Predrag Stepanović: Az elveszett sír
A templom már napok óta tárva-nyitva állt, hogy a távozni készülők elbúcsúzhassanak a maguk ódon kis imaházától: az oltártól, ikonoktól, mécsesektől, gyertyatartóktól, a szokatlan nyüzsgésen elcsodálkozó Istenanyától, no meg a halottaiktól, akiknek ezen a helyen utoljára gyújtottak gyertyát, habár tőlük már napokkal korábban elbúcsúztak az általában burjánzó füvel benőtt, de ezúttal gondosan rendbe hozott, a Duna fölötti magaslaton elterülő temetőben. Az idősebb asszonyok az utolsó héten naponta fölmentek erre a kis Golgotájukra, s küszködve a repedezett agyagos földdel, megkapálták a sírokat, a sírokhoz vezető ösvényeket, mélyeket sóhajtozva közben, mintha éppen ezt a temetőt lett volna a legnehezebb elhagyniuk, amelyben – legalábbis eddig így gondolták – örök nyugalomra fognak majd térni. Vagy talán a halottaikat volt ennyire nehéz hátrahagyni, akik sokszor közelebb álltak hozzájuk az élőknél, mert a biztonságot, létezésük gyökereit jelentették számukra.
Az utasítást, hogy a templom egész nap nyitva álljon, maga a lelkész adta, aki máskor betegesen rettegett attól, hogy betörnek a szentélybe, ellopják az ikonokat, föltörik a perselyeket és elviszik a pénzt. Most mintha mindezzel nem törődött volna. Az idős harangozó pedig kötelességtudóan teljesítette ezt a merőben szokatlan utasítást is, nem kérdezve az okát, s reggelente, amikor hat órakor megkongatta a harangot, tárva hagyta a bejárati ajtót.
Néhány család már korábban útra kelt, egyenként, egymástól függetlenül, de az első nagyobb csoport, mintegy húsz fogatból álló kocsioszlop, csak Mihály arkangyal ünnepe után, november vége felé indult el dél irányába. A templomhoz érve, a férfiak visszafojtott szitkozódások közepette megállították a lovakat, s meg sem várva családjuk többi tagját, elindultak a templom déli ajtaja felé, míg az asszonyok meg a gyerekek a nyugati, úgynevezett női ajtón léptek be Isten házába. Ez az egyébként meglehetősen nyers paraszti nép talán még soha nem vetett keresztet annyi átérzéssel, elmélyedve, mély sóhajok kíséretében, mint ezúttal. Mintha a felgyülemlett bánatot és fájdalmat akarták volna kiűzni magukból. A sóhajok végighullámzottak a templomon, mint valami miniatűr világmindenségen, majd rezegve visszaverődtek a rideg kőfalakról, ikonokról és gyertyatartókról, hogy megsokszorozódva térjenek vissza az őket kibocsátó lelkekbe. S ettől még súlyosabb lett a teher, amely nyomta őket. Az asszonyok szipogásba kezdtek, egyik-másik föl is jajdult, mintha temetésen lenne. Egyedül a gyerekek nem törődtek sokat a felnőttek sirámaival. Az utóbbi napokban egyre sűrűsödő szülői feddésektől és verésektől kissé megfélemlítve ugyan, ők izgatottan készültek a nagy útra.
A köd, amely már napok óta ránehezedett a tájra, összesűrűsödött a templomajtók előtt, s a kitóduló nép úgy merült el benne, mint a fellegekben. Az alig látható kocsik kerekei újra megcsikordultak, s a kocsisor, rákanyarodva az Eszéki útra, rövidesen eltűnt a borongós távolban, Dél-Baranya és Szlavónia irányában.
Azok, akiknek úgy hozta a sorsuk, hogy még messzebb menjenek, jobbára a Bácskába, vagy még távolabb, magukkal vihető ingóságaikat, poggyászaikat egy uszályba rakták, amely már napok óta ott horgonyzott a komprév alatt. Ezek az emberek már eladták a lovaikat, a kocsijukat, s a szomszédjaik, svábok vagy magyarok, szállították dolgaikat a Dunáig. Nekik néhány nap még hátravolt az indulásig. A várakozás napjaiban az asszonyok szüntelenül búcsúzkodtak falubelijeiktől, sváboktól és magyaroktól, meg attól a két-három szerb családtól, amelyek ottmaradtak a bizonytalan várakozásban, hogy jóváhagyják-e a maradásért benyújtott kérelmüket, vagy maguk is útra kelhetnek. A férfiak pedig naphosszat a kocsmában ültek, ahol csak ritkán hangzott el egy-egy szó. Leginkább csöndben ittak és dohányoztak.
Ha valami idegen ezekben a borongós novemberi napokban betévedt volna ebbe a viszonylag népes baranyai községbe, azt hihette volna, hogy a férfiak itt mind iszákosak, az asszonyok meg, talán emiatt, boldogtalanok. Mert puszta emberi együttérzésből, együtt ittak a szerbekkel a magyarok meg a svábok is. A régebbi kisebb veszekedések, súrlódások egyszerre feledésbe merültek. Senki senkinek nem szidta sem a rác, sem a sváb anyját, hanem sóhajtva nagy-néha egy-egy mélyet, csak bólogattak – ami talán azt jelentette, így van ez, mit lehet tenni –, s iszogatták a még le sem fejtett újbort. Egy pirospozsgás kövér sváb ki is mondta ezt a levegőben vibráló mondatot, a mellette ülő bajuszoshoz fordulva:
– Így van ez, szomszéd. Itt hagysz minket. Pedig mi bajunk volt itt?
Aćim Grubić, aki a hideg kályhának vetve hátát, kissé távolabb ült, ezekre a szavakra fölállt, s egy pohár bort melengetve a tenyerével, hozzájuk lépett.
– Maga kereste a bajt – szólalt meg látszólag közönyösen, majd megemelte a hangját: – Ki tehet róla, hogy most mindnyájuknak menniük kell? Maguk iratkoztak föl optánsnak. Pedig hányszor mondtam nekik, ne írjatok alá semmit. A szerb hadsereg elment az ördög öreganyjába, minket meg itt hagytak a pácban. Ti meg mindjárt rohantatok föliratkozni. Hiába beszéltem nektek, hogy maradjatok veszteg. Húzzátok meg magatokat, amíg el nem múlik ez az egész fölfordulás. Aztán majd minden megnyugszik, lecsillapodik, s ugyanúgy fogunk élni, mint régen. Most meg sajnáljátok, ugye? Sajnáljátok itt hagyni, ami a tiétek volt.
Senki nem válaszolt neki. Megunták az örökös prédikációit. Először itt a kocsmában oktatta ki őket, aztán mikor kissé fölöntött a garatra, kiment az utcára, odament azokhoz, akik éppen a kocsijukat pakolták, és borgőzős hangon átkozódott: „Hová mentek, ti szerencsétlenek? Nekieredtek az ismeretlennek, a sajátotokat meg itt hagyjátok. Magatok sem tudjátok, mi vár rátok. Senki sem tudja. Szerbiába készültök? Azt mondjátok, megyünk a magunkéba, a miénkbe? De mi az a miénk? Milyen az a miénk? Ami a miénk, az mind semmirevaló!” Ez az utóbbi úgy látszik megtetszett neki, mert gyakran ismételgette: „Ami a miénk, az mind semmirevaló”.
Teltek a napok, s a nép egyre csak ment és ment. Lassan kiürült a Rác-negyed, meg a Kis rác-negyed. Senki a szerbek közül nem maradt, csak egymagában Aćim. Magányosan bolyongott a kihalt utcákon, betért a kocsmába, leitta magát, úgy tért vissza elhanyagolt, roskadozó házába.
Egy nap, amikor már inni sem volt kedve, Aćim a kocsma helyett a templom felé vette útját. A templom ajtajához érve, látta, hogy az még kilincsre sincs zárva, így csak könnyedén be kellett löknie. A templom belsejét félig leégett gyertyák lepték el, s Aćimot megcsapta a viasz illata. Lassan megindult az ikonosztáz felé, de a kántorpadnál megállt, kissé nekitámaszkodott, majd fölemelte a tekintetét, rászögezte a Szentháromság ikonjára, és félhangosan beszélni vagy talán imádkozni kezdett. Ha imának szánta, meglehetősen szokatlan ima volt. Valahogy így hangzott:
– Bizonyára súlyosan vétkezett ellened ez a szerencsétlen nép, Uram, hogy így bünteted és kínzod. A legsúlyosabban meg talán én vétkeztem, mert az eszemet is elvetted, s most nem tudom, mitévő legyek. Hatalmas terhet raktál a szívemre, amely úgy nyom, mint egy kőszikla. Segíts, Uram, hogy megszabaduljak tőle. Elhiszem, hogy nem könnyű Istennek lenni, s mindennel meg mindenkivel törődni. De hidd el nekem, embernek lenni sem könnyű. Istenemre mondom, nem könnyű. Elhomályosult, elsötétült előttünk minden ebben a sűrű ködben, amely fojtogat, csontig hatol, beivódik az agyunkba. Elhomályosult tőle az eszem, s nem tudom, mit tegyek, hogyan meneküljek meg a végső romlástól. Mondd meg, Uram, mit tegyek! Ismerem a Parancsolataidat, tanultam az iskolában, s be is tartottam őket. Már amennyire lehetett. Lehet, hogy ez segít rajtam? Hát hallgass meg, Uram, mert te mondtad:
„Én vagyok az Úr, a te Istened, ne legyenek más isteneid rajtam kívül.” Hát én más istenekről nem is hallottam.
„Ne csinálj magadnak idolokat, sem más képeket, ne borulj le előttük, és ne tiszteld őket.” Hát én Uram, azt sem tudom, mik azok az idolok, a képek előtt meg, ha leborultam, és tiszteltem őket, azok a Te ikonjaid voltak.
„Uradnak, Istenednek nevét ne vedd hiába.” Hát én, Uram, Szent Miklósra, a védőszentemre mondom, ritkán vettem a számra a nevedet. Csak akkor káromkodtam, ha nagyon kellett. De hát ki az az élő ember, aki még soha nem káromkodott? A papot is hallottam már szitkozódni. Csak a holtak hallgatnak.
„Emlékezzél meg a pihenés napjáról, hogy megszenteld. Hat napig dolgozzál, és végezd minden munkádat, a hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja.” Én bizony, Uram, ezt betartottam. Néha egy egész hetet is megszenteltem. Ezt a parancsolatot sose szegtem meg.
„Tiszteld atyádat és anyádat, hogy sokáig élj a földön.” Mit mondjak erre, Uram? Az anyám jó asszony volt. Az apám is jó volt, amikor nem ivott. De amikor berúgott, verte az anyámat is meg engem is, téged meg szidott. És elkártyázott öt lánc földet. De hagyjuk ezt, Uram. Ők már rég megboldogultak, és ami volt, nem számít.
„Ne ölj!” Nem öltem, Uram. A háborúban sem lőttem élő húsba. Ha egy-egy golyó mégis eltévedt, és embert talált, a papok föloldoztak.
„Ne paráználkodj!” De hát, hogy ne tettem volna, Uram, amikor immár kilencedik éve, hogy elvetted a feleségemet, s egyedül maradtam, mint egy száműzött. A nők meg, Uram, már megbocsáss, ha te is teremtetted őket, olyanok, mint az ördög. Kísértésbe viszik az embert. Csábítják. És a végén elcsábítják.
„Ne lopj!” Jó, jó, ez nagyon szép, Uram, de hát, ha egyszer tőlem is lopnak mások. Így aztán kvittek vagyunk. Vagy nem akarsz talán a pokolra juttatni néhány cső kukorica vagy petrence széna miatt? Vagy azért a sváb kecskegidáért, amit egyszer régen, amikor még élt a feleségem, húsvétra loptam? Mit tegyek, Uram, amikor lágyszívű vagyok, és sajnáltam levágni a magamét, amelyiket én neveltem. Meg aztán, aki többet lop, annak többje van, és többet tehet a perselybe a templomban vasárnaponként. Én is többet adtam azon a húsvéton.
„Ne tégy hamis tanúságot felebarátod ellen.” Nem tettem. Se igazat, se hamisat. Soha senki nem is hívott tanúnak, így hát ebben a kérdésben tiszta vagyok, mint a könnycsepp.
„Mások tulajdonát ne kívánd!” Mit mondjak erre, Uram? Mások feleségén kívül, amit egyszer már elismertem, így ez most nem számít, csak azt kívántam meg, amit el is loptam, és akkor már nem volt a másé.
Amikor befejezte ezt a fura gyónást, Aćim megvakarta a fejét, mint aki érzi, hogy az érvei nem állnak valami szilárd lábakon, de hát, gondolta, mások sem jobbak nálánál. Sőt, rosszabbak is vannak, sokkal rosszabbak.
Aćim kérdésére, hogy mit tegyen, nem jött válasz. Tulajdonképpen nem is számított rá. Azért jött be a templomba, hogy könnyítsen a lelkén. És most úgy érezte, hogy kissé tényleg megkönnyebbült.
Amikor kilépett az utcára, a köd helyett, amelytől befelé menet alig látott, hóesés fogadta. Nagy pelyhek hullottak az égből, amelyek rögtön el is olvadtak. Aćim tudta, mit akar. A temető felé vette útját. Ha egyszer ilyen őszintén föltárta a lelkét a templomban, úgy döntött, hogy meglátogatja a sírokat is, amelyekben mindazok pihentek, akik valaha valamit jelentettek a számára. Meg a saját sírját, mert amikor eltemette a feleségét, annak örök nyughelye mellett kijelölte a magáét is. Kövekkel körberakta a helyet, ahol majd megássák a sírgödrét, s fölállíttatott egy kőkeresztet, amelybe belevésette a nevét, meg a születési évét: Aćim Grubić, született 1876, meghalt… Ha az embernek nincsenek utódai, magának kell erről is gondoskodnia még életében. A kőfaragó megígérte, hogy ha túléli őt, belevési az elhalálozás évét is, ha meg nem éli túl, itt a fia, az is kőfaragó. Most meg ők is elmentek, mind a ketten. Csak a svábok meg a magyarok maradtak. Mindegy, az évszámot németül is, magyarul is úgy írják, mint szerbül. Valaki majd csak megcsinálja.
Míg Aćim gondolataiba mélyedve fölfelé baktatott a lejtőn, a hó egyre apróbb és szilárdabb pelyhekben hullott. Már nem olvadozott. Először csak az ágakon maradt meg, majd az út körüli gyepen, végül magán az úton is. Amikor fölért a Duna fölé magasodó dombra, a temetőt már fehér hótakaró borította. Arrafelé indult, ahol a szülei, korán elhunyt húga meg a felesége sírja volt. Egymás mellett voltak eltemetve valahányan. A sírok közelébe érve, kellemetlen érzés lett úrrá rajta, mintha valami nem lenne rendben, valami hiányozna. S ekkor hirtelen szemébe ötlött a felesége sírja melletti űr. Az ő sírhelye nem volt ott: sem a kőkereszt, sem kövek, amelyekkel körülhatárolta a majdani sírgödröt. A vékony hótakaró a sima földet fedte be; a felszín alatt nem sejlett föl semmi. Aćim odament, ahol a sírhelyének lennie kellett volna, lábával szétkaparta a havat, s ijedtében megdermedt. Szent Isten, motyogta zavarodottan, lehet, hogy megőrültem? Gyorsan keresztet vetett, inkább magáért, mint a halottakért. Olyan félelem fogta el, amilyet még soha sem érzett. Két lépést hátrált, tekintetével végigsiklott a sírokon, újra keresztet vetett, majd megfordult, s gyors léptekkel, mintha menekülne, elindult a falu felé.
Az éjszakát lázálomban töltötte; az alvás és az ébrenlét között hánykódott, se nem álmodott, se nem gondolkodott. Az, ami a fejében rajzott, nem nevezhető gondolkodásnak.
Nem várta be a hajnalt. Koromsötét volt még, amikor fölkelt, megkereste a tarisznyáját, és pakolni kezdett: kenyeret, sót, egy darab tavalyi szalonnát, egy fej hagymát. Kicsit körülnézett, majd betett egy pár gyapjúharisnyát is. Amikor befejezte, fölhúzta a csizmáját, magára kanyarította a subáját, a fejére kucsmát tett, a tarisznyát a vállára akasztotta, kezébe vette a kampósbotját, mintha a birkákhoz indulna, amelyeket öt évvel ezelőtt eladott, és kilépett a házból. Az ajtót, szokásától eltérően, most gondosan kulcsra zárta, odament a kúthoz, beledobta a kulcsot, s vissza se nézve, elindult.
A virradat Aćimot azon az országúton érte, amelyen pár héttel korábban elmentek a falubelijei. Taposta a havat, amely egész éjjel esett, s már a csizmaszára közepéig ért. Senkivel nem találkozott, senkitől nem vett búcsút ezekben a korai órákban. Csak a mély nyomokat hagyta maga után. Aztán a nyomokat is belepte a hó.
Illusztráció: Sal Antal fényképfelvétele (2017)
Cimkék: próza, tizennegyedmagunkban
