Ivan Bunyin: Árnyas utak
A hideg, borongós őszi időben egy tulai esőáztatta és keréknyomok szabdalta úton sáros, félig felhúzható fedeles tarantász, a latyak miatt felkötött farkú, meglehetősen egyszerű lovak húzta trojka futott be egy hosszú izba elé, melynek egyik részében az állami postaállomás, a másikban pedig egy különterem volt, ahol meg lehetett pihenni vagy ott tölteni az éjszakát, ebédet adtak vagy egyszerűen csak szamovárt kérhettél kölcsön. A tarantász bakján övvel szorosan összeszorított posztóköpenyben erős, komoly és sötét arcú, ritka szőrű, gyantaolajjal bekent szakállú, régi idők rablójára hasonlító muzsik ült, a tarantászban pedig jóvágású idős katona nagy sapkában és hódprémgalléros, szürke, I. Miklós korabeli köpenyben, szemöldöke fekete, de már fehér bajusza ugyanilyen színű pofaszakállban végződött; álla borotvált, és egész külseje azt a hasonlóságot tükrözte II. Sándorral, mely a katonák között annyira ismerős volt uralkodása idején. Pillantása is kérdő, szigorú, ugyanakkor fáradt volt.
Amikor a lovak megálltak, egyenes szárú csizmájával kilépett a tarantászból, és irhakesztyűbe bújtatott kezeivel összehúzva köpenyét, felszaladt az izba tornácára.
– Balra, kegyelmes uram – kiáltott utána gorombán a bakról a kocsis, és ő, kissé lehajolva, olyan magas volt, bement a pitvarba, azután balra, a különterembe.
A helyiségben meleg, száraz levegő volt és rend: új, aranyozott szentkép a bal sarokban, alatta tiszta, durva abrosszal megterített asztal, az asztal mellett tisztára mosott padok, kicsit odébb, a jobb sarokban konyhai tűzhely, melyet nemrég festettek krétafehérre; emitt, közelebb, valami tarka pokróccal betakart pamlagféle támaszkodott a tűzhely oldalához; a kályha felől édes, főtt káposztával, marhahússal és babérlevéllel készült scsi illata áradt.
Az utas a padra dobta köpenyét, és így, egyenruhában és csizmában még jobban kiemelkedett arányos testalkata, azután lehúzta kesztyűjét és levette sapkáját, és sápadt, sovány kezével végigsimította fejét – halántékára fésült ősz haja, sötét szemei voltak, hosszúkás, szép arcán itt-ott himlőhelyek. A szobában senki sem volt, és az ajtót kinyitva, ellenségesen kiáltott a pitvarba:
– Hé, van ott valaki?
A helyiségbe ekkor egy sötét hajú, fekete szemöldökű, életkorához viszonyítva még most is szép, idős cigányasszonyra hasonlító nő lépett be: felső ajkát és arcát pihés szőrzet borította, telt alakú, és mégis könnyed járású, piros kabátkája alatt kidomborodtak nagy mellei, háromszögletű hasa a fekete gyapjú szoknya alatt mintha tojólúdé lett volna.
– Isten hozta, kegyelmes uram! – mondta. – Enni óhajt, vagy szamovárt parancsol?
Az utas futó pillantást vetett kerek vállaira és könnyed lábaira a piros, elhordott tatár papucsokban, és szaggatottan, szórakozottan felelt:
– Szamovárt. Te vagy a tulajdonos, vagy csak itt szolgálsz?
– A tulajdonos, kegyelmes uram.
– Vagyis egyedül vezeted az üzletet?
– Pontosan így. Egyedül.
– Hogy lehet ez? Özvegy vagy, hogy egyedül csinálod?
– Nem, nem vagyok özvegy, kegyelmes uram, de valamiből élni kell. És szeretem a háziasszonykodást.
– Úgy. Ez jó. És milyen tisztaság van nálad, és milyen kellemes itt.
Az asszony egész idő alatt fürkészőn, kissé hunyorogva nézett a férfira.
– Szeretem a tisztaságot – felelte. – Hisz’ urak között nőttem föl, hogyne tudnám, mi az illem, Nyikoláj Alekszejevics.
A férfi hirtelen kiegyenesedett, és elvörösödött.
– Nagyezsda! Te vagy az? – kérdezte rögtön.
– Én, Nyikoláj Alekszejevics – felelte az asszony.
– Istenem! Istenem! – ismételgette, miközben leült a padra, s egész közelről nézte az asszonyt. – Ki gondolta volna? Hány éve nem láttuk egymást? Harmincöt?
– Harminc, Nyikoláj Alekszejevics. Hamarosan negyvennyolc éves leszek, ön pedig úgy hatvan körül, gondolom.
– Valahogy így… Istenem, milyen különös!
– Mi olyan különös, nagyuram?
– Hát minden, mindez az egész… Hogyhogy, te nem érted?
Fáradtsága és szétszórtsága elillant, felállt, és határozott léptekkel járkálni kezdett a szobában, s közben a padlót nézte. Majd megállt, őszülő haja alatt elvörösödött, és beszélni kezdett:
– Semmit sem tudok rólad azóta. Hogy kerültél ide? Miért nem maradtál az urak között?
– Miután ön elment, a gazdáim rögtön felszabadítottak.
– S azután, hol éltél?
– Hosszú lenne azt elmondani, nagyuram.
– És mondd csak, férjhez nem mentél?
– Nem, nem mentem férjhez.
– Miért? Amilyen szép voltál!
– Nem tehettem.
– Miért nem? Mit jelentsen ez?
– Mit magyarázzam! Bizonyára emlékszik, mennyire szerettem önt.
A férfi könnyekig elpirult, összeráncolta homlokát, és ismét járkálni kezdett.
– Minden elmúlik, barátom – mormogta. – Szerelem, fiatalság – minden, minden. A történelem oly banális, szokványos. Az évekkel minden elmúlik. Hogy mondja Jób könyve: „Mint az elfolyt vízre, úgy fogsz emlékezni.”
– Kinek mit ád az Isten, Nyikoláj Alekszejevics. A fiatalsága mindenkinek elmúlik, de a szerelem – az más dolog.
Amaz felemelte a fejét, megállt, és fájdalmasan elmosolyodott:
– Dehát nem szerethettél egy egész életen át!
– De bizony, szerethettem. Akármilyen hosszú idő telt is el azóta, mindig is ugyanazzal a férfival éltem. Tudtam, már régóta nem ugyanaz, az ön számára semmi sem volt az egész, és most… Késő a szemrehányás, pedig igaz, olyan szívtelenül dobott el… Hányszor akartam öngyilkos lenni csak a sértéstől, hogy a többiről már ne is beszéljek. Hiszen volt idő, Nyikoláj Alekszejevics, amikor önt Nyikolenykának hívtam, ön pedig engem – emlékszik még, hogyan? És verseket olvasott fel mindenféle „fénytelen útról” – tette hozzá az asszony gonosz mosollyal.
– Ó, milyen jó voltál! – mondta a férfi fejét ingatva. – Milyen forró, milyen gyönyörű! Micsoda alak, milyen szemek! Emlékszel, hogy megnézett mindenki?
– Emlékszem, nagyuram. Ön is rendkívül jó volt. Hiszen ezért adtam önnek a szépségemet, a tüzességemet. Hogyan is lehetne az ilyet elfeledni!
– Ah, minden elmúlik. Mindent elfelejtünk.
– Minden elmúlik, de semmit sem felejtünk.
– Menj – mondta a férfi, elfordulva és az ablakhoz lépve. – Kérlek, menj el!
És zsebkendőjét szeméhez szorítva, gyorsan hozzátette:
– Csak Isten bocsásson meg nekem. Te, úgy látom, megbocsátottál.
Az asszony az ajtóhoz ment, megállt:
– Nem, Nyikoláj Alekszejevics, nem bocsátottam meg. S ha már a beszélgetésünkben érzelmekről esik szó, kimondom egyenesen: soha nem tudtam önnek megbocsátani. Mint ahogy annak idején semmi sem volt számomra drágább a világon, úgy azóta sem. Ezért nem bocsáthatok meg önnek. No de minek az emlékezés, a halottakat már soha senki vissza nem hozza a temetőből.
– Igen, igen, minden mindegy – állíttasd elő a lovakat – felelte a férfi, s most újra szigorú arccal jött el az ablaktól. – Egyet azért mondok neked: ne hidd, kérlek, hogy valaha is boldog voltam az életben. Bocsásd meg, ha esetleg megbántottalak a büszkeségedben, de nyíltan kimondom: őrülten szerettem a feleségemet. De megváltozott, és olyan durván dobott el, ahogy én téged sohasem. Istenítettem a fiamat – milyen reményekkel ruháztam föl, amíg fiatal volt. És pazarló, szemtelen, szívtelen, becstelen, lelkiismeretlen gazember lett belőle… Persze, ez is csak egy mindennapi, piszkos történet. Légy jó, kedves barátom. Azt hiszem, én is a legkedvesebbet veszítettem el benned, ami csak létezhet az életbe.
Az asszony megcsókolta a férfi kezét, az pedig az asszonyét.
– Vezessék elő a …Amikor már messze jártak, a férfi elkomorodva gondolta: „Igen, elbűvölő volt. Varázslatosan gyönyörű!” Szégyellte magát, mikor az utolsó szavakra gondolt, és hogy az asszony megcsókolta a kezét, s rögtön már a szégyenkezését is szégyellte. „Talán nem is igaz, hogy nekem adta élete legszebb perceit?”
Sápadtan ragyogott a lemenő Nap. A kocsis könnyű ügetésre fogta a lovakat, állandóan egyik keréknyomból a másikba hajtott, mindig kiválasztva a legkevésbé sárosat, és ő is gondolkozott. Végül komolyan és durván így szólt:
– Az az asszony, kegyelmes uram, végig csak nézett utánunk az ablakból, amíg elindultunk. Bizonyára régóta méltóztatik őt ismerni?
– Régóta, Klim.
– Az az asszony nagyon okos. És mondják, egyre gazdagszik. Kamatra ad kölcsön.
– Ez semmit nem jelent.
– Már hogy – hogy semmit nem jelent! Ki nem szeretne jobban élni! Míg lelkiismeretesen ad, addig nincs baj. És, mondják, igazságosan csinálja. De kemény egy asszony! Ha nem adsz időben, csak magadra vess!
– Így igaz, magadra vess! … Hajts, kérlek, nehogy lekéssük a vonatot…
A lenyugvó nap sárga fényt borított a puszta mezőkre, a lovak egyenletesen taposták a tócsákat. Nézte a fel-felcsillanó patkókat, összevonta szemöldökét, és ezt gondolta:
– Igen, magadra vess! Igaz, természetesen a legszebb pillanatokat. Nem is a legszebbeket, de őszintén a legvarázslatosabbakat. „Közben vörös vadrózsa virágzott, fénytelen utakon hársfák vigyáztak.” De, Isten, mi lett volna azután? Ha nem dobtam volna el? Micsoda ostobaság! Hiszen ez a Nagyezsda nem is tulajdonosa annak a vendégfogadónak, míg a feleségem, pétervári házam úrnője, gyermekeim anyja?”
És lehunyva szemét, fejét jobbra-balra ingatta.
1938
Fordította Kun Tibor
Ivan Alekszejevics Bunyin (Voronyezs, 1870 – Sainte-Geneviève-des-Bois, Franciaország, 1953) orosz író, költő, műfordító. 1920-ban Párizsba emigrált, 1933-ban Nobel-díjat kapott.
in: Иван Бунин: Малое собрание сочинений. Санкт – Петербург, Издательство Азбука, 2010. 800 oldal. pp.573 – 577.
Kun Tibor a 2019-es Cédrus-pályázat közlésre kiválasztott műfordítója.
Illusztráció: Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele (2012)
Cimkék: cédrus, műfordítás, próza
