Ágoston Tamás: Levegő (Három vers)
Szén
Pizsamában áll az udvaron.
Imbolyog, mert altatót vett be.
Borzas üstökén részeg hópelyhek táncolnak, röhécselnek.
Örvénylő háta mögött ténfergek a naplementében.
Hallom, hogy megint a sárga árnyékkal beszélget,
amely búg, mint egy megszakított telefonhívás.
Kínál valamit, ami az árnyéknak nem kell,
szörnyülködve húzódik hátrébb.
Most már én is látom: letört darabka a kárhozatból,
széndarabnak látszik felizzó tenyerén.
Megpróbálja lerakni az iszkoló földre.
Levegő
Anyám mellett ülök a kórházban.
Ráncos arca petyhüdt gumimatrac,
alig bujkál már benne levegő.
Fogom a kezét, mi mást tehetnék,
mindenki megöregszik egyszer.
Ha csecsemő lennék, fújnék bele egy kis szuszt,
bár úgy emlékszem, szívnom kellett,
fel kellett pumpálni engem is.
Szomorú hallani, hogy én is eresztek már.
Sípol bennem a mennyország,
nem látom a lyukat, ahonnan szökik.
Valaki járkál rajtam. Nem isten,
nem ördög, bár fénylik a szarva.
Hat lábujja van, mint egy költőnek.
Engem is felgöngyöl majd,
mint apámat, akin csak anyám napozhatott.
Kukorica
Papot akar hívni vagy istent,
kérdezte a főorvos apámtól,
majd cigarettára gyújtott. Az ágy előtt állt,
amely egy vályúhoz hasonlított reggel óta.
A karkötőt csörgető nővér éppen kanállal merte alólam a vizet.
Istent, mondta rövid töprengés után apám,
úgy hallottam, akciós, van hozzá kuponom is.
Isten egy bajszos vízszerelő volt.
Most már én is láttam: kinn ült a folyosón
és pattogatott kukoricát evett.
Bocsánat, mondta az orvos, majd felemelte füstölgő kezét,
mint aki pincért hív az étteremben.
A ragyás képű alak elmosódott, majd visszaélesedett.
Kitátott szája előtt kukoricaszem állt a levegőben.
Illusztráció: Fülöp Péter Perctan c. fényképfelvétele (2016)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Németh Erzsébet: Eliziádok →
Búzás Huba: Élek még, de félek →
