Magén István: Apokrif
Érted?! Azután széltében, hosszában elterjedtek ezek az elvek.
Volt ott egy ember, aki hitt az igazságban. A kezében szorongatta az igazság könyvét és a könyörgések könyvét. Két egymást követő jelenetben ábrázolták, amint a római császárok helytartója Jézus elítélését követeli. Az egyikben az alvilág látható, kiszabadítják a holtak lelkét, hónuk alatt a nevezetes zsoltárgyűjtemény, mely laposra kopott a sok másolástól. Amikor először kezdték a bibliai alakok klasszikus szépségét ábrázolni, akkor keletkezett a Totya király. Elszakadt az antik hagyományoktól. Sziklákból jött létre, amint azok éppen legurultak a lejtőn, úgy, mint ahogyan a bolygók szoktak, ahogy a szent és komoly tekercsekben írva van. A fáradhatatlanul tehetséges emberek a Föld végéig nem állnak meg, lebegnek az örök életűek és a halandók között, a tekintetük merev. A szemek azonos módon illeszkednek az arckifejezésbe, a képmások üvegdarabokból vannak. A zarándokhelyek csörömpölnek.
A ber(hé)berek elvesztették törvényhozói képességüket, illetve törvényeket hoztak, miközben jobban oda kellett volna figyelniük. Az ikonok frontálisan ábrázolták, amint leigázzák a földet. A császár egyszerre találta szemben magát másokkal és önmagával.
(„Én mentem le, és anya a kapuban állt, és nem mertem tovább menni” mesélte Jézus. A szaddeusok tekintettel voltak a fenyegető nemzeti veszedelemre. Jézus helyes válaszokat adott a szombati iskolában. Felolvasta a Tórát, és közben azt gondolta, hogy ezekkel a szavakkal az egész világot elfoglalná. Az ostromlók összetörték a mozaiklapokat. Nem akartak világi birodalom alapítói lenni. Hallgatták, hogy a szenvedésben töltött idő öröm, a rég felismert igazság győzedelmeskedni látszott. Megfigyelték, hogy Totya király az egyéniségével magyarázza azt, ami soha többé nem mehet feledésbe.)
*
A zsidók Jézus körül gyülekeztek, aki istenként élő ember volt.
(Legalább addig jutnánk, hogy mindenki tudna valamit. Idegen mesterek élnek köztünk, hozzánk hasonlók. Hétköznapi körülményeink között egyenesen rémítő az emberek hasonlósága. Az átalakulás akkor még a könnyelműség bélyege volt. Voltak hatalmasok, akiket az ég boltozata takart, és voltak, akik menedéket nyújtottak az üldözötteknek.)
Hibásan számoltam a tudósításokat. A csecsemő szétterpesztett lábbal született, fejjel előre, harmatcseppekkel a vállán. Zsoltárok a torkában, és mekegett, mint egy kecske. Kérdései voltak. „Annyira féltem az Urat, hogy a magam hitvány nyelvén nem mertem megszólítani.” – mondta később. Együtt növekedtünk a bibliai elbeszélések mintájára. Elég nyugodtan és tisztességesen számoltam. Nem olyan nagy bűn azt gondolni, hogy a gyarló, esendő embernek esetleg tűzlelke van.
Akik megtapogatták a sebet, azokat visszavezetjük az országukba, így írta a történetíró. Láttam, hogy ezek a sebek figyelmet gerjesztenek. Látszik a csúcs, a méltánytalanság, a műveletlenek költészete. Megmutatkozik a vezér, aki lustaságával akar előre menni. Már csak legendás tudok lenni, egész alakban, mint egy turistacsoport. A turisták lefényképezik a katonákat, amint lándzsáikkal ellenfeleiket szúrják.
A turisták mondták a magukét, amiben igazuk is volt. A reklámversek időszaka volt ez, a meglepetéseké. Nélkülözhetetlen útmutató József családja számára. Az eszmék felfoghatóak, megjelent a műbölcsesség. Mindenki külön-külön fogja fel az eseményeket, a titok és a példa egyre kevesebb. A turisták stílusirányzatokként közlekedtek, azt kiabálták, hogy az underground nincs korhoz kötve. A Kazinczy utcában nem írták le a felvilágosodottak nevét. Kipróbálták a jelszavakat is, amiket megadtam nekik, a jelzést, mely nem egyéb, mint jókedvű összekacsintás. Turistákat fotóztam a kövek között. Igyekeztek nem mondani ítéletet arról, hogy ki, hogyan viszi mindezt véghez. Antik szerzőktől származtak, vastag nyakkal, melyen könnyen gurul le a sör.
Féltettem tőlük a várost, de azért felszólítottam őket, hogy adjanak számot. Ekkor már korrekt módon viselkedtek, és bevallották, hogy az egész történelem csak tréfa. Autók dudáltak, és nyers, durva tökfejek elkötelezetten szidalmazták egymást. Az Akácfa utca törött, büdös aszfaltján egzakt verseket szavaltak, az aszfalt zegzugos réseiben, mint egy törött hangszeren felzúgott a harmónia, versalakokat rajzoltak a penészes falakra. Egy gyönyörű csaj, egy igazi, középkori latin szépség beépítette magát a történelmi témájú miniatúrákba. Az Akácfa utca 48-as számú ház olyan volt, mint egy verébfészek. A turisták versszakokat recitáltak, melyekből értelmes mondatokat lehetett kirakni.
*
Az újszülött ígéretesen néma hallgatásából tudtam meg, hogy lehetetlent kér. Totya király elsőként jelent meg a katakombákban. Arany szövetet viselt. A dicsfény közepén voltak a szentek. A szent emberek borzas szemöldöke kissé eltért a mintától, legalábbis így ábrázolta őket a miniátor. A dicsfény elgörbült a természetfeletti céltól. Szenvedtem a lelkek mélyén ma is élő bizalmatlanságtól, idegenkedéstől. Azokban az időkben provincionális kompozíciókat festettem. Sztéléket állítottam, melyekre felvéstem a szentek nevét, az elsatnyulás történetét. A föld zárva a vétkesek előtt. Véstem, és harmatcseppek hullottak rám, triviálisak és ízetlenek. Sós, zsidó könnyek voltak, melyek jótéteményeket műveltek és csodát.
*
Totya király fenséges egyéniségének varázsa megolvasztotta a sziklát.
Különleges szellemi gimnasztikákkal dicsekedhetett. Azt gondolta, hogy övé lesz a főszerep az égi birodalomban. Kibontakozhat valami fejlődés a hazai színpadon. Ott, a felhőkben, a Holdon, a kráterek különös kompozíciójában a költészet világát kellett megrajzolnom. Jézusról gondolkodtak, aki állítólag azt állította, hogy behálózza a naprendszert mutatványaival. Elindultam a gondolatsoron, és ők nem válaszoltak. Körömszakadtáig védtem a szobraimat, lemondtam az emberi örömökről, és nem lélegeztem. Szerelmi beteljesülésre vágytam olyan asszonyokkal, akik megcsalják a férjüket, továbbá hóbortos diáklányokkal, akik logikailag zűrzavarban élnek. Agyonsportolt soványakkal, akiknek minden szava szemrehányás és feddés.
*
A szentélyben felhangzott a fohász, a hegyi beszéd. Jól érthetően, bár hang senkinek nem jött ki a torkán. Totya király énekelt. Egyszerűnek tűnő értelmét kisfiúk és gyors lábon járó próféták csodálták. A zsoltárok szerzőjét, Dávidot látták benne.
Totya király nem állt a rendelkezésemre, a gazdag és drága kelmék sem, melyek a művészethez kellenek. Figyelmeztetni akartam, hogy meg akarják ölni. Azt a csoportot vizsgálgatom, melynek elcsökevényesedéséről az ikonfestők írtak.
Aki a palotát látta, ezt mondta: A kevélyek házát lerombolja az Úr!
*
Jobbról és balról hat bárány kísért. Hadászatra fogható, rugalmas fából készült fegyvereket kaptam, nyilakat és dárdákat, fogantyúkat, melyeket átitattak a messiási üzenettel. Ezek a fák távol tartják maguktól a gyűlöletet, helyben hagyják az ítéleteket, és rigmusokat skandálva háborúznak. Vastag tölgyfapallókat fektettek le a kikötőben. Lőport töltöttek az elől-hátul nyitott csövekbe, és meggyújtották.
A hit nem tartóztatható, a jövevény sem, aki a földünkön lakik, az sem, aki háziköntösben járkál, és kíséri a szellemeket. Azt olvastam egy üzenetben, hogy még tetszik is nekik ez a forma. Vannak, akik semmivel nem értenek egyet. Érzékletes példákat hoznak, és lemondanak. Elárulják egymást, mert az árulás könnyen megszerezheti magának a tekintélyt. (A pontos név, idő…)
Arámi nyelven beszélő bányászok gyülekeztek a római császárok képmásai alatt. Állatviadalokra hordták az embereket azért, hogy az események megismétlődjenek. Őskeresztények megváltásra hívó ábrákat rajzoltak a katakombák falára. Felkészítették őket, mint a kövér barmokat, hogy együtt haljanak meg a gyermekeikkel.
A marhavagonokat csak az ellenséges oldal felől lehetett megközelíteni.
Azon az oldalon foltok fehérlenek és kaszával arat a halál. Az ablakok ráccsal fedve, és a test elveszti súlytalanságát. Ilyen volt a módszer, ahogyan a dolog történt. Gyerekek fulladtak meg a gázban az istenanya karjai között. Recsegett-ropogott az előképektől zsúfolt stadion. Totya király bemutatkozott Jézusnak és az angyaloknak. A forma felfelé mutatott, abba az irányba, amerre Jákob az Örökkévaló felé indult. A láger csak lebegett az ezüst és arany domborítású föld fölött. Figyelemmel kísérhetjük Jákob kialakult és elfogadott útját. Rokonságban vagyunk, úgy van, ahogy van, megírja ezt ma már egy iskolás gyerek is.
*
…amikor ezrével hullottak a fejek. A fénypontokban a győzelem az igazság rangjára emelkedett. Nem lehetett elfutni, pedig az elfutást törvények biztosították.
…nem lehetett elfutni… A fuldoklók igazhitűségét pergament tekercsekre írták.
Szigorú tárgyilagossággal fogadták a terveimet. Ellazult, csikorgott és csattant. Aknák robbantak, a feltámadott sírját üresen találták. A hely, ahol a bányászok dolgoztak, nem volt ismeretlen. Bizonytalan szokásaik voltak. A sivatagban normális életfeltételek uralkodtak, egy világítótorony jelezte az utat a kisebbségnek. A rabszolgák igényeit lehetetlen kielégíteni. Megfőttek, az agyuk felforrt, erkölcsi tekintetben, hosszú remegés után valamennyien elvegyültek, elsüllyedtek, oszlásnak indultak. Mozgalom bontakozott ki. A császár testőreitől megkülönböztethető, kék-sárga, franciás viseletük távol tartotta őket.
Rabszolga voltam, stílusgyakorlatokat végeztem, felvállaltam a tévedéseket is. Voltak napok, hogy új művelődési szinthez érkezett a világirodalom. A korlátoltság a halált jelentette. A kígyók a földön hevertek és az öregemberek homlokát nyílvessző járta át.
Repültünk, a repülőgép egyik szárnya letört, a csipkebokor kigyulladt, és megszületett a szent hely. A levegő hőmérséklete gyógyító növényektől vált langyossá. A pilótaüléssel szemben feltűnt a hegy, a levegőelválasztó. A rajz, melyet arannyal díszítettek, különbözik minden illusztrációtól. A repülőgép ötezer méter magasan repült. Az adatok megválasztása nem mindig pontos. Harci gépen ültem páncélban, sisakban, és a pilótafülkében túlnyomás uralkodott. A szent szövegek elhagyásával Isten elhanyagolta bárányait. Az érték maga a könyv, és a mögötte állók arca, keze, remegő tekintete. A fatábla mindkét oldalára festett ikonokat nézegettem, melyek az őszinteséget próbálták kifejezni, a művész kiszolgáltatottságát, letaszítottságát az alacsony horizont alatt.
Megszabadultam a szertartásoktól. Arra gondoltam, hogy ha meghalok, a jeruzsálemi templom szenved nélkülem. Néhány perc és ott szunnyadok a földben, a szívem mélyén sötétlő gödörben.
Az volt a feladatom, hogy arany mozaikokkal kidolgozzam az időtlenség látszatát. Odafestettem a királyt, amint egy széles trónuson ül bizonytalan perspektívában. Arra gondoltam, hogy az ejtőernyőzés sport, a püspökök, a plébánosok és a kohaniták sportja. Annak a versenynek a szabályaira ki emlékszik már? Arra gondoltam, hogy az ejtőernyőzés versenysport, gyertyához hasonló mozdulatokkal, Jeruzsálem falaira festett ikonokkal, megnyújtott, csonttalan alakokkal, akik lemondtak a gyűlöletről. Ugrottam, mintha Illés próféta lennék. Vagy ez csak akkor, abban a homokviharban jutott az eszembe? Elsőrangú esemény lehetett kék csíkos imakendőben lebegni a sivatag felett, akármilyen állást is foglalok el, gondoltam, az egész törvény visszahull rám. Magyarázatokkal együtt.
Zuhanás közben Somfait kerestem, a barátomat, a magyart, aki azért vezekel, hogy sorba állhasson. Nem tudtam elképzelni azt a fáradtságot, melyet érez. Ráragasztották a kor adatait, lebélyegezték, összefirkálták. Megkínzott alakját a templomban állították ki.
(A nyomozás adta meg a kulcsot. Elterjedtek a befejezetlen gyilkosságok. „Tudni akarom” – követelőztem. Csak férfiak és nők voltak köztük, megmászták a sziklás hegyoldalt és visszazuhantak. Egy hatalmas termetű öregember a szakállához emelte a kezét.)
*
Ismertem a környék lakosságának összetételét, ismertem Mária türkizkék köpenyének függőleges redőzetét, a gombokat, melyek minden hétköznapi gondolatról lemondva összezárták a ruhát. Azon a vidéken jobbára csak keresztények laktak, győztes hadvezérek, akiket visszafordítottak a keleti frontról. Egészen elvont, szinte már rituális személyek, akiknek arcvonásait nem lehetett megkülönböztetni. Meg zsidók, kiknek családfája Istentől ered.
Bizonyos dolgokat kénytelen vagyok elismerni. Az alakok merevek és síkszerűek. A zsidóság és a kereszténység aranyba öltözve fonódik össze.
*
Csillagimádó vagyok, vájtfülű, gótikus, szeretek az ablakon kinézni. Ülök a dombtetőn, azt a látszatot keltve, hogy fejből mondom az imát. Hogy magas rangú udvaroncok öltözetét viselem, gyűrött, hosszú tunikát, melyet szentföldi hímzés díszít. A festéket forrón vitték fel a falra, hogy Isten jelenlétét, mint a próféták szándékát, mely eszménnyel tölti be a naprendszert, örökre biztosítsák.
Ugranom kellett. Kézzel próbáltam kiszakítani magamat, kényelmesen, a helynek megfelelően, mely olyan széles, mint egy fülke. A fülketető beomlott, a nyílást ajtó fedi. A köteleket vizuális kapcsolatba hozom a felhőkkel. A terhelés csökken, lábszáraim elszakadnak, ebben a helyzetben maradok, kifordítom a zsebeimet, hírhedett vagyok, a világűr tele van eldobált szerszámokkal, festékekkel, ecsetekkel. A jövendölés életem során beteljesedett.
*
Sírtak, ez voltaképpen kommentár volt. Azt követeltem, hogy az iskolákban ismertessék… Határozott adataim vannak.
Néhány állítás, meg néhány téves lelet. Főleg lovasokból állt Totya király hadserege. A repülőgépek értékeket szállítottak, lovakat is, és lövöldöztek. Ez már világháború, gondoltam. A repülőgépek vizet szállítottak, és amikor bombáikat kioldották, a forró víz ráömlött az ellenségre.
Amikor kiugrottam a repülőgépből megijedtem az elém táruló csendtől. Egy régi kódexben láttam egy képet, melyen palackba zárják a csendet. Hosszas huzavona után megpróbálkoztam vele. A forróság képzeteket indított el bennem. Az egészhez már csak egy acélrugó kellett. Az egyik rugó a levegő hőmérsékletét méri, a másikkal a gázok okozta lehűlést próbálják szabályozni. Zuhanás közben széttártam a kezem a célfelület fölött. Meghaltam a mózesi körvények be nem tartása miatt.
*
Mózes prófétasága a legkétségtelenebb igazság, gondoltam, mivel semmi sem szűnt meg, és senki sem adott parancsot műve folytatására. Láttam Istent, ahogy helyet csinál. Totya király ott ült Mózes és a törvénytökéletesítő Jézus között. Szerettem volna megkapaszkodni, nyújtogattam a kezem, ezért volt fontos a célkereszt meghatározása.
Somfai kinyitotta a hasára kapcsolt hasernyőket. Fel kellett vágnom a hasát, és belekapaszkodni a szívébe. Haboztam, hogy megtegyem-e, amikor a vezényszót meghallottam. Seregeink végigdúltak Európán, üvöltötte a vezér. Éreztem a rántást, azt a pillanatot, amibe behasad az ég, és sugárban ömlött a vér. Zokogásomat elnyomta a taps.
*
Minden porcikámon meglátszott a stílusugrás felkészítésének hiányossága. A májamat például egy amerikai találta meg a Szinai hegyen. A tüdőmet, valódi életemnek utolsó nyomát, felkapta a szél. Mint nejlonzacskó lebegtem a zsidóság és a kereszténység között. Megborzongtam. A júdeai arisztokrácia tagja vagyok, főpapi család sarja.
Úgy varrtak össze, mint a töltött libanyakat, a varrás végét elszorították egy kereszttűvel. A fejemet szorongó, idegtépő órák után megtalálták. Felhasználtak valami emberi kísérletre. Átültették a vesémet, és megműtötték a szívemet.
Totya király kitüntetett. Az ő országa nem e világból való, mondta.
Totya király rajongó híve vagyok. Rosszul ejtem a mássalhangzókat. Teljes hittel ejtőernyőzöm. A Tiberis partján megtalálták azt az őskeresztény repülőgépet, melyről Tibérus császár idejében ugrottak a zsidók. Totya király katonái. Papok népe és szent emberek.
Illusztrációk: a szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
