és szeretni egymást. Meg csepülni a rendszert.
Hoppál Mihály
A csillaghegyi uszoda
Csillaghegy – már a név is elrepíti a képzeletet, mint ahogy a Napkút is. Immáron több mint három évtizede járok úszni Csillaghegyre az uszodába. Mindenekelőtt le kell szögezni, hogy páratlanul szép a környezet. Fák, hatalmas fenyők és platánok veszik körbe a kisebbik medencét.
Ha jól látom a régi fényképeken, a strand a harmincas években épült és nyílt meg. Gyorsan népszerű lett, mondhatni divatossá lett oda kilátogatni. Ezt azért állíthatom, mert Édesapám hátrahagyott fényképalbumában egy sorozat fotót találtam, amelyeken látható unokatestvére és húga, valamint édesanyja társaságában a csillaghegyi strandon. Kassáról érkezett rokonlátogatásra a fővárosba. Az ifjú hölgy húgával ott pózol a ma is látható kerti kút előtt, és ha a régi fotó nem is egészen tökéletes, az élesség nem pontos, amikor megláttam a régi kisméretű képeket, nagyon megrendített a tény, hogy ugyanoda járok vissza, ahová anyám járt nyolcvan évvel ezelőtt. Van valami (génjeinkbe kódolva?), ami az embert visszaviszi ugyanazokra a helyekre, ahol már járt.
Születési helyére, az iskolás évek városába, vagy más emlékhelyekre. Néhány hónapja véletlenül találtam meg azokat a fényképeket, amelyeken Édesanyám látható a „Csillaghegyi Árpád strandfürdőn”. A képek 1933. VIII. 12-én készültek, és anyám pontosságára jellemző, hogy az egyik cakkos szél fotó hátára odaírta, akkor 15, a húga, Szilvike pedig 9 éves volt. Nem tudom, ki készíthette a fotókat, feltehetően az egyik fiú unokatestvére, akinek nemcsak fényképezőgépe, de autója is volt. Két lánya között híresen szép nagyanyám ül, érett asszonyként és büszkén, hiszen nagybátyja volt az akkor igencsak népszerű Bucsinszky kávéház alapító tulajdonosa. Bucsinszky Ilonával, nagyanyámmal én már nem találkoztam, és most már édesanyámat se tudom megkérdezni a képek történetéről.
Érdekes, vagy inkább sorsszerű, hogy több mint fél évszázad után az én életemet meghatározza a csillaghegyi uszoda. Nemcsak azért, mert a rendszeres úszás karbantartja az ülőfoglalkozást űző kutató filológus egészségét, de a csodálatos ízű ivóvíz által is, amelyet az utóbbi időben rendszeresen fogyasztok. Rászoktam a vízivásra, mert korábban nem voltam szomjas, hiszen annyit sulykolják, hogy napi több liter vizet kell fogyasztani.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2014/ 7. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
