Hegyi Zoltán Imre: Műhelynapló – az új kötet elé
Az elolvasása pillanatától izgatott! T. S. Eliot a Négy kvartett évekig csiszolt teljességében négy, öt tételes verset komponál négy zenei hangra — ettől kvartett, a négy jól elkülöníthető attitűdtől, amire a kompozícióját alapozza. Takács Ferenc, aki a jegyzeteket összeállította, Eliot verseinek és drámáinak 1986-os, az Európa Kiadónál megjelent kötetében így fogalmaz:
A huszadik századi, sőt, talán az egész angol költészet legbonyolultabb, csupán hosszas fáradsággal és türelemmel megérthető versciklusa, Eliot érett költészetének nagy összegzése. Gazdag alluzivitás, az alkalmazott idézetek — amik itt egyre inkább visszhangok, tapintatos rezonanciák csupán –, a címben is jelzett zenei szerkezetmód, motívumok hangsorai, egymásra rímelő, egymást idéző tételek és tételrészletek – mindez a kommentátorok vadászterületévé teszi a verset… …a téma egyszerre négy síkon, a jelentés négy különböző szintjén tárgya a költeménynek… …az első jelentésszint személyes: Eliot saját idejéről, meghatározó élményeiről, szellemi fejlődésének fontos helyszíneiről és állomásairól szól. A második sík a történelmi: a költemény a legkülönfélébb visszhangokon és asszociációkon keresztül az angol történelem fontos korszakaira, személyiségeire, fordulataira utal. Ehhez a kettőhöz csatlakozik a harmadik, a gondolati-filozófiai szint, elsősorban az idő ciklikusságára vonatkozó költői gondolatokkal. Mindezt kiegészíti a negyedik értelem, a vallási-teológiai jelentés, a megváltatlan-értelmetlen időnek és a megváltott-értelmes örökkévalóságnak a kérdésköre.
Amikor ezt a költeményt olvastam, egyszerűen megéreztem ezt a négy hangszert — érteni csak most értem, utólag, a saját verseim megírása után. Megéreztem Eliot négy, egymásba fonódó hangját, ami által ez az elképesztően kifinomult, szavakból komponált jazz-kórusmű (vagy vonósnégyes?) keletkezik. Megéreztem, hogy ez így egy csodálatosan élesre foncsorozott tükör, ahol a költő elhelyezi és megtekinti magát a világában. Ugyanaz az “Ismerd meg önmagad” követelés, amit a korai görögség óta tekint valid, működő költészetnek a kultúránk — valami hihetetlen kifinomultsággal dalba téve. Ez a vállalás nem foglalkozik a dekonstrukcióval, sőt, valójában konstrukció a javából — de egy pillanatig nem izgatja a másik érvénye, azt is a kultúránk elvitathatatlan, kihagyhatatlan részének tekintve (a görögség korában a dekonstrukciót mítosznak hívták…); valójában annyira el van foglalva a saját látványával, hogy nem is lát mást. A zeneművi szerkezet okán a költészete valóban megajándékozza egy Tükör-látvánnyal, amibe az olvasója is belenézhet.
Miután megéreztem ezt a csodálatra méltón kifinomult kompozíciót, eldöntötték az első leírt sorok, hogy az Eliot által (avagy mondom inkább így: Vas István fordítása által) megérzett szerkezet hanghordozója inkább Hegyi Zoltán Népi Zenekara jellegű lesz, a megtartott és kifinomult Eliot-i költői arisztokratizmushoz képest plebejus. Ezt a földies megközelítést, hangterjedelmet hívták elő az élményeim. Hiszen szerettem volna ugyanazokat a hangszereket használni; a ritmusszekciót: dobot és bőgőt, a személyes és történelmi réteget; a szólóhangszereket: a hegedűt és (nálam zongora helyett) a cimbalmot, a gondolati és teológiai réteget. Amelyekhez rokon zenekari szerkezetben szólal meg Eliot műve is — csak sokkal urbánusabb (talán valójában inkább tényleg kamarazenekari) hangszereken. Szerettem volna én is tükröt állítani, versben, ahogy Eliot tette (ez a nyelv áll hozzám közelebb) — ugyanúgy, ahogy mesterem, Hamvas Béla állította fel sokkal élesebb, beteg tükrét a Karnevál terjedelmében.
Mikor mindez megtörtént velem — négy reggel a Négy kvartett –, épp egy kötet összeállításában bújócskáztam az egykori élményeimmel. Azt hiszem, épp ez a személyes versek után való turkálás a nap mint nap születő verskazalban nyithatta meg azt az érzékenységet, ami megértés nélkül dekódolta bennem Eliot négy részre bontott, húsz tételes zeneművét. Annyira, hogy megérezzem, meg kell valósítanom ezt a kifogástalan szerkezetet. A Mit is tanultam anyagába is nagyon sok, máig feldolgozatlan, gyermek- és fiatalkori élményem ilyen-olyan-amolyan lenyomata bekerült — de megéreztem, hogy ezekhez a sokáig görgetett kimondatlanságokhoz most kaptam meg a “hangszerkészletet”, a tükörállítási módot, a rendezőelvet. És nem véletlen az sem, hogy ez így ötvenedik évemen túl ért — most tudtam csak élni ezekkel az eszközökkel. Nem vált tartóssá, az egyetlen hullámban rám törő verskifolyás taraján nem maradtam rajta — elejtett. Visszatértem hangban egy szegényebb önmagamhoz. Nem tehetek mást: várom a következő hullámot.
Viszont a megszületett kompozíció elhalványította az addig dédelgetett, kötetbe válogatott verseket. Kállay Kotász Zoltán barátom megköszönhetetlen segítségével meghagytuk belőlük azokat, amik valahol a magam Négy kvartettjének tartalmaira mutatnak, vagy valamilyen formában ezt a hullámtarajon szörfözést előlegezték. Így születik, így jelenik meg augusztusban egy kettős kötet: Mit is tanultam — Négy kvartett címmel. Tanulságos, hogy a Mit is tanultam anyagával kiegészítve sem közelítem meg Eliot gyönyörű gazdagságát, de nekem ennyi szó kellett a tükörállításhoz. Számomra ezt jelenti a hagyomány ápolása, hogy nem szégyellem a (bizonyos értelemben akár) szolgaian követett mintát; hiszen a jazz-zenész sem szégyelli a saját viszonyát a hangszeréhez, ismerve az azt használó elődöket. Végül (ennyi szó után), ízelítőül megmutatnám a Négy kvartett közül a harmadikat:
Margit híd, Margitsziget
I.
Istenekről nem sokat tudok, de azt hiszem, hogy a folyam
partján, itt áldozótüzek égtek. Sokáig egy berendezkedés
természetes határa volt, sokáig lehetett Isten és védmű —
nagyon későn láncolt rá hidat egy hazahozott, reformer gondolat és
egy hazahozott, istenébe lógó hajjal álmodó építőmester.
Ez itt a második híd a sorban, a szigetcsúcsba markoló leágazással.
A legmélyebb hangú költőnk az avatását szellemekkel énekelte —
a szellem kőbe és acélba gyűrt, teremtett testét. Kőfalak közé
szorított, zabolázott, szolga víz alatta. Már nem is éhes.
Gátak közé csatornázott évente kétszer zúgolódó csobogás,
felette a Gólem egyik főütőere, amint dübörgő sejtek benzinbűz ömlését
tereli a látványos hegyívek, kanyarulatok és sziget kulisszává tett
fosztatásában. Ide a tenger annyira messze van, hogy nem szólít
falpartok közt magában mormogó, alsó kövén ücsörgő locsogást.
Néha tisztelik meg. De csak ahogy egy
jelenséget, ami makacsul nem múlik el.
Pedig behallatszik a budai éjbe,
a pestújhelyi platánok lélegzetébe,
Budaörs kivágott tőkéiről lop otthagyott szőlőszemet.
Az éjbe kúszva besurran egy koncertterembe,
asszonyság-múltját arcán viselő,
öltözni-vetkezni egyre kelletlenebb dáma.
Ide a tenger hallhatatlan messze van. Mégis meghallottad
a szövőszéken surranó fonál hullámverést. Hogy Pénelopé
hazavár és összeszőné múltad és jövőd; s hogy mégse rajta múljon,
hajnalra lebontja. Hallottad a szőttes hullámverést egy folyamisten
kőbölcsőbe visszakényszerített, csecsemő gügyögésében.
A tenger a föld szegélye, és nem, te
mégsem jártál a partján soha.
Csak ahogy vittek magukkal a könyvek,
a Tengeróceán partján hullámzó fogadóig,
a csendig, ami zaj.
A tenger ezernyelvű istenarcait
soha nem engedted a folyódhoz közel, pedig ez is belecsurran.
Az összes, evezővel simogatott
hullám odáig ér. Talán ezért hallottad benne
a folyásiránnyal szemben, hegymenetben
kapaszkodó hívást. Hisz ezt tanultad! Tanultad volna
hogyan engedj a szirének, a najádok, a Tengeri Teknős
csábításának.
Itt, a hídláb felett, s a parton végig
megvénült pontonok során ábrándultál ki: a víz útja mára robot.
Motorzúgással elnyomott hangú bűz. Napi hatvan
kikötés. Turisták, értetlenség és céltalanság —
mert ezen az úton nem jutsz Ithakába.
Ülsz néha a parton, meg a szigeten.
Hagyod, hogy patkány surranjon az alsó lépcső
kövén a lábadhoz közel. Ez a Kirké a mi rovásunkra
tetves. Határon jár most is — már csaknem halott.
Az időt kényszerű csobogása méri, talán ezért
hajlamosabbak fenn, a hidakon a gépben kúszó
sejtek (pont felette) a méltatlankodó fogcsikorgatásra.
Megláncolt folyó. Közönyét a tornyainkból
permetező harangszó
sem oldja fel.
II.
Közömbös víztest alatt, ott lenn a roncs.
Közöny. Folyam-kilométereken át
az áradása testeket sodor. Nincs a szabályozott
folyóban kegyelet. Hiszen nem ő a gyilkos.
Az a hátán úszó szarcsimbók mohóság.
Imátlanul. Eltűnteket tüntetve. Nincs.
Ennek a folyamistennek nincs már itt felelőssége,
testében egy másik Úrnak áldozik,
aki itt ölné le puszta figyelmetlenségből
az aranyborjút. Nem képzelem.
Nem. Szólhatnék a víz vihar-cibált
zivataros közönyéről. Elnyelte őket.
Most szedték ki a híd korábbi testét —
azaz: nemrég. A víz alá robbantott roncsokat,
amikor megújult a szerkezet és egyszerűsödött;
de ez ilyen. Épp üres volt a meder és
talán éhes… De nem. Érzem a közönyét.
A hídon mécsesek égnek. Nem a vízen.
Szégyen van bennem. Amiért a folyó,
a Duna közönyébe bámulok. Amiért
ezt a közönyt veszem észre részvét idején.
De gyakorlatias határátlépő révén
látnom kell a valódi arcotok,
a határ túloldalán hogyan fogadtok.
Úgy gondolok rájuk, mint akik még
a zivataros, éjszakai fények gyönyörében
kattogtatják a mobiltelefont. A család,
nagyapa, apa, anya, gyerekek odatódulnak
a látvány korlátjához. És nincsenek határaik
a valódi gyönyörködésben. Nincsenek.
Közömbös víztest alatt. Ahogy a mentés
turkál most, hogy már nincs miért kutatni —
csak a testeket, mert az ő isteneiknek lényeges,
hogyan adják meg a módját, hogy kell a porhüvelytől elköszönni.
Látod, ezt az egy Boldog Híradást én nem kívánom
szertartásba fonni. Kaparjanak el. Tömegsír. Árokpart.
Csak hadd bomoljak. Oldódjon bele minden
zavartalanul végül a talajvizekbe. Vigyen a folyó. Ha már visszatartott
a magam gyávasága. Hogy én álljak a kormányállás
legázolt vasai közé, immár végképp tehetetlen,
fejlődéseszmény és mohóság által eltaposva.
Nem fizetnek a zsebet tömő felelősök, itt nem fizetnek.
Majd elviszi a balhét valami balek.
Ez a közelmúlt is egy konstruált, valahová mutató,
valahova máshova nem mutató időjelző lesz,
egy óra, a folytonos állítgatásban. Egy táj,
hullafoltos ecsettel, óraállítás után.
Minden múltja konstrukció volt és konstrukció lesz,
hídról látható legszebb panoráma,
várral és parlamenttel, a szellemi közép
hordólovas püspökről elnevezett hegyén
égnek feszelgő szabadság bronzillúziója alatt.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok —
csapjuk a többihez. Várostromok hullahada. Pestis.
A prosperálás szüneteiben kiömlő folyamisten elragadtatása.
Forradalmak és ágyúzás. Ágyúzás és forradalmak.
Aztán ostrom megint. A víz már csak víz. A folyó már csak folyó.
Partra hajtott, menetből térdeplő, golyó ütötte csillagok.
A panoráma lábánál a legújabb áldozatok. Nem a víz éhes.
Nem azt reméltük, amit kellett volna és nem attól féltünk, amitől kellett volna.
Látod, én is csak a mások szenvedését képelem,
hullámokat ver a sodrással szembe-szél; ilyenkor legvadabb a Duna.
Nem tudnánk visszafolyni, mégis, folyása módját újrakonstruáljuk,
“Lehetett volna így is”-ből “így volt”. “Nem úgy volt, hanem”-ből “mégis úgy”.
Másként megúszó, félig kievett, patkányok rágta, tarkón lőtt dinnyehéj.
A saját múltunk a konstrukcióink képzelt, iszapos rétege alatt.
Belebonyolódik a mesélő, aztán egy huszárvágással oldja a matrózcsomót.
Nem az idő rombol és őriz,
hanem az aktuális mítosz, amit belehalnál.
Az aktuális mese. Újság meséli,
portálok portáján vezető hír:
megérkezett a roncsok fölé a Clark Ádám,
kiemelik a
vízbe ölt Hableányt.
III.
Tűnődtem én a megyeri hadikikötőben,
a folyam: a semmi szélén felállított őrtoronyban
(tűnődhettem, ugyan ki a fasz lopna bármit
erről a roncstelepről — rajtunk, meg a tiszteken kívül…),
tűnődtem az annyiféleképpen kimondott szavakon.
Nem tűntek el. Ahogy az egyenruha se, a flottillás,
kék egyenruha, a barett, a géppisztoly, a harminc
betárazott kísértéssel, az értelmetlen ücsörgés
az amúgy full extrás, forgószékes, fegyvertartós,
reflektoros, csitti-fitti őrtoronyban. A toronyőr visszapillant.
Meg előre. Mert úton van, a közönyt sodró
folyam: a semmi szélén. Úgy érzi, utazik.
Ez az odaút amolyan visszaút, hiszen nagyapám,
hazatévelyegve frontokból, szökve és letagadva, amit
(amerikai foglyul ejtőket, teszem azt),
ide hívatott be a friss honvédségben, a folyamőrséghez —
az úszni se tudó parasztgyerek. Ez is olyan logikus
volt mint akkoriban minden, idő nem gyógyítja,
mert hol van már az a beteg… Pedig úgy gondolta,
vége a múltnak, kezdődik a jövő. A jövő Dunai
aknamentesítéssel kezdődött. Ázott az öregem a
vízibombák jegenye-magas vízoszlopának visszahulló permetében.
Nem gondolt ő szerintem semmire közben, ahogy én sem.
Csak utólag esett le, dinamitos halászat volt, amikor nagygyakorlaton
novemberben, a parton sátorozó dobkályha körül vacogó sereget
este a nap közben adagolt gyakorlat halhulláival etettük.
Halászlé gulyáságyúban a’la durrantott trotilos hordók.
Dohogó motorcsónak fedélzetén,
a robbanás verte vízhab hogy elült,
táguló körökben jöttek
a folyamfelszínre döglött testeik.
Se múltjuk, se jövőjük immár.
A szemünkben vacsialapanyag,
a szemükben nem csillant, csak tükrözött.
Annyi volt — kiválogathattuk a
méretes és ép példányokat.
A többit elhintette magával a sodrás,
előre dögök! Víz felszínén utaztok,
sirálygyomorba, gólyák csőrébe,
és a rothadásba. Nem azok vagytok,
akik úsztak vakon, majd
akiknek testén tompítatlan lökéshullám formált,
Nem azok vagytok, akik gyomorba szállnak.
Itt, az innenső, meg a túlsó part között,
lehetségesben, örökké sodorva nem azok vagytok ti.
Csak a robbanás. A pillanatban eldőlt pillanat, mert
elég közel voltatok hozzá. A pillanat T-je. Annyi csak.
Mit szólsz, ehhez az értelmezéshez, Krisna, egykomám?
A hal a halál órájában úszik, s most
egy pillanatban tényleg megérkezett,
előre.
Ó, őrségek, ti mindent átható
hidegben és tűző forróságban átmerengett, felesleges percek!
Nem tudom. Én tényleg nem tudom
az igazi célom. De minden meggyőződés nélkül
is a folyópartra fordítom, arra
gurulok olykor cangakeréken,
hogy abban a leszállító közegben
végre nyeregben érezzem magam —
és semmi búcsú.
Csak előre, drótparipám.
IV.
Szabadság odadermesztett, brutális méretű kalászt
súlyemelő bronzszobra, nézz közömbösebben
erre a bizmut vízen magát sodrató népségre!
Ne legyen mindent szabad! Emelkedjen folyam halbűz
dögszaga a tájhajó frissen épített parancsnoki erkélyéig.
Mondj egy imát a hajléktalanok nevében,
akik immár megúszhatatlan vizeken járnak, ha nem otthon —
és a hajlékonyak nevében, akik a végén úgyis szintén törnek, mit a jég.
Te szülj nekem rendet. Bronz rend lesz, bronz rendjel, harmadik köztársaság.
Te szülj nekem rendet, fenn tartó, fenntartható csajszi.
És könyörögj azokért, akik hajóval járnak,
a közöny választóvonalán a hidak alatt,
lassú menetben cipelve egy idő és
összes partok kritikán aluli szuszogását. Olcsó lény lévén mit tehetek mást —
kérlek, te olcsó ribanc: könyörülj.
V.
Érintkezni az alig ezer méterre lecsorgó sorssal.
Magam is elcsábultam: egy Dunára nem néző,
de halbűz-közeli szobakonyhában tapadt zsíros,
paraszti ujjaimhoz a Crowley Tarot.
Észrevenni a hurcoltat a kártyalapok egymásra eső
rakódásában — és látni a tendenciát, a lehetségest,
meg az esetlegest. Igen, hiszem, hogy tényleg látni
akkor is, ha önbeteljesítő jóslatot csak. Egyszer
brahiból popcornból összeszedett vicces nagy árkánum
huszonkét lapját vetettem részeg társaságnak,
amit mondott a kártya, adekvát volt, szómegállítóan, meglepően ült.
Elemeztük az anyaméhben születő rémületet,
meg az előléptetés esélyeit a munkahelyeden —
a szokásos gyávaságok kerestek volna a
konfekció álmaiknak valóságos vállfát.
Szórakozásból, narkotikumból napirend lett,
a gyáva ember előre bambulása — mert úgyis úgy teszel
ahogyan a félelmed diktál. Jövőt keresne,
ahol kevesebb a testekbe hasító explózió.
Ahol horgász, damillal, a folyó mellett; ahol
méltóságteljes rendben úsznak halak, hajók.
Ahol nem fogja ki időtlen és idő találkozását —
csak elfogódott csendben létezik, a rezdítő
kirobbanó mozdulatra várva, amikor kapás van.
Az a pillanat idő az időtlenben. Az a pillanat a találkozás
a szeretetben bujkáló halállal.
Megjósolhatatlan, előre láthatatlan, nem adnak
se kártya, se csillagok támpontot hozzá.
Tényleg, az önkívület rángó rohamát,
és addig a várakozást, mely elvész a napsugárban.
Amikor a parti buliban nem táncolsz,
hanem a zenére te magad vagy a tánc —
és a lüktetését hazafelé gurulva
viszed magaddal virgonc kerekedben.
A célozhatatlan érdekel, amit a víz tud:
hogy kitölti helyét és a táj alatt, felett
egyenletesen oszlik el. Ima, engedelmesség,
egymáson gördülő vízmolekulák közt a kötés,
fegyelem, gondolat és cselekvés.
Szeretnék járni rajta.
Itt a lét egy másik formája valósul.
itt a múlt, meg a jövő:
a csobbanó vízcsepp által
égnek vert vízcsepp.
A kétszeres múlás.
Előbb a tettben, aztán ahogy
megérted: a gondolatban.
A mederben minden rétege
mozgatódik, ez a lefolyás
csak a tengerben leli meg az
egyensúlyát. A békét.
Csak azért nem tudtatok meggyőzni még,
mert nem láttam a tengert.
Ami bennem víz, az ott is
egyensúlyt keresne. Végleg.
Elpárologna. Elfoszlana a parton.
És visszahullna legfeljebb ide,
egy jövőidő valid zivatarából.
Illusztráció: T. S. Eliot
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
