Jakab István: Csak fényt (ne)
Ősz óta vagy még régebben lóg, lebeg-lobog, csattog kint a nemzeti, oldalvást fölötte az örökké zárt redőnynek. Évek óta reménykedem, de sose. Csak egy apró rést, amin kiszűrődhetne valami jelentéktelen sugár. Vagy ahogy fölkattintanak, aztán, mintha csak megijednének, le, de ennyi se, soha. Tizenöt éve. Napi minimum két véletlenszerű elhaladással is legalább hét-nyolcezer alkalom.
Néha fönnakad az ereszaljon a nemzeti, vagy önmagára tekeredik, a rúdra. Ez itt már régi hagyomány lehet, ennél a háznál, a nemzeti, mert a kerítésen is az a három: maga a rács zöld, benne a keresztező középen egy virág, négy fehér szirommal, a közepe vöröslik, és fölötte az ernyő, fehéren. Egy tizenöt éve leeresztett redőny elé kiült a nemzeti, nem, a nemzetérzés, vagy több, egy, nem, a nemzetgondolat. Nem olyan régen festhették le. Talán még az időtt, amikor élt, aki az utolsó szálig kihúzgálta a gyomot. Ami mára, igaz, nyírva, kordában tartva, mindent elborít, tehát már nem él, aki halomba hordva az utolsó szálig, alighogy kinőtt, mintha minden egyes szálra rárontott volna, alighogy kinyomta magát, vagy a csíra fölött megbuckáztatta a földet. Legalább az is egy kevés zöld. Mert különben minden szürke itt, a betonszobrok – egy gólya és egy törpe, kis kőhalmon a vár és a föld. Ma a kiszáradt fű.
Száraz meddő világ ez itt.
Szóval kint felejthette valaki a nemzeti trikolórt, fakulva lógja, lobogja az őszi ünnepet. Tehát lakik itt valaki mégis.
Egyszer otthonkában beszélgetett az őszi ünnep előtt vagy után a szomszédasszonnyal, jó hatvanas; kicsit korpulens nő a kerítésnél, amint átbeszél fölötte egy másikkal, aki szintén a korosztálya.
És ami mindig: a szárító az eresz alatt, ami a bejáratot óvja, védi. Még valami kalitka is, nincs idő fölmérni, ahogy megáll előtte a busz, ugrálnak-e rúdról rúdra, drótra, reppennek-e benne.
Keresem, kutatom az összefüggéseket: a gólya és az ejtőernyő (hozzá találtam ki az embert, aki nekiesett mindig az udvarnak, csak közben elhalt, a halál is zuhanás, csak föl; bár miért pont egy férfi esne neki az udvarnak, dühödtebbek a nők a gazokkal) a kopasz udvar és a fénytelenség között. S hogy ez a legkisebb családi ház a környéken. Árnyat vet rá egy hatalmas, mire kifűtik, rámegy egy fél vagyon, talán üres az emelet, dermedt emléktárgyak és a sarkok pókhálói vagy ahogy lelóg egy szál a mennyezetről és a pormacskák a szekrény hátulján.
Csak jól láthatóan elhagyatott családi házakon nem húzatik föl a redőny, de hát azokon pattog le a festék, szélütötten félrekajszulva az egész, és a kerti burjánzás meg a táskás vakolat. Itt ilyennek nyoma sincs, mondom, minden rendben van, csak akkor a redőny miért leeresztve? Lehet-e így élni évekig? Vagy kivételesen zajérzékeny az illető? De az ablak már maga is elég hangot kiszűr, ráadásul délre néz, erős, nagy fények felé.
Laktam már sokfelé, sokféle fényviszonyok közt, egyszer olyanban, ahova csak a nyári verő egyetlen húszforintosnyi folton délben, odaültem alá, aztán csak a szemközti falról, ablakról, meg a tavaszi, őszi alkony a bejárati ajtó szögletes katedrálüveg szemén, széttörve, kaleidoszkópszerűen szétszórva szikráit. Naponta kiéheztem a fényre, nyomtam a gépet egész nap, délutánra majd megbolondultam a szabadért, nekiindultam a Duna-partnak. Minden másodperc fény nélkül élve föloldozhatatlan halálos vétek. Egyetlen érvényes létmód: állni a ragyogás közepén. Sőt talán az emberi létezés nem más, mint eleven tündöklés. Nem csak anyagunk származott csillagrobbanásból, hanem magasabb dimenzióink is. Ha mindenki minden tettét, napját így világítaná át, tett-e hozzá a fényhez, bevilágított-e léte legsötétebb sarkaiba, nagyon másmilyen lenne az élet.
Neki, nekik miért nem kell? Talán vak, vakok? Vagy őriz bent valakit, aki kivételesen érzékeny a fényre? Egy végképp beszűkült pupillát? Az egész napot átalussza, este tér magához, inni kér, enni pár falatot, pénzt, de azt akár követelve, torkot ragadva, aztán bolyong, libeg a kertben, kint az utcán, tereken, elmegy, ki tudja hova, megjön, belerúg a sarkokba, leroskad, hanyatt dől az ágyra, úgy kell ruhástul betakarni, mert ha megébred, tör, és ez így megy évek óta.
Vagy csak ő jár, egyedül, szobába, konyhába, mellékre, fürdőbe, hagymaszaggal a ruhában, fázik, begyújt, odaül a tűzhöz, fölmos, kiviszi a vödröt, kiteszi a zászlót ünnepeken, széket tol alá, föláll, meginog, bele a rudat a tartóba, eligazítja, hadd lengesse szellő, aztán hónapokra ottfelejti, bent behörpöli a levest, sámlin ülve hallgatja az adást, zenét, híradást, híradások fenyegető apokalipszisét, jönnek és mennek át mindenen, aztán elnyomja az álom. Ilyen a napja. S az éjjele? Forog-e? Vagy iszapban kő, megnyomva a párnát egyhelyben reggelig? Álmában gaztalan a kert, vagy lábnyomok reggelre, mély nyomok. Ködön átsejlő korong az égen. Egy jól kivehető lábnyom az ablakpárkányon. Félrevert szívvel ébred, zakatol sokáig, mire megnyugtatta beszélve hozzá, szívem, szívecském, nyugodj már. Vagy nyári rétet látott, lejtős messzi távlattal vagy sejtelmes éjszakát, villogó fényekkel, rátámadtak a sugarak, pengeélesen metélték az arcát, szemét, reggelre alig mozog a lába, elzsibbadt a keze, amit a feje alá szorított. Hála istennek nem süt be a nap. Áldja eszét, hogy leeresztette a redőnyt, mikor is már? Aznap, mikor József elment? Vagy csak a temetés másnapján? Napokig alig tudott fölkelni, mintha kicsontozták volna, és – egyenletes húspép – a daráló lyukán türemkedett volna minden tagja a napvilágra. Napvilág? Egy negyvenes, légypiszkos izzó a zománcos tányérbúra alatt. Egy kevés fény a küszöb fölött, télen a hóé, betömte, hogy az se. Az udvari ablak kivilágosodása, esti elhamvadása, valami azért mégis. Nyitva hagyott előszobaajtó, huzatban, szélben föl- s kilengenek műanyagcsíkjai. A legyeket mindig is gyűlölte, kézügyben egy lyukacsos légycsapó, s általában a rovarokat mind. Naponta mosott föl, a szemetet reggel mindig kivitte, valami kis futó féreg a fugákban, eltaposta. A szemétnek nem lehetett maradása, ha a mandulája fájt, akkor is, betekert torokkal is kivitte minden reggel. Belenémult a csöndbe, a szomszédasszonyt is csak végighallgatta, ő maga alig kottyantott közbe egy-egy igent, talánt. Bent a négy fal között szidta magát, ha valamit nem talált, pedig szinte minden a keze ügyében, kialakult ez már évek óta, munkára készek a tárgyai. De éppen attól nem látta meg, pedig tudta, hogy ott kell lenniük, és éppen ezért sokkal nagyobb figyelemmel nézett az orra elé, mégse látta meg, akkor kiakadt, összerántotta a maga ellen támadt indulat. A tükörnek panaszkodott estelente a fürdőben. Teleeresztette a kádat, hogy fölmelegedjen, el-elgyököntött benne, ha könyvet tett maga mellé a székre, alig pár oldalt haladt. De mire kiment, kihűlt a lába, s míg meg nem melegedett, nem hullt alá a pillája. Nézte a vibráló semmit, a sötétet a mennyezeten. Sok minden fölötlött, az az éjjel, amikor megfájdult a hasa és kiment a mellékre, a vörös formátlanság abban a parányi medencében, a saját vérében úszva, lenyúlt, hogy, miért is, mit akart, akkor se tudta. Már majdnem hozzáért az ujja, amikor ijedten elhúzta, még elkap tőle valamit. Könnytelen állt fölötte egy darabig, aztán megmosdott, visszafeküdt, József észre sem vette. Annyit dolgozott, mentegette, akkoriban, hullafáradtan esett haza, csoda, hogy összejött a formátlan senkicske. Sokáig küszködtek érte. Mostanában könnyebben pityergi el magát, ha rágondol. Mivé tette volna az életük? Megtelt volna csivitelésével a ház? Nélküle torokba hegedtek a szavaik, alig vált le törmelékével egy-két semmitmondó szógerinc. Ha nem hidegülnek el egymástól, József talán még most is élne. Hajnalonta nagy zajjal fölhúzná, nyikorgatná a redőnyt, arra ébredhetne. Kerülgethetnék egymást napestig. Jobb alakjával átsatírozni, kitölteni a sötétet.
Illusztráció: Fülöp Péter fényképfelvétele (2012)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
