Komoróczy Emőke: „Nem lép ki az ajtón, és világot ismer…”
(Czilczer Olga: Próbavonulás)
Czilczer Olga Szegeden élő költőnőnk (sz. 1940) sikeres alkotói pályája ellenére – némi öniróniával – úgy idézi fel életútját (a Szondi György által szerkesztett Önlexikonban), mint aki női Don Quijote-ként (azaz Donna Quijote-ként) vívta szélmalom-harcát álmai-ideái megvalósításáért, az irodalmi életben való puszta szóhoz jutásáért. Csapongó fantáziáját ugyanis nehezen tudta úgy megrendszabályozni, hogy az „elfogadható legyen” a Kádár-korszak politikailag erősen cenzúrázott folyóiratai / kiadói számára. Így aztán csak a 80-as években jelentek meg első kötetei, s csupán a 90-es években vált neve valóban ismertté. Ennek ellenére mára „nem is olyan sovány” életművet tudhat maga mögött (hét különleges prózavers-kötetet), amelyekből Írhonba is eljutott – Kabdebó Tamás fordításai révén – egy kisebb válogatott kötetnyi; s mindeközben élményanyagából több hangjátékra, drámára, sőt regényekre is futotta. „Élete regényét még nem írta meg, talán nem is volt olyan” – zárja bemutatkozását (Önlexikon, Cédrus Alapítvány, Bp. 2017; 79-82.p.).
Most azonban mintha mégis megszületett volna az életregény – ha nem is prózában, és nem is az események szintjén. Inkább lírainak mondható ez a „belső utak könyve”; bár semmiképp sem az „alanyi költészet” (netán „vallomásos líra”) körébe sorolható. Versprózák, szabadversek, hagyományos költemények /szonettek is/ tarkítják; de élményanyagát a költő eltávolítja önmagától, sokszoros áttétellel képekbe transzponálja, azaz objektív távolság-tartással formálja meg. Rátalálva – elsőként a 70-es években induló költők közül – a magyar költészettörténet sokáig félresodort (sőt: kiiktatott) hagyományára: a húszas évek Kassákjának prózaverseire, a műfajt „átpoetizálva” a maga képére formálta; sokat merítve a modern francia líra szürreális létszemléletéből. Tanulva Kassák szürrealista-dadaista korszakából, rábízza magát képzelet-futamaira, s az empirikus valóság fölé emelkedve, annak „párlatát”, esszenciális élmény-rögeit vetíti elénk. Ránk, olvasókra hagyja, hogy megkeressük köztük a belső összefüggéseket, kibontva belőlük a sajátos „léttartalmakat”.
Rába György ugyanez időtájt próbálkozott hasonló versstruktúrákkal; így nem véletlen, hogy felfigyelt induló költőnőnk verspróza-kísérleteire. Valódi elismerő szavakkal rezonált első kötetére, amelyben „a teremtő fantázia jelentős diadalát” látta. „Asszociációi merészek, mégis meggyőzőek, láttató ereje színes, olykor regényes” – írja egy magánlevélben; majd egy esztendő múltán: „Megint lépett egyet. Asszociációi tovább lazultak, prózaverse a szó olyan értelmében absztrakt, amennyire Juan Miro az. Más felületeken, más törvények szerint játszat le fontos mozzanatokat, a lelki életre rávalló, kivetített eseményeket, jóllehet igen érzékletesen” (idézetek az 1985. II. 18. ill. 1986. VIII. 23.-i leveléből – Czilczer Olga engedélyével).
„Tollforgatással kezdetben ráérős éjszakáimban próbálkoztam. A karnyújtásnyi köznapiságból egy szürreálisan tágabb térbe a prózavers vezetett” – írja Válogatott Versei (Szavakban egy erdő, 2006) Fülszövegében költőnőnk. „Vonzott a különös műfaj, mely noha költői, mintha megunta volna a sorokba szabdalt verslétet. Nem éri be saját eszköztárával, líraiságával, örökölten kéznél levő alkotóelemeivel. Kölcsönért fordul hát az epikához. Hamar kiderül azonban, hogy ami ott cselekmény vagy történés, itt legfeljebb csak díszlet vagy kellék. Premier plánban a lírai tartalom áll”.
Életmeséjének háttéranyaga voltaképpen az 1960/70-es évek abszurd életviszonyaiban gyökerezik. Lényegében arról van szó, hogyan élte meg egy tehetséges, gyermekét egyedül nevelő, elvált értelmiségi nő a kiszolgáltatottságot a társadalmi hierarchia „packázásainak”, miközben szuverén alkotóként folyamatosan egyeztetni próbálta álmait-vágyait a realitással. Zenetanári oklevéllel csak óvodában kapott állást, s „szakirányú képesítés nélküli” óvónőként számtalan hátrány érte (a legalacsonyabb fizetési kategóriába sorolták be, dadusi feladatokat is el kellett látnia stb.). Tíz évnyi „rabszolgamunka” után végül is fellázadt helyzete ellen; s bár „munkaügyi pere” győzelemmel zárult, még sokáig nem talált más megoldást („nincs hely egyik iskolában sem” – mondták felettesei). Ez volt akkoriban az „egyenrangú” női létmód tipikus alaphelyzete, amint azt Felhők, jegyzetlapok c. önéletrajzi fogantatású kisregényében (2006) leírja.
Így mindkét életsíkján korlátozottnak, megcsonkítottnak érezte magát; alapélménye volt a bezártság, a kiúttalanság, a lét abszurditása, amit „fellegjárással”, a kultúrába, a szellemi tradícióba való kapaszkodással próbált ellensúlyozni. Ezért egy tágasabb, számára otthonosabb univerzumot épített maga köré, s életanyagát lírai groteszkké sűrítve, áttételesen tárta elénk. Munkahelyi feljebbvalóival vívott „szélmalom-harcát” akár nemzedéki női sorsmodellként is olvashatjuk.
Fent említett kisregényében így mutatja be pályakezdésének e nehéz időszakát: „Ott állok a holt vágyak piramisa tövénél, melyet emeletekre, kamrákra osztottak. /…/ Alul lépcsősor. Vigyázat! A fal itt-ott omlásban. Ami másutt kavics, az itt tonnányi sziklatömb. Beborult. A felhők koporsók az égen. Haragos múmiák. Kőzápor fenyeget. De itt nemcsak holtak, élők is laknak. El kellene indulnom. Már el is indultam. Menjek-e?” (96.p.). Igen, menne – de hova?. Nem volt életismerete, sem összehasonlítási alapja arra vonatkozóan, hogy vajon másutt hogy mennek a dolgok. „Nem jutottam el távoli tájakig, nem ismertem meg az enyémmel összefüggő, nagyobb égfelületeket, melyek alatt az enyéimhez nyilván részben hasonló, részben különböző felhőket tolnak-görgetnek tova az itteniekkel egyívású, s azoktól eltérő légáramlatok, melyek nyilván ugyanúgy árnyékot vetnek, mint az enyéim, szomorúsággal lombosítva be a fákat, egész ligeteket, ha mellettük egy kis fénynek sikerül rést vágnia a konok és vastag rétegek kérgén” (106.p.). Szenvedései, kétségei, próbálkozásai révén végül lassan rájön, „hogyan kell ’kívülről’ (egészen idegenként) nézni a dolgokat, mintha egy világjáró és sokat látott tükör” játszana a kezére, s „mindig a legjobbkor kínálná fel valamelyik homályban maradt vagy takarásban levő részlet hű képét, s mintha ebben a tükörben /…/ múltként lenne ott a jelen pillanat, s jelenként, ami elmúlt” (116/117.p.). Ez a „foncsorozott üvegdarabka” aztán sokmindenen átsegítette a továbbiakban.
Fenti felismeréséből fakad bizarr időkezelése is: nála nincs múlt – jelen – jövő, mert a három idősík (a régmúlttal kibővítve) átjárja-keresztezi egymást, összevegyül egymással, s a kitágult téridőben egyszerre van minden jelen mint egymással összefüggő dolgok halmaza. A lírai én (szerencsére) idejekorán rájött: az abszurd szituációk megoldhatatlanok – legfeljebb megkerülni lehet őket: kimenekülni a csapdából (leginkább valamiféle véletlen, „csoda” révén). Magát az „abszurd” kifejezést Camus használta első ízben (épp a 60-as évek elején magyarul is megjelent regényében – Közöny); Szüszifosz mítosza eszmefuttatásában pedig azt érzékeltette, hogy az abszurd szituációból kilépni legfeljebb csak valamilyen látszat-cselekvés útján képes az ember. Sartre Undorának hőse is átélte az „ellehetetlenülés”-nek ezt a képtelen kálváriáját. E korszak alapvető létélménye (mind Keleten, mind Nyugaton), hogy a társadalom azt tartja „bűnösnek”, aki nem hajtja fejét engedelmesen a nyaktiló alá, nem hódol meg a „többségi akarat” és a közvélemény előtt. Vagyis gyilkos és áldozat viszonylatában mindig az áldozatot tartják vétkesnek, mert „fellázadt” az őt megsemmisíteni akarókkal szemben. Akik kezében volt minden hatalmi eszköz.
E játszmáknak egykor költőnőnk is kis híján áldozatául esett (bár szerencsés véletlen folytán sikerült mégis győztesen kikerülnie a kelepcéből). Nyomasztó élményei lerakódtak tudatalattija legmélyebb régióiban, s idősödvén fel-feltörve onnan, most a pszichés érzet-nyalábok, a személyes élettapasztalatokból leszűrt absztrakciók, emlék-lenyomatok alakítják új kötetének képvilágát, amely az élet-eseményektől szinte teljesen elszakadva, egy szürreális valóságszféra többszintű létdimenzióiba emeli át az olvasót. Leghitelesebben talán Tériszony c. verse képezi le ezt a bonyolult tudatjátékot, amikor is – már rég kilépve csapdahelyzetéből – utólag rádöbben: bele is halhatott volna. „Erkélykorláton kihajolok. Száradni kiterített láng. Piros ruhás alak. /…/ Járdák ínyén olvadnak pehely ízek. A ruhából a test lassan elkezd csúszni, fejjel lefelé. /…/ Igyekszem befelé. A szobában a tollas homály. Több időt nem vesztegethetek. Nem maradhatok. Már a nagykapuval mögöttem járok. /…/ Valami koppan a kövön. Csak nem az én koponyám?” Kimenekült az önpusztító létszituációból, legyőzte a mélység vonzását.
De helyzete még sokáig nem változott. Rossz közérzete, depressziója évekig kínozta – mint kivert kutya, úgy érezte magát. „Előttem szomjam, éhem. Mögöttem álmatlan álmok. Parázson ugratnak /…/ vernek, oktatnak, szőrmentén simogatnak, bottal megkergetnek. /…/ Lábam se emelem, átlépek magamon”. Álmatlanul jár-kel éjszakánként otthonában, zenét hallgat: „Erősítek, halkítok, túlfutok, visszalépek. Eltűnt az ég. Havazhat, eshet is reggelig” (Két monológ). Lázverten fejére húzta hát a tengert mint takarót, hogy a hűs cseppek hűsítsék belső tüzét (Tengeri történet). Egyre gyakrabban bukkan fel verseiben s válik fokozatosan kulcsszóvá a lépcső: alig várja, hogy elindulhasson felfelé végre, a maga útján.
A II. világháború idején s után született nemzedékek eleve nehéz lelki tehertételekkel, súlyos hátrányokkal indultak az életnek. A felbomlott hagyományos családi életformák nem biztosították többé számukra a megszokott életkereteket (az apák a fronton, munka-szolgálatban, hadifogságban; sokuk a holokauszt vagy a Gulág áldozataként nem is tért haza); majd az „ötvenes évek” lelki-anyagi nyomorúsága, a számtalan megaláztatás kiölte belőlük a küzdőképes „harci kedvet”. Az ’56-os levert forradalom emléke pedig inkább nyomasztó vereségként raktározódott el tudatukban, semhogy életbizalmukat növelte volna. Így érthető, hogy a „közéletiség”, a politikum legföljebb csak személyes megpróbáltatásaikon keresztül, igen áttételesen szűrődött be többségük költészetébe. S mivel szóhoz csak viszonylag későn juthattak (40-éves korukban „fiatal költőként” debütáltak!), hangnemük egyre inkább az iróniába hajlott. A 80-as évekre szinte teljesen átformálódott az irodalmi paletta színképe: a „tiltott” avantgárd és a ”tűrt”, enyhébben lázadó, a tradicionális formákat ugyancsak megkérdőjelező, „rejtekező” poétikai formák túlsúlyra jutottak a „hagyományos” műfajokkal szemben, amelyeket a „lázadó” költőnemzedékek egyre hiteltelenebbnek éreztek.
Czilczer Olga – alaptermészete szerint inkább magányos, elmélyülő, az intellektualitás burkába zárkózó alkat lévén – ifjúkori sérelmeit, megalázó pályakezdésének emlékeit csak igen áttételesen emeli be költészetébe. Fizikai értelemben is meglehetősen szűkös életterét (kis lakás egy belvárosi társasházban, és a hozzá tartozó közös kertrész) képzelete teremtményeivel tölti meg. Napi „egészségügyinek is mondható” sétáját végezve meditál a múlton: „Lassítok, gyorsítok. Lépteimet kedvem szerint aprózhatom. Az engem megillető tizenketted részt be is ültethetem”; s színes fantáziájával be is ülteti. Bár itt csupán „egy korcs orgonabokorban” gyönyörködhet – ő régi „füttyös kertekről” álmodik, „ahol egy rét virul pipaccsal, imolával” (Nem rigó). A családi ház – gyermekkora kertje – nem ilyen szűkös volt: falusi házukra vadgesztenyefa vetett árnyékot, „nyitott”, barátságos (vendégszerető) életet éltek. „A társasággal fűszerezett együttlét szókimondásra serkent. Mit is tagadnánk egymás előtt?” De aztán „egy fényes novemberi délelőtt” minden megváltozott. Édesapját elvitték – ez sosem gyógyuló sebet ejtett a lelkén. Három éves korában „egy felhő eloltotta a napot” az ő számára. „Most aztán kereshetem a sötétben életemet” (A vadgesztenye árnyéka).
Közelítvén 80. életévéhez, megkísérli „életmeséjét” egyfajta szellemi kilátópontról értelmezni. Mint szőttes vásznat kiterítve maga elé, kiemeli belőle a fontos csomópontokat, számot vet kudarcaival – sikereivel (természetesen nem a tények szintjén), felmutatva az útleágazásokat is, amelyeket végül is soha nem járt be (de mint lehetőségek, azok is élete részévé váltak). Az eredmény: „Síkra hegyet / hímez derűt / foldoz sziklát / partot / kiszab / ebből-abból / felhőt fércel / elharapva / szála enged / elkötetlen / foszlik-szakad / füve-fája / tűbe nem talál” (Mesék veszte). Tehát nem lesz belőle tarka színekben pompázó háziszőttes, végül mégis minden a maga helyére kerül.
Költészetének alapjellegzetességei kezdettől fogva szinte változatlanok. Ugyanakkor az idők folyamán egyre merészebb és gyakoribb síkváltásokkal, képzelet és valóság olykor bizarr egymásra-vetítésével, az életképszerű mozaikok „egybemontázsolásával”, gyakori nézőpontváltással rejtvényszerűvé teszi struktúráit. S bár nem nevezhető „önfeltáró” költőnek, mégis, asszociatív szöveg-konstrukciói szinte minden lényeges életproblémáját érzékeltetik, s /ön/ironikus formálás-módja ellenére hamisítatlan poézis árad belőlük. Korábbi verspróza-köteteiben (A függőleges ablaksor, 1982; Előttem a madárfütty, 1987; Tányéron a maradék hold, 1992; Küszöbön egy rongybagoly,1995) már kialakította a maga vibráló, többdimenziós poétikai modelljét, amely – az olvasó intellektuális felkészültségére számítva – kettős, sőt hármas síkon „lebegteti” a feldolgozott életanyagot. Idővel kissé nyugodtabb, „szabályosabb” struktúrák is bekívánkoztak könyveibe (Engedelmes planéták, 2006; Osztódás, 2013). Utóbbiban megidézi gyermek- és ifjúkora mozaikjait (Álmomig dínomdánom ciklus), illetve felnőttkori megpróbáltatásait, az életéhez szorosabban tartozó emberek „arcképcsarnokát” (Minden arc ciklus). Ezt a korszakát mintegy lezárja Válogatott Verseinek gyűjteménye, amelyet 50 új költeménnyel indít – mintegy jelezve ezzel, hogy látásmódja, poétikája átalakulóban. Korábbi köteteit erősen megrostálja.
Érzet- és mélytudat-világának tartalmait sajátos szimbólumokba vetíti; a reális történéseket absztrahálja. Immár rátalálva régóta keresett „lépcsőire”, tör mind feljebb, az álom kusza köteleibe kapaszkodva, a metafizikai létsíkok felé. „Elszállt lepedőm, elhagyott lúdtollak lyuggatta párnám, s követve a sort, gyapjúpaplanom. Hát csak menjenek. Majd megyek magam is”. Evilági védettségét odahagyva, indul a bizonytalanba: „Felhők lépcsein járok, kettőt se lépek ereszkedőben, elárvult fejem alá egy alacsonyabb sorsú lomb kínálkozik vánkosul. Egy másik meg, állig érő bánat, betakarna. // Reggel aztán se fönt, se lent nem lelem a helyemet” (Között).
Elengedve magát az Idők árján, múltja hullámain mint végtelen tengeren ringatózik. „Csápok, tapogatók, amőbák, sikamlós pikkelyek és szerpentin-kanyarulatok” népesítik be emlékezetét; elétoppannak az Időből a régi ismerősök (akiket kedvelt, vagy épp ellenkezőleg: nem szívlelhetett): feltárul előtte valódi énjük. „Álruhák, maszkok, vásznak, egyhúrú és tarka tollazatok hulltak le az ismertnek hittekről, történeteimről is. tükröt a víz emelt”. Végül riadtan próbált menekülni előlük – de hová? hogyan? „Innen el? Az éjszaka kellős közepén? Már csak egy álomba öltözhettem” (Emberek, történeteim). Egyelőre nem lát kiutat „köztes” helyzetéből, bár olykor-olykor megkísérli: „Lepkékkel, bogarakkal szárnyakat növesztek. De az Űr nem az én otthonom. Visszakívánkozom a földre, földről az égre megint. Újra és újra elröppenek. // Tán nem is az Élet Vize, lehet, hogy ez a kívánkozás tartja bennem a lelket. // Ágaskodnak szirmaim valami Fényre. Fúrnak gyökereim a szikes mélyebb rejtelmeibe. /…/ Tágul a tér, melyet bejárok” (Mozdulatlanság).
Tehát valóban „nem lép ki az ajtón”, mégis „világot ismer”: a saját benső világa mint a teljes Univerzum tárul fel előtte (amint azt a bölcs Lao–ce kinyilatkoztatta).
Czilczer Olga valódi otthona a Kultúra – a szellemi / metafizikai valóság. Képzeletben már mindenütt megfordult, ahol ezt a világot megsejtette. „Prágában járok Kafkára gondolok Krakkóban / megnézem a Wawelt / Bécsben a Filharmonikusok nekem játszanak / Párizsba repülvén Sainte Chapelle / festett felhőit bámulom aztán jócskán kitaposott / szandálban elzarándokolok / Abélard és Heloise sírjához a Pére Lachaise-be / s tőlük nem is olyan messze Chopin-hoz / kínek szíve Zelazowa Wolában meg-megdobban” (Vonulások). Vagyis költőnőnk a művészet, a kultúra, a zene „elvarázsoltjaként” a világ bármely távoli részén – éppúgy mint Közép-Európában – otthonosan érzi magát, hiszen nem „a hely”, hanem a végtelen, tágas metafizikai „tér” vonzza.
Legújabb kötete (Próbavonulás, 2018) voltaképpen ebben a szellemi térben való „vonulást” – a madarak röptéhez hasonló nagyívű szárnyalást – tárja elénk. „A költő nekivág – írja könyve Fülszövegében. – Mintha tudná, hová jut el. De hát olyan fontos ez? Alatta tágas terek. Földrészek. Tengerek”. Légszomjjal küzdve fuldoklik a „térrel telített párában”, keresi a Fényt, amely bevilágítja az Univerzumot, s őt is eligazítja „irányok útvesztőjében”. Szeretné felismerni „élete alapdallamát”, azt, amely végigkísérte ifjúkora óta, s meghatározta minden más tevékenységét, és amely legfontosabb volt számára (az ma is) élete szerteágazó bokra sűrűjében (Irányok útvesztője). Bejárva az Univerzum tágas világát, átrepülve a téridő korlátain, szellem-énje szabadon csapong a reális és irreális valóságsíkok között, átlépve Élet / Halál keskeny határmezsgyéjét, a végtelen Tengeren ringatózva s lebegve a felhők között.
Mintha a kötetcímadó vers is erre a kettősségre utalna: a lírai én „próbát tesz”, milyen is lenne már túl a földi léten – hogyan tekintene alá a Magasból erre a világra. Kóstolgatja a „próbarepülés” ízét; hiszen szinte mindenki, aki hozzá tartozott – már „odaát” van: csendben, észrevétlen „elvonultak” egy másik szférába. Élnek-e vajon a „túlparton”? „Halottaim újra és újra meghalnak, még mielőtt el tudnék búcsúzni tőlük. Ha valami jelet adnának! De minek vegyem az arc árnyalatnyi fakulását, a mozdulatot, ahogy eltolja a poharat, köszöni, nem kér a fényből, amit a délután szesszel érlelt”. S elindul bátran az Ismeretlen felé… „Melyik dobbanást vegyem a szív végső intésének?”
Anyja halála volt az egyik első megrázó élménye, amelyet már tudatosan élt át. Épp látogatóban volt nála a tüdőkórházban egy lombhullató őszi napon, mikor az ápolók kitették a friss levegőre a betegeket, hadd tudjanak egy kicsit szabadabban lélegezni. „Aki már nem lélegzett, kifújta az áporodott termek zölddel üdülő legét egy végszóban-intelemben, vagy csak isten-hozzádot lehelt. Köztük volt anyám is”. Utolsó suttogó szavait már nem értette – „csak levelek hörgése bogarak zizegése ért fülemig. Dobhártyámon a felbátorodó szél dobolt. /…/ A levelek hullani kezdtek. Zöld a sárgának… sárga a lázban kihunyó nyárnak… fatörzs barnájának…” – „berkenye az akácnak /…/ akác az orgonának” az a galagonyának és így tovább, tovább… Az üzenet végighullámzott az egész természeten. Megfejteni persze senki nem tudta „El kellett temetni a holtat” (Add tovább!)
Az „üzenet” aztán még sokáig visszhangzott benne; később számtalanszor felidézte. Lélekben már ő is készülődik az „elvonulásra”: a való világ nem köti többé. Be-bekukkant a „fűvel bevetett ég forgóajtaján”, amelyen anyja tovatűnt egykoron – most akár már követ/het/né is őt: „Vonaton utazom repülőn / metró röpít hol vagyok / az Odéonig hogy jutok // kacaj a válasz: / de hisz ez épp ellenkező járat”. A csillag helyett itt „föld alatti mozgólépcső” jelöli az irányt: először a Föld méhébe, a lélek mélységeibe kell alászállnia, hogy aztán feljuthasson az Űrbe (Kiszállásban).
„Különös mozgólépcső ereszkedik lefelé, szökkenőben föl- és elszáll V-alakban, zeneszóra”. Az Idők mélyébe, „tengernyi erők hullámhosszain” viszi utasát. „Egyre lejjebb jutottunk. Én és a lépcső: ketten voltunk /…/ egyszerre, majd kánonban bátorítottuk egymást”. Az ősmúltba szálltak alá: „a fa grádicsai megalittá meredtek vagy fémmé fagytak. / Jósolva a sybillai ércek korszakai. Világnyár után világtél következett. / Kései korba születtem”. Az emberi történelem évezredek óta felgyülemlett minden tapasztalata lerakódott a mélytudati régiókban – „kozmikus lepkékkel ezüst bombázógépek kergetőztek, szárnyukon legyek ragadtak méz-tükrükbe. Más tükrök arcokat veszejtettek el. Apámét, anyámét. /…/ Unokák unokáira hetek-havak alkonyodnak. Fecskékre pacsirtákra virrad pár ezredév” (Korszakok).
A látszólag illogikus ide-odaugrások, szabadon csapongó gondolatfutamok kitágítják s egyúttal bensővé teszik a téridőt. „Minden bennünk van elrejtve” – írta Kassák egykoron; az Élet szövevényes titkait tudatalattink tárolja – tehát ha a Világmindenség titkát meg akarjuk ismerni, előbb önmagunk mélységeit kell feltárnunk. Csak így lehetünk úrrá a világ abszurditásának megdöbbentő felismerésén. A vers-én „próbautazása” a versek varázskastélyában zajlik – nem is érintkezik a tulajdonképpeni valósággal. „Az első verssor már a Fényben, a hátrahagyottak a kihunyó emlékezetben rostokolnak”. A viaduktban „az oximoron láthatatlan sínein” zakatoló vonat „ég és föld – két megálló – között az ellenvonat palinódiájára vár”. A költői képek kanyargós szövevényében két utazó („mert ketten vannak ha csak egyet lát is”) bújik meg: „Ott ahol az egyikük leszáll / búcsúzóban a másik neki integet” (Faggat félálomban).
A lírai én tehát nekivág a képzeletbeli próbautazásnak, bár testi valójában ki se mozdul otthonából. Tudni szeretné, hogyan váltanak alakot a dolgok – tárgyak – személyek; hogyan változnak (születnek – elmúlnak – újjászületnek) az Időben nemcsak a lények, hanem a bolygók – világok – egész galaxisok. És mi az, ami folytonossá, folyamatossá teszi az Életet, sőt magát a változást is? Az Élet, amely virul – elhamvad és megújul, mint a Főnix: „Vigyázz, fa, sziklaleveleid még majd fel találnak gyújtani! // Kizöldülök, meglásd! // Valahol avartüzek éghetnek tűzgyújtási tilalomban”. Az izzó Élet felégeti önmagát… „Szirénát, kocsit, vízsugarat! Ide! Ide! A föld, a víz, felég a fal. Benne a szög. Szögön a kép. De a keretből, mely az eget határolta, megperzselt tollak, szárny szabadul”. A képzelet újjávarázsol mindent: „Madár vagy, erre szállsz, hozzám szólsz, piros a szárnyad”.
Czilczer Olga – megélve–látva–tapasztalva a körötte folyton változó valóság felszíni mozgásait – úgy érzékeli: mindig minden az Átváltozások jegyében áll (mint Ovidius Metamorfózisai- ban): „Pókká lett Arachne, Io tehénné. Narcissus orcája a Styx vizében. Ez a bokor a járdaszélen csak álcázza magát. Valójában hamis kutya. /…/ Tetszik neki tulajdon átváltozása. Magát a felhő kihajtogatja, ráncait kisimítja, majd még kozmetikushoz is elmegy. /…/ Csupa bimbó a járdaszegély. Az új világ szemetek előtt születik, gyerekek!” De a természet, a földrajzi jelenségek is folytonos változásban vannak: „Föld vezérel folyót. Folyó földet. Ha a torkolat a gyökerek kapuja lenne – már ott tartanék. Ha meg a másik irány ege a tenger?” A vers-én félálomban faggatja a hullámokat, hátha megtudhatná tőlük a változások titkát. Aztán felismeri: nem várhat tőlük (s mástól sem) feleletet. „A betűk is összekeveredtek. Hazatalál-e e a folyó?” (Föld vezérel folyót).
Az időskor „magaslati kilátópontjáról” a végtelen Időfolyamot szemlélve, költőnőnk felismeri: az, egyre szélesebb medret vájva magának, a kezdetektől sodorja az emberi élet, a történelem hordalékait – szépet, szennyeset egybemosva. Őrzi a múltat és halad a jövő felé. „Ezer éve egy partot penget / az a húr //…// ami hangsornak indult / mára dallam a capella / medrében / fordul kanyarog / micsoda idő!” (Folyó). Az időfolyam a sok esőtől–vihartól, rohanó hegyipatakoktól felduzzadva ki-kiárad olykor, elsodorva mindazt, ami útjába kerül. Fékezhetetlen: „ráncai továbbgyűrűznek a körutakon”, „a koncentrikus körök kezdik elnyelni a magasabb emeleteket is”. Ezek a történelmi összeomlások periódusai, amikor kő kövön nem marad. „Az áradatból kiemelkedik egy vaktában dobáló kéz”, szerteszét hajigálva a múlt emlékeit. „Obeliszk, Árvizi emlékmű. Rajta bevésve: volt egyszer, valamikor…” Aztán lefut az áradat, a folyam feltisztul, ismét szélesen hömpölyög. „Tegnaptól máig ér. A kő a köztes Időbe merül” (Köztes idő). S a történelem halad tovább a maga elrendelt útján…
Költőnk szembenéz most már saját életének, múltjának tanulságaival is. Félébren- félálomban ringatózik a rohanó Idő árján a Föld nevű léggömbön, amely „a betűk, számok erdeivel telerótt kontinensekkel libeg az űrben. /…/ Egy utcával, kettővel odébb” már „a nagyvilág szegélye, a Föld görbülete” van. A Föld tulajdonképpen „egy személyszállító hajó – véli. – Ha becsukom a szemem, még képes lesz nélkülem továbbterelni megnevezhetetlen színű hullámait” (Fotelomban egy könyvvel). Majd felriadva kronométere hangjára („nem kell-e már ébrednem, felkelnem?”), mielőtt a reális időbe visszatérne, elidőz még kicsit álombeli képzetei között. Szinte élvezi ezt a sétautazást: „a sztratoszférát faggatom aki csillagokkal gurigázik / akik meg csak gurulnak nevetnek / összekoccannak össze-összecsendülnek” (A válasz).
Eme félálombeli abszurd szituációk és a valóság törvényszerűségeinek „önkényes” átszabása valójában az eltorzult („elhazugult”) világ valódi értékrendje helyreállításának igényéből fakad. A mozgó – lebegő tárgyak, égitestek, angyalok, felhők, madarak sajátos konnotatív jelentéskörökkel feldúsítva röpködnek-szállnak a vers-én körül s képzeletében betöltik az egész Kozmoszt. Az égbolt – mint hatalmas játszótér – terül el fölötte, s ő gyönyörködik benne: „Egymásnak oly szépen adogatják / a játszótéren azt a labdát / ívben röpül a hold a nap / a képzelet hintára kap // oda-vissza lengnek az esték”. A Kozmosz rendje, összecsengő harmóniája boldogsággal tölti el a „panelvárosok” „panel-naplementéihez” szokott szívét. Míg itt lent a Földön szürkék és nyomasztóak az esték, a reggelek – „odafent” a szférák tökéletes összhangja metafizikai vigaszt sugároz alá a föld lakóira (Oda–vissza).
Költőnőnk szemléletében maga az élet az ellentmondások – paradoxonok – feloldhatatlan, egymást kizáró ellentétek halmaza. A Halak jegyében született – nem véletlenül lettek tehát költészetének kulcsszavai a víz – a hullám – a tenger, a különféle /kis- és nagy/halak s a természeti elemek (eső, vihar, szél, szivárvány, vízáradás stb.), az égitestek, csillagképek, sőt az egész galaxis. Mintha örökké a reális / irreális létszférák határmezsgyéjén egyensúlyozna, kedveli a folytonos változásban, átalakulásban lévő „cseppfolyós” (életbeni és költői) konstellációkat, poétikai megoldásokat; álomvízióiban is összefonódnak a természeti és a természetfölötti világ képzetei. A konkrét valóság-mozzanatokat áttételes metafizikai képzetekkel dúsítja. Alapélménye, alapmagatartása a menekülés (a ragadozó nagyhalak, a veszélyek, a fenyegető ellenség elől); ugyanakkor szükség esetén a Skorpió szembeforduló bátorsága is megvan benne, ha belső szabadságáért, lelki függetlenségéért kell küzdenie. De lelke mélyén úgy érzi: egyik csapda-helyzetből könnyen átkerülhet a másikba – ezért inkább a rák óvatosságával, rejtőzködő és tapintatos elkülönülésével mozog álmai külön-birodalmában. Ez a költeménye tehát mintegy kulcsot ad személyisége alapvonásainak, sorsalakulásának megértéséhez, s egész költői életművének értelmezéséhez. A versbeli kis törpesügér, elrejtőzve a prédára leső nagy halak elől, egy fűzfa „csali ágán” talál menedéket; de aztán – a fűzfa parancsára – újra alámerül a vízbe. „Csak addig éltem, amíg egy deli halász rám nem vetette a nap hálóját. Lettem megint vízi lény, szellő lehelte sellő, vízi lány. Szemek barna iker örvénye az iszapig csábított, csillagokig pörgetett. Ott is hagyott volna”. De a kis hal riadtan segítségért kiáltozott, mentőért telefonált – mire jött is a pók: „azt hitte, zengőlégy zeng a víz alól, küld neki kacér vízizenét, vágyainak fuldokló buborékait. Megint csak háló foglya lettem”. De most sem hagyta magát: képzelete, találékonysága minden nehézségen átsegítette. „Nagymama faszén vasalójával”, azaz tüzes paripájával (Pegazus!) „kivasalta a folyó hullámait, hegyeit. /…/ Ami prédára várt, simuljon lábam elé”. Csak nehogy újra alámerüljön! „Még kezdődne minden elölről. Még befejeződne”.
Most már inkább „fellegjáróként” szeretne kalandozni az égitestek világában. Egyre több versében bukkan fel a lépcső mint a szellemi-lelki erőfeszítések szimbóluma – amelyen lassú, óvatos léptekkel halad felfelé. Mindinkább felismeri: a Múlt fájdalmaitól, szorongásaitól csak úgy szabadulhat, ha lélekben grádicsról grádicsra lépve, a Magasságot szem előtt tartva, megkísérli „felülről” szemlélni élete fontosabb „csomópontjait”. Eközben persze mindenütt sorompók, földi akadályok állják útját; még a körötte röpködő-elsuhanó madarak, az „arany háttérből” kibontakozó angyalszárnyak is – „mint Szent Sebestyén nyilai” – meg-megsebzik (Miféle madarak). A légkört egyre fullasztóbbnak érzi; a Nap is szinte fuldoklik a fellegek közé zártan; „elfogy levegőm a / térrel telített pára” – míg odalent „a próbabábú / ernyője nyitásra / tárul zárórára / csukódik”: tisztító esőre szomjazik minden (A nap monológja).
Abszurd eszközökkel érzékelteti a különböző életszakaszaiban rá nehezedő nyomasztó atmoszféra-változásokat; s a Nap égi pályájának ívébe kódolja saját Nap-útját is. „Még sötét az égalj, de ő már nyárfa nyergébe pattan. A tizenharmadik barátsági és a huszonhatodik bátorsági foknál járván, déli tizenkettőkor nagylány-elődöm megállítja”. A déli forróság hevében átizzik a lírai én; egybeolvasztja őt a Nappal a vágy forrósága: „ezüst hajam arany szakállával ötvözve”. De aztán csalódottan lehiggad: „Elcsatangolt az a nyár. Jött az ősz. Ment a tél” – s még el sem ért „Egyenlítőmig, Tűzföldemig, betelt ideje”. A Nap által megcsókolt és benső életére ráébredt lírai én azóta a várakozás tüzében ég: „Ahányszor fölébredek ebéd utáni szendergésemből, itt ül heverőm szélén, fölém hajol, hegyre föl, völgybe le, tekintetét jártatja. Ha majd körbeéri a Földet, ha egy sugara átölel… //…// Fölocsúdok érkeztére, elalszom távoztára”. Mindmáig a Nap igézetében él; s lesötétített szobája „négyszer ötméteres terében” minden a sugárzó Napról álmodik (Betelt ideje).
Meleg, zárt otthonában pihenve a hideg télben, képzeletbeli utazásokat tesz. A konvektor feláramló melegétől meg-meglibbenő függöny „egyetlen sóhajtása százados mozdonyt fűt be”, s a versbeszélő – félálomba merülve – úgy érzi, mintha vasúti szerelvényen ringatózva mind beljebb jutna egy sötét alagútba. „A reggel csak feltételes megálló. A gőzös épp csak lassít. Igyekeznem kell leszállni” – rebben fel. „El kell érnem valami csatlakozást, különben a poggyászt cipelhetem gyalogosan tovább”. De aztán visszazuhan az álomba, s annak fodrain úszva-lebegve képzeleg: „Csatlakozástól csatlakozásig négy lépcsőt bevonnak. /…/ Hány emelet az Eiffel? Szálltam volna liftre!” – majd biztatja magát: „Tovább! Tovább! – Különben cipelhetem…” (Nehéz álom). Nyilvánvaló, hogy itt szürrealista álomvíziókkal keverednek a konkrét teendőire való utalások: szellemi poggyászát kell cipelnie – könyvekkel megrakott fantázia-bőröndjeit. Majd egy vidám ál-szonettben megörökíti célba érését is: „Eljutottam a tengerig / mely vitorlát / nekem virágzik / érkezésem lehetne indulás / irányt a konvektor / felcsavart melege szab / felszállóban ahogy belekap / az ablak függönyébe”. S aztán itt a józan ébredés (Hajnali történések).
A konvektor melege által lebegtetett függöny egészen különös látomásokat idéz fel benne. Az életerdőben, „kidöntött szálfák, szénhegyek udvarában” való bolyongása közben egy gömbfára – mint lóra – pattan; „a lóról csónakra, a csónakról hullámokra”: „Halként alámerülök, sellőként felbukkanok”. „Álomketrecéből” csak majd kitavaszodván lép elő: „Aki helyben vészelte át a telet, a kéz, a kezem, a függönyt visszahúzza” – s most már az ablakon át szemléli a reális világot (A függöny). Mert ott is van látnivaló elég…
Czilczer Olga tehát múltja alapélményeit öngyötrő álomképekben dolgozza fel, sejtve, hogy csak lélekben elszakadva tőlük léphet ki addigi életkereteiből, hogy beteljesíthesse Sorsa ígéretét: eljusson a maga „égigérő fájának” a tetejére. Ugyanis mindenkinek van saját „égig-érő fája”, kinek magasabb, gazdagabb, kinek alacsonyabb, köznapibb. Csak az találja meg lelki békéjét, belső egyensúlyát, akinek sikerül – benső adottságait kiteljesítve – a maga fájának csúcsára felérkeznie. Aki jól forgatja „talentumait”, annak lelkében végül is feltündöklik a Belső szivárvány: a kiküzdött béke jele. Ezt a csodálatos élményt /stílszerűen!/ egy tökéletesen megmunkált klasszikus szonettben örökíti meg: „Ott ahol kilyukadt a kék és nem volt / semmi szín hiány-pótolni semmi folt / egy fogható vagy légnemű anyag / kéznél egy szó de annyi se akadt // a tépett ég önérzete kicsapott / harag és gyűlölet verte a habot / és az álfolyó medréből kilépett / ami szárnyak partja már csak enyészet // s ’lehetett volna másként’ a másik / part hol volt hol nem ide se látszik / egy fehér felhő hétszín tartománya // későn ívelő belső szivárványa / mutatta meg magát a vizek felett / miközben lassan egészen este lett”.
Álmaiban a lépcsők során végül is feljutott a Nap közelébe; el is égett s újjászületett, mint a főnix-madár: „valaki szétszórt egy doboz gyufát / lángra kapott az avar madara / s a főnix hamu lett s a hamu itt / madár most álmodom meg szárnyait” (Madár). Kiszabadult tehát megkötözöttségeiből, a köznapi megfontolások sűrűjéből; s immár szabadon szárnyalhat „az igeidők erdejében”, bejárhatja a Költészet kies tájait.
Czilczer Olga számára az igazi otthont, a valódi /lelki/ hazát a Költészet jelenti. Szemében az olvasmányaiban–képzeletében–alkotás közben bejárt virtuális világ a reális valóság, maga az Élet – de természetesen nem az empíria szintjén. „A könyvutcában járva” Don Quijote (lelki alakmása) „leemel a regények polcáról egy puhafedelűt. /…/ Lapoztatja magát egy Borges, egy Eco. // Peregnek a lapok, mint száradó lomb. / Lapok őszi lombja. / Nem inkább egy századoktól itt felejtett szélmalom-vitorla? //…// Idegen vidéken járván Quijote Oscar Wilde-ra gondol, s megpróbál egy-egy betűkben hagyott történetet életre kelteni. Jutni tovább. Egyik históriából a másikba” (Irodalom). Mint az összművészet elvarázsoltjának, a lírai énnek egyaránt fontos a könyv – a kép – a zene – a betűtenger. Számára „az élet – álom”, és „az álom – élet”, mint Calderón, avagy Krúdy számára volt (Egy nap és visszája, Csendélet könyvvel – Egyetlen tenger stb.).
Bizonyos értelemben Donna Quijote-ként maga is „szélmalomharcot” vív az eszmék – eszmények – kultúra híján levő valóság szürke hétköznapjai ellen. Mint a Búsképű lovag modern női párja, Galambpostával üzen 400 év óta „szélrózsalován” vágtató elődjének, kinek „hetedhéthatáron túl jár a lelke / alakján ég a vért holddal kiverve / szememben szálkát lát: hibám a kor”. Pedig ma is „lenne hízellő diadal / zsúptetejű lakom bevétele / bár várnak nem vár, ellenséggel tele” (Dulcinea üzenete, Dulcinea újabb üzenete). Csakhát Don Quijote nem az ő várát, hanem a Szélmalom-Óriást akarja legyőzni. Hiábavalóan, természetesen. Dulcineája pedig belemerül a könyvek tengerárjába: „Fölhevült színeimben / mártózom / beúszom / a bójákon túl a // tilosba / sás semlyék hínár / kapu kapura nyílik // ragad tovább / az ár / a mélybe el // egy szó egy másik / néz figyel / egy vers ablakából” (Kapu és ablak).
Kora gyermekkora óta könyvek vették körül, a könyvek igézetében nőtt fel. Zaklatott életviszonyai közül már kicsi gyermekként szabadulni vágyott – nem csoda, hogy képzelete szárnyán távoli tájakra röpült. Kiskori fényképét nézegetve írja: „hároméves se lehetsz / akáclomb dajka karja röptet // nyújtogatod nyakad szemed /…/ szállni hív táj lapozza szárnyad // szárnyad a tájat képedet / keretezik álom-ágak / hát a törzse a gyökere // összesúgnak levelek / ezt kitépték azt kivágták / felhő hajt rá fedelet” (Lapjaid fogytán). Körötte halottak, környezetéből mindenki „eltűnt”, akihez ragaszkodott. „Még ki sem nyílt szemem, homlokom alá egy-egy tő temetői árvácskát ültettek. Világra se jöttem, kitettek a télbe / első tejfogam a tavasz első hóvirága lett”. A zenébe s a betűkbe próbált kapaszkodni; de csak káoszt látott sokáig abban is. „Váltakozó metrumban alattomos kottafejek egészei, negyedei ugrándoztak hajmeresztő lépcsőkön, csúszkáltak glisszandó korlátokon. Dallammá a kamaszkor hajlított” (Káprázatok).
Számára „kitépett fűcsomó földlabdája a gyermekkor kertje. Az üldözött otthona a nagyvilág”. Mikor a háborúnak vége lett, mindenki fellélegzett – s az ő gyermekkora is véget ért. „Tavalyi ruhámat kinőttem, golyó-tépte lángokból varrt ujjast kaptam magamra, megpörkölődött irhájú cirmosom nyakába csengőt akasztottam vezetőmnek. /…/ Még égtek a házak, hulltak a cserepek, meg-megreccsentek lehalkított rádiók. Kenyérjegyeket cipőre cseréltek /…/ kapcákból kimenő készült, lőszerből nyaklánc”. S ő hazavárta elhurcolt apját a munkaszolgálatból (Egyetlen ablak). Élénken élt emlékezetében, amint búcsúzó apja magasba emelte őt; majd – alig-harminc éves korában – „hadmenetre váltva fiatal életét”, elindult menetszázadával „Marosmenti fenyveserdők aljára” (Apai búcsú). Gyermekként elsősorban Apjához kötődött, hiszen anyja – a háztartás gondjaival bíbelődve – nemigen ért rá a vele való foglalatosságra; apja viszont sokat játszott vele – s íme, most elveszítette őt: „Az előbb még itt volt, s már sehol…” (Gyerekpanasz)
Az elhurcoltak, a háború áldozatai kiürült lakásába új lakókat költöztettek, akik csodálkozva lapozgatták az asztalon maradt családi albumot: „A képek egyike-másika lefejezve vagy kezek-lábak nélkül /…/ másutt meg már embernyi lyukak néztek vissza ránk: az élők eltűntek” – ki tudja, hol s mikor lelték halálukat?! (Az új lakó). Így hát a lírai én alapélménye 5 éves korára a totális pusztulás.
Apja azért visszatért még hozzá – lerongyolódva, betegen. Ötéves kislánya, ki nagyon várta őt, úgy élte meg ezt a találkozást, mintha ő mentette volna meg óriás-apját az ellenség kezéből: „Két gyenge karját magasba emelte”, mire „a ráküldött horda fejvesztve menekült”. A kislány boldog volt: „egy piros taréjos hajnalt kukorékolt” („Megmentettem apámat”). A valóságban mégsem mentette meg, hiszen apja súlyos betegen tért haza. „Hiába volt minden igyekezetem. Árnyékára fogyott testét kórházi vaságyba tették, melyet ujjaimmal rácsoztam – rémálmába ne zuhanjon. Kendőm homlokát borogatta”. S mindeközben: „egyengöncök, levitézlett puskás fenevadak lakásunk küszöbén” – amelynek hidegében didergett a család. A kislány is majdnem áldozata lett az általános pusztulásnak. Ezeket az élményeket valójában soha nem tudta kiheverni: „Elszállhat 70 év. Ami hiányzik, el soha nem vész” (Hajszál híján).
Az időskor távlatából mégis meghittnek, otthonosnak tűnik számára az elszállt gyerek-kor. Hiszen sok titokzatos, varázslatos élményben is volt része, amelyek fantáziáját megmozgatva hozzájárultak teremtő erejének kibontakozásához.. Már egészen korán izgalmas történetek „bolyhosodtak” benne, fürkészte az ABC titkait, maga költötte, találta ki meséit. „Előttem ezer reggel, ezeregy éjszaka”. A Kovácsműhely, melynek kapuja mindig nyitva volt, különleges, sejtelmes homályával, pattogó szikráival, a lovak lángoló sörényével mintha egy másik világba kínált volna bepillantást – kislány-képzelete szinte „világűri”, kozmikus távlatokat kapott. „A négy fal a végtelenben oldódott. /…/ Hintótól, jászoltól, társzekértől elszabaduló lovak vágtattak sistergések özönében a csillagoktól részegen”. Egyszer az egyik paripa letérdelt a kislány előtt, hátára vette; „a felnőtt kor küszöbéig botorkált velem. /…/ Szárnyakat ragasztottam hátára, de a föld csak ritkán engedett. Két gyenge karral kerestem meg a sovány abrakra valót, éltem tovább kettőnk életét”. Persze, mese lett mindenből: költőnk képzelete azóta az egész Világűrt bejárta már. „Lehet, hogy ez a világ csak a szülőfalu egy utolsó kovácsműhelye?”
A szülőfaluból hozta magával a lírai én a Természet szeretetét, a szélvitorlák csodálatát, a búzamag kalászba szökkenésének csodáját, a tavasszal megnyíló föld pipaccsal-búzavirággal ékesített zöldje iránti ámulatát, a vizet árasztó tavaszi szél illatát. Ez mind-mind költészetének kötőanyagává vált az idők folyamán, s ebből merített lelki táplálékot később a megpróbáltatások elviseléséhez (A búzaszem regénye, Mit őröl? Rétegek stb.). A gyors nyári záporok-zivatarok emléke, amelyeket ragyogó napsütés kísért, erőt adott neki ahhoz, hogy a legreménytelenebb helyzetekben se veszítse el a reményt: borúra derű következik (Zápor, Nyakamban a kertem, Szép délután stb.). „Egy fordulat a nyárra, más fordulat az őszre. Év évre kérgesedik” – de az Élet megy tovább… Még akkor is, ha „ki-ki a maga idejét éli”, s ezért „eltelhet ezer év is anélkül, hogy egyik a másikra találna” (Szépen vagyunk!)
A kislány aztán, érlelődvén, a könyvek szenvedélyes rabja lett: „Regényfolyamokon úsztam az árral, vers-köteteken ringtam tova, a távolsági busz sorokra zökkentett, szavakra szökkentett. /…/ Többnyire magam írtam olvasmányaimat, tarkítva magán- és mással-hangzókkal vegyesen a lap fehérét, s címet is magam adtam a szövegnek”. Később már a könyvek töltötték be egész életét: „Kikölcsönöztem fél könyvállványt. Húzta is vállamat Csehov, Kafka, Arany. /…/ Ahogy szaporodtak olvasmányaim, kézitáskám, majd a bevásárlókocsi is megtelt. Napok, évek kockakövein gördült Berzsenyi, Kosztolányi”. S aztán egyre több saját-élmény jött: „abból dolgozom, ami épp kezem ügyébe esik”. Élete anyagából. „A polcról néha vaktában egy könyvet leemelek” (Könyvek).
Ezért nem magányos költőnőnk – még ha egyedül van, sem. A Természet és a Könyvek világában minden búja-baja feloldódik. „Bokorhúgai”, lepkéi vidáman köszöntik minden születésnapján; a magasból „a lepedő, a párna, pár lusta hópihe libeg alá”. „Évek körtáncba kerekednek”; ő maga „a történetektől népes homály fogságában” egyik történetből a másikba lép. „Ismerős ismeretlenek közelítenek, hosszú menetben kígyóznak, ajtón befordulnak. Nem, továbbmennek. Hónapok évekre, évek hónapokra”. Vonulnak, elvonulnak: akik vannak, lassan voltakká válnak. „A Föld fordul másik oldalára” (Az ünnep).
Annak ellenére, hogy ilyen ragyogó felkészültséggel, tervekkel és álmokkal telve, bőséges szellemi poggyásszal, lelki útravalóval lépett az életbe, Czilczer Olgának nem volt könnyű útja a Kádár-korszak értelmiségellenes, s a női „kettős hivatást” egyáltalán nem tisztelő-támogató társadalmi közegében.. Mint szinte minden ifjú lány, ő is szép családról, tehetségéhez illő „kifutásról” álmodott – de az élet nem egészen azt hozta, amit várt. Most jött el az ideje a számvetésnek – s mint Arany János egykoron az Epilógusban, ő is összegez. „A ház már lakhatatlan”; az álomképek elillantak. Amire vágyott – nem egészen úgy valósult meg, amint elképzelte egykor. Pedig nem magányos életre szánta a Sors: „Ha hihetem amit a jós mond, sorsvonalam más tenyerekben folytatódik. Nem ér véget a Szaturnusz-dombra menő szakaszon, nem ássa magát a hám alá, nem csatlakozik a vér ellenőrizhetetlen áramlataihoz. Évek telhetnek, mitsem változik rajzolata, egyszeri hajlásszöge. // S szemben a napok bukása” (Hol állt a fekhely?).
Szembenéz életútja buktatóival – természetesen a költészet nyelvén, plasztikus képekbe, szimbólumokba rejtve a történéseket. Az Élet bozótos erdejében a „forgószél” sodrása őt is magával ragadta – s mint „fiatal tölgy”, eltévedt. „Jött egy kis szél, kezemet kérte. Vihar támadt, arra már törzsem is elkezdett hajlongani. Felkértek dörrenések, lekértek villanások. De amint kiderült, rophattam táncom egyedül tovább” (Erdőben). Férjhez ment; s bár az őket „párrá avató” anyakönyvvezető lelkükre kötötte „a személyes névmások” helyes használatát (én és te helyett: mi), ők valamiképp elvétették: az ő-nél maradtak mindketten. Így aztán csakhamar elváltak útjaik (Mondjak igent). De életmeséje ezzel nem zárult le: jött J. – aki újra táncba vitte, viharos időben, mikor „a kocsányos tölgy levelei már javában” ropták. „Lassúból gyorsra vált a zengések talpalávalója. Jöszte, hopp! Pár párra cserél. Egy villám ágába kapaszkodom, egy dörrenés lekér. Ez ám a bál! Váltogatnak. /…/ Az egyre nyilvánvalóbbá váló éjszakában félszemmel J-t keresem, aki kergülten járja. /…/ Igazi gavallér vagy széltoló?” (J.) A hegyoldal lavinája aztán elsodorta őket: „A földvonzás újabb és újabb csábításai gördítettek alá, ejtették, szórták szét összekeveredett csontjainkat”. Immár „összefolyik múlt a jelennel, jelen a múlttal, leveleket ír, de a kedvesnél nem jut tovább. /…/ Mostantól csak emlékünket ringassa a tengerár. // Egyszer még felidézem” (Egyszer még).
Allegorikusnak is mondható ez az életmese; de jóval áttételesebb annál. Voltaképpen a századvégi / ezredfordulóbeli párkapcsolatok instabilitását jelképezi: a két individuum képtelen egymással összeforrni. Felvállalják ugyan egymás gondját-baját, problémáit, átsegítik egymást az élet nehézségein – de a bensőséges eggyé-válás, a „holtomiglan – holtodiglan” összetartozás-érzése nem köti össze őket elválaszthatatlanul.
Czilczer Olga költészetének egyik leggyakrabban felbukkanó szereplője (életének már-már elidegeníthetetlen „tartozéka”) J. – aki (a korai kötetekben) még hús-vér lényként van jelen; később azonban mindinkább „absztrahálódik”. Életvezetésükben, sőt élet-felfogásukban sincs „közös nevező”. Mai kifejezéssel élve: nem azonos nyelvet beszélnek. Már 1996-os kötetében (Küszöbön egy rongybagoly) így jellemzi a lírai én sajátos kapcsolatukat, melyben J. hol fel- hol eltűnik, hol jelen van, hol csak az image-át küldi maga helyett: „J.-t várom. Most nyit rám. Mért jöttél, ha máris elmégy? – mondanám a tükörben hátrálónak, de szavaim összekuszálódnak. Mért-mentél-ha-máris-jöttél. Jónapotra jó estét a válasz. /…/ Lent a virágállvány ágaskodik, lódul neki, tör szirmaira cserepet, fokföldi ibolyát” (Szüretidő). Akkor mégis miért tartják a „távkapcsolatot” fenn, évtizedeken át? Nyilván azért, mert a sok „idegen”-nel szemben valamilyen szinten mégis összetartoznak. Mert az embernek szüksége van arra, hogy valakivel mélyebben megértse önmagát az egyre ridegebb, „elidegenedett” világban. „Egy fa ágára erősítve, oda-vissza szállnak az évek. A hintát én lököm. Mi baj van már megint? Élj nélkülem, te akartad! De látom, ha nem kezdek el helyette lélegezni, végképp összeroskad. Pattan a percmutató” (Lengőhinta).
Aztán egy szép napon mégis vége szakadt. „Amikor szemközti falam elkezdett hullámzani, valahogy megéreztem, ezúttal nem a vihar közeleg. Másról van szó, bizony másról. De hát mi lehet még? (Valaki hal. Hall? Vala ki?)”. E fura szójáték valamilyen megdöbbentő eseményre utal; s a kőrisfa szekrény reccsenése is „gyanús jel”. „J meghalt egy SMS-üzenet apró betűjében. Az egérszürke alapon fehér villogás nem mondja el, ami kettőnkről tudható. Köznapi történetünk. Én maradtam, ő távozott. Ő maradt, én távoztam” (Köznapi történet).
Fájdalmas űr maradt utána. A lírai énnek nem volt könnyű elengednie párját. Feje köré tekert befont zuhatagos hajában néhány ősz hajszálat talált elvegyülve a sajátjával (szimbolikus varázs-hatalom): „barna az ősszel melírozva / ki kellett hát bontanom / hogy elmehess” (Bő zuhatag). S még sokáig vállán érezte J. kezét, amint gyöngéden átöleli őt (Terített föld). Képzeletében megjelenik a meg nem valósult álomkép: „Jobbomon J. balról fiam-lányom, az unokák”; mögöttük, köröttük felmenőik ülnek-állnak. „Apám egyik keze a vállamon. /…/ Anyám oldalt hajtott, reszketeg fejjel áll”; „előttük a soros születő, a vágyott dédunoka”. A kép kimerevül immár mint kiméra az Örökkévalóság falán…
Aztán jönnek a nyomasztó, mégis bátorító álomképek. „A kezdetben könnyen vett lépcső nem akar véget érni. Pedig tagjaim nem kis próbatétele a továbbjutás. /…/ Hasonulásomnak a ritkább terekhez fokról fokra kell végbemennie, új és újabb lépcsősorok vesznek bizonytalan magasságokba. J. kidől mellőlem az egyik fordulónál. Csak menjek tovább, mondja, ő majd visszavár. Itt-ott mások is lemaradnak. Akik nem találnak talpalatnyi biztonságot, lépő lábukkal a levegőben vagy a korlátnak dőlve, halálukat meghazudtoló pózban, húsuk, vérük bronzzá, márvánnyá kövülve, felavatásukra várnak” (Lépcsőből a homály).
Megkezdődött tehát a korosztály levonulása… Vajon kinek sikerül feljutnia saját lépcsője csúcsára? A párbeszéd azonban megmarad élők és holtak között továbbra is. „Elszállnak az évek. Ahányszor találkozunk, annyiszor váltunk szót. Kitelik belőlünk vagy 500 oldal. Lapozhatunk benne, olvashatunk sorai közt előre-hátra”. Az emlékek nem évülnek el. „Egyik karom integetésre emelem; aki visszaint, árnyék a tűzfalon” (Csak elmondom még). De többé nem érhetik el egymást a valóság birodalmában. „Még láttam, az átkelőben megáll. Aztán, mert a lámpa felmondta a szolgálatot, megindult, visszalépett. /…/ Még egy lépés és elérjük egymást: Orpheusz és Eurüdiké. De a következő sarkon kigyúló piros közénk állt. A veszteség már behozhatatlan ekkora forgalomban” (Kedvemre színezhetem).
J.-t mégiscsak a Sors rendelte a lírai én mellé valamiképp. Most, mikor már emlékké vált csupán, érzi: lelkiekben összetartoztak. „Az emlékeket az álom előhívja”, hiszen nincs már kivel szót váltania. Hajnali háromkor „a konyhában a teáskanna bárányfelhői” között egyszer csak megjelenik az ismerős arc: „szellemmé a gőzfelhő gomolyul /…/ fölém magasodik a párában fürdő / csempe tükrére hajlik”. S a vers-én, altatóját bevéve, megnyugodva tér vissza álmába (Szellemmé gomolyul). Olykor kísértet tűnik fel az est félhomályában, mikor a költőnő Shakespeare-t olvas; „szemgödrében tengerré duzzadt a tó” – s az árny csendben megszólal: „Látom, szeretnél feltámasztani… Ha feltámadnék, szeretnél” – majd zavartan elhallgat. „De hisz maradhat, mondtam. Szép, hosszú éjszaka volt. Még reggelig együtt voltunk, ő, én és az idő”. Mert elidőzni a múlt emlékein: gyógyulás a lélek számára. J. tehát mint elképzelt, fiktív szellemi társ vele maradt.
Az öregség küszöbén ezért fontosnak tűnik a lírai én szemében, hogy újragondolja azt a valamiképp mégiscsak tartós, baráti kapcsolatot, amely kettejüket évtizedeken át összefűzte, fellegek közt s verőfényben egyaránt. „Öreg fa / valósága akinek minden ága / reccsen elárulja / merre jár az emlékezet / fiókjait húzogatja gyógyteát főz / altatót nyel könyvét fellapozza” (Ahogy a cseresznye).
Nem véletlenül volt tehát kezdettől fogva a versek kulcsszava a felhő – a hirtelen alázúduló zápor, zivatar, majd a váratlanul felfénylő napsütés. (Nyakamban a kertem, Zápor, Fehérből feketére, Ébred a szél, Mozdulatlanság stb.). A legfényesebb délutánon ma is úgy indul sétára a vers-beszélő, hogy tudja: bármikor elsötétülhet fölötte az ég. De ő a planéták (Merkur, Vénusz, Mars s „a szomszéd foltokkal felhős ebe”) társaságában jól érzi magát: megszokta már gyerekkorában („amikor megszülettem, amikor ottfelejtettek”), hogy „fekete táblára” van írva a sorsa, „végzete”. Mikor „megmorrant a foltokkal felhős ég”, majd „percekkel később ellenségesen megugatta, zivatarral fenyegette” – ő nem ijedt meg soha. „Csak ép bőrrel megússzam. Csak hazaérjek” – ennyi vágya volt csupán. Most már úgy érzi: „eleget éltem, már épp eleget”. Nem fél tehát az esőtől; a vihartól sem, csak ne tartóztassa fel útján (Szép délután).
J. szinte személytelenül lebeg költészete belvilága fölött, mintegy a hiány, a soha–nem–volt valódi, elképzelt társ megtestesítőjeként. Végülis árnyképpé, „fallakóvá” vált: kilépett a való világból; metafizikai énje azonban a lírai énnél maradt. Aki időnként felteszi neki a kérdést: „Élsz-e te, meglett férfiember, mára fallakó, föl-le futkosó borostyán? (Még mindig nekem akarsz tetszeni, vagy előlem hanyatt-homlok menekülsz, te fény, te árnyék, aki kettős életre születtél?”) /…/ „Egy… kettő… három… Múlt perceink, lásd, szállni gyülekeznek” (Egy, kettő, három).
Czilczer Olga szemléletében valamiféle emlékképpé szublimálódott az a férfias és bátor magatartásmód, amellyel J. mint újságíró egykoron megvédte őt. Így most már J. – eltávolodva térben, időben – valami önmagán túlit jelképez számára: azt a szellemi erőt, amellyel annakidején önzetlenül, „lovagias” segítőkészséggel az Igazság és nem a hatalmi hierarchia oldalára állt. És ezzel bizonyos értelemben a szellemi-lelki fulladástól mentette meg az ifjú, tehetséges költőnőt. Összetartozásuk az Időn túli / kívüli létben ezért mégiscsak megkérdőjelezhetetlen:
Amit egy csiszolt, tökéletes és megrendítő, metafizikai ihletettségű szonettben fejez ki költőnőnk: „Abroszkockákon finom poharak / a sötét kezd még álmos volt a nap / sőt mint aki alszik is még kicsit / egy éjszakát vesztettünk el mi itt // s ez az egy többre nőtt és megkötött / valami fényt a köztes űr között / így volt s a játszmának vége szakadt / tán csak nem tudtuk a szabályokat // valami mozdulat egy poharat / lesodort már csak ilyen ez a sakk / mondják s hogy másképp nem is lehetett // volna még párálltak a cserepek / átlátszottunk egymáson két alak / mintha néztél volna s én láttalak” (Poharak). Mert a lélekszemek előtt nincs rejtve többé semmi: áttetszővé válnak a legtitkoltabb gondolatok, szándékok is. Az örökkévalóság dimenziójában lehullanak a maya-fátylak mindenkiről s minden „titokról”. A korról is, amelyben élniök /élnünk/ adatott.
Illusztráció: Czilczer Olga (Csigó László fényképfelvétele, 1982)
Cimkék: kritika, műelemzés
