augusztus 13th, 2019 |
0Lénárt Emese: Sminktanácsadás
„A pamacsot mindig óvatosan kell a selymes porba mártani, mert a túl sok púder kiemeli a ráncokat.” – Lili jól ismerte az ezüst piperés dobozt, amivel a nagyanyja tanította a szépítkezés fortélyaira a Budán lévő szuterénben. Jegyajándék volt nagyapától. A tetején egy gerlepár fészkelt, összefonódó szárnyaikat elegáns fogantyúnak álmodta meg a tervezőjük. Történt mindez akkoriban, amikor Lili családjában a szépítőszer mellé még kalap és selyem glaszékesztyű dukált. Lili keveset beszélt a felmenőiről. Amikor kérdezték, hallgatott, mert arra tanították, hogy a származásért cserébe kitelepítés, börtön vagy nagyobb verés jár. Ezért zárkózott volt, büszke és udvarias. Óvatosan leemelte a doboz fedelét. Szállt az illatos por, finoman szitált az ablakon beszűrődő napfényben. Rátelepedett a falon függő festményre, és leheletnyi réteggel vonta be a fácánra vadászó nagyapát. Lili a nagyapját tisztelte, a madarakat sajnálta. Igaz, sosem találkoztak, mert nagyapa korán meghalt. Lili már felnőtt nő volt, amikor a nagyanyja elmesélte a történetet. Azokat a részeket szerette, amikor elképzelhette a vidéki kúria életét: a virágzó gyümölcsfákat, a sanzonokat játszó gramofont a kék szalonban, a nagy családi viccmeséléseket. Például amikor Dezső bácsi alatt beszakadt a présházi fabudi. Olyankor pukkadásig nevettek. A többi mondatnál inkább becsukta a szemét. Csak a nagyanyja megnyugtató hangjára figyelt, meg arra, hogy túlélt mindenkit, és most ott ülhet mellette. Nagymama most is beszélt. Igaz, már nem a púderezésről vagy a kúriáról, hanem nagyapáról megint. Lili megfogta a ráncos kezet, és óvatosan keresztbe tette a lábait. A harisnyája így is beakadt egy kiálló szögbe az asztal sarkánál. Felszisszent. Nagymama nem értette, miért könnyes az unokája szeme. Nem tudhatta, hogy Lili aznap délután moziba készül. A sokadik randevújára, mert hosszú évek óta kereste az igazit. Villamoson, fesztiválon, interneten, vakrandin, mindenhol. A púder is a szett része volt, ahogy a piros ruha, a színben passzoló cipő, a harisnya és a táska is.
– Nagymama, tegyük el ezt a dobozt!
– Úrilány nem megy ki púder nélkül az utcára – korholta nagymama.
– Nem vagyok úrilány – vágott vissza Lili. – Így sem kellek senkinek. De ezt az utolsó mondatot gyorsan elharapta. Sokáig hallgattak.
Lili csodálta a nagyanyját, aki közel hetven éve élt egyedül az emlékeivel. Köztük Lili nagyapjával, akiért annak idején három férfi jött egy loncillatú nyár éjszaka. Betuszkolták nagyapát a fekete autóba, és a felesége soha többé nem látta viszont. Senkit se érdekelt, hogy nagymama várandós, és épp Lili anyját hordja a szíve alatt. Nagymama ezután nem ment férjhez újra. Később levelet kapott. Abban az állt, hogy a családi kúria romosan, de visszavásárolható. Ő válaszul összetépte a levelet. Nagyapa fiatalkori fotója a komódon kapott helyet, pontosan a fácános festmény alatt. Nagymama egész nap láthatta, és amikor senki se hallotta, beszélt hozzá. A képeket mindig Mari, a takarító porolta le, aki hetente jött, és alaposan dolgozott. Amikor Lili találkozott vele, látta, hogy a lány vörös rúzzsal festi az ajkait. – Takarításhoz? – furcsállta a dolgot, de nem mert kérdezősködni. Különben is irigyelte érte. Neki a diszkrét szájfény sem maradt a helyén sminkelés után. Az epreset mindig lenyalogatta. Most a harisnyájának is lőttek. Lekapta, gombóccá gyűrte, és bedobta a táskájába. – Gondolta, a közeli plázában majd beszerez egy újat. A lelke mélyén csipkésre vágyott. Felkelt a fotelből, és csókot nyomott a nagyanyja arcára.
– Mennem kell nagymama. Köszönök mindent! Jövő héten megint meglátogatlak munka után – és elindult a bejárati ajtó felé.
– Viszlát, Drágám! – intett neki nagymama, és búcsúzóul megölelte.
Hallotta, amint Lili távolodik a szuterénhez vezető szűk folyosón. A lépcsőház ajtaja becsapódott. Nagymama összerezzent, és az ölébe ejtette a piperés dobozt. Másnap Mari talált rá. Mindkét keze az összefonódó gerlepáron nyugodott…
Illusztráció: Sminkelés (pixabay.com)