Czóbel Minka – Szabadkai válogatás
Czóbel Minka (1855-1947) családja jó módú arisztokrata család volt, mely német gyökerekkel rendelkezett, de közel kétszáz év alatt elmagyarosodott. Ő már teljesen magyarnak vallotta magát az anarcsi családi kastély lakójaként. Édesapja Czóbel Imre, édesanyja gróf Vay Evelin, testvérei, István és Emma, ő a legkisebb gyermek a családban. Nagyon szerették, kényeztették és féltették, mivel csecsemőkorban halt meg nővére.
A keresztségben a Vilhelmina nevet kapja, becézett alakját, a Minkát választotta írói nevének.
Nem állt távol a családtól a költészet. Dédapja Orczy Lőrinc, szintén kitűnő toll- forgató, nagyanyja Kazinczy Zsófia, Kazinczy Ferenc unokatestvére.
Édesanyja nagy súlyt fektetett taníttatására, több nevelőnője volt, akik nagy szeretettel ismertették meg vele saját anyanyelvüket (német, francia és angol).
Az irodalom iránti fogékonysága igen hamar megmutatkozott. Betűjátékkal kezdett korán ismerkedni, így hamar ráérzett a szavak adta szabadságra és az irodalom szeretetére. Eredetiben olvasta a nagy angol és német írók műveit.
De hogyan?
Egy ízben, midőn édesanyja és egyik nővére az anarcsi szalonban ültek, megszólalt a hátuk mögött a kis Minike: „- Ez mégis csúnyaság… Minden szót értek, elolvasom, de az értelmét mégsem értem.” A hölgyek hátrafordulnak és látják, hogy a kislány kezében Goethe Faustja van, melynek mondanivalója persze homályos, sőt érthetetlen az ötéves Czóbel Minkának. (Kisvárdai lapok 1896, febr. 16.)
Rendkívüli műveltségre és tájékozottságra tesz szert a zene területén is. Művészi szinten zongorázik. Roppant fogékony, könnyen tanul.
Első verseit németül írta kilenc éves korában. Tanulmányait Európa számos országában folytatta.
Idézet önéletrajzából:
„Valahogy tizenkét-tizenhárom éves lehettem, amikor apám kezembe adta Byront eredetiben, arcán valami olyan kifejezéssel, hogy látnom kellett, döntését nem kevés töprengés előzhette meg. A kötetet azonban korábban már olvastam volt, s ugyan találtam benne néhány költeményt, miben örömömet leltem, de verselését nehézkesnek, itt-ott ügyetlennek találtam. Én ezt meg is jegyeztem apámnak, hozzátéve, jobbat bizony már magam is írtam.
Apám arcán igen erőteljes indulatok ütköztek ki, de uralkodott magán, s csak annyit mondott, hogy ostobaságom s hiúságom mindvégig kerékkötője lesznek életemnek, s hogy igen bánja már , hogy olvasni megtanított volt, mert látja: nagy rosszat tett vele nékem.
A szobámba mentem, alig értettem mi történt. Lelkem mégis forrott, s apám iránt oly erős ellenszenvet éreztem, hogy azt tervezgettem: még aznap éjjel elszököm otthonról, s költeményeimet elviszem Aranynak vagy Jókainak.”
Nagy hatással van rá Verlaine lírája, olyannyira hogy magyarra fordítja több versét.
Írt egy verses költeményt, a „La migration de l’ Ame”-t (Lélekvándorlás), amely csak franciául olvasható, magyarul nem került kiadásra (Melchior de Polignak fordítása). Büttner Helén festőnő készítette a könyvhöz az illusztrációkat.
Mivel a fenti nyelveket tökéletesen ismeri, számos műfordítás köthető nevéhez: Petőfi költeményeit angolra, az Ember tragédiáját németre fordítja.
Imádta szűkebb hazája tájait, a Nyírséget, szerette a természetet, melyet költészetében érzékletesen jelenített meg. A színek hangulati hatását sógorától, a népszerű festőtől, Mednyánszky Lászlótól tanulta és verseiben sűrűn fel is használta.
Költészetét tematikai változatosság jellemzi: ír a paraszt asszonyokról, a gyári munkásokról, a vidék és a város mindennapi életéről, történelmi eseményekről.
Meglepetés a kizárólag költőnőnek tartott és ismert Minka remek prózája. Gondoljunk különös novellájára, „A látogatás”-ra, mely semmilyen fantasztikus elemet sem tartalmaz, mégis a szürrealizmus előfutáraként értékelhető. (Akár Kosztolányi vagy Cholnoky Viktor is írhatta volna.)
Lírájában feltűnnek a sárkányok, mintegy a gyermekkori félelmek késői jelentkezései. Szerelmi líráját átszövi a boldogtalanság, a magány és csalódottság érzése.
Publikációnk érdekessége: ezek az írások önálló kötetben eddig nem jelentek meg.
Támasza és barátnője édesanyja volt, majd 1889-ben megismerkedik a félig német, félig magyar származású Büttner Helén festőnővel, aki illusztrálja műveit.
Édesanyja halála után nővére, Emma költözik az anarcsi családi kastélyba, így élnek hármasban.
Czóbel Minka hosszú életet élt, de 1890-1914 között volt az aranykora.
Ekkor jelenik meg nyolc verses kötete, egy kisregénye, egy regényes költeménye, két novellás kötete, majd francia fordításban a „Lélekvándorlás” című munkája. Íme néhányan a kortársai közül, akik írtak róla: Arany János, Ady Endre, Ambrus Zoltán, Babits Mihály, Bársony István, Jókai Mór, Gozsdu Elek, Reviczky Gyula, Heltai Jenő, Gárdonyi Géza, Herczeg Ferenc, Justh Zsigmond, Móricz Zsigmond, Mikszáth Kálmán, Szép Ernő… a teljesség igénye nélkül.
A századfordulón feltűnő író és költő nemzedékkel már nem tud lépést tartani, népszerűsége csökken, sőt, lassanként feledésbe merül. Többé-kevésbé megfeledkeztünk életművéről, ami maradandó értéke nemzeti irodalmi kincsünknek.
Bíró Erzsébet
*
Optimismus
Fenyűfák remegnek őszi viharban,
Szél száguld távol hegyek felett,
Markolász, tépdes fakult avarban,
Szórja a színtelen falevelet.
Nemsokára már fagyos lehétől
Megdermednek a kis madarak,
Hóhalmaz fehérje fagyba kékül,
Jégcsapok nőnek az eresz alatt.
De mintha hárfa zengne szavából,
Vadul száguldó éjszaki szél
Távol tavaszról, kis ibolyáról,
Gyöngyvirág nyílásról beszél.
1912
Cigány nóta
Vasat ütünk, rezet öntünk
Öntjük a harangot,
Hegedűből, cimbalomból
Csalunk édes hangot.
Szerelemre orvosságot
Tudunk kilencfélét,
A bánatát el nem öli,
De elveszi élét.
Csillagokból rá olvasunk
Ember élet-ködre,
Mindörökre csillagokhoz
Van az élet kötve
Vígan élünk, mindig készen
Bolondságra, csókra,
Csak ha szél fú, húzódunk el
Erdei vad módra.
Itt a sátor, itt a tábor,
Látszik még ma füstje,
Holnap más országban csillog
Vajdánknak ezüstje.
Ha meghalunk, elkezdenénk
Az életet újra,
Csak ne volna akasztófa,
Meg a szél ne fújna!
1911
Rondeau
Körbe forogtak szépen,
Bódító nyár hevében,
Zöld rétnek pázsitán
Megannyi ifjú lány,
Libbent, repült forogva
Ruhájuk színes fodra,
Fehér fátyol, szalag.
Árnyas hársak alatt,
Hol megcsillant fehéren,
Lila, rózsaszín kéken
Nap árnyas sugárja,
Majd könnyű lombok árnya,
Sötétlő, rezgő foltja
Fényözönbe feloldva
Siklott, reszketett végig
Sok karcsú alakon.
Megannyi hajadon
Kik előtt még az élet,
Oly messze még a tél!
Eltűntek mind a lányok,
Színes, könnyű ruhájuk
Kert sűrűjébe vész.
Napsugár aranyfénye
Még özönlik a rétre,
De már a híd felett
Kavargó szélvész hordja
A sok lehulló-illó
Elsárgult levelet.
1913
A fonógyár
Gyár-kéményfüst, szürke felleg
Nedves rögre száll,
Korom, szirkó, őszi ködre
Szürkén rátalál.
Permetező hűvös eső
Lankadt fák alatt,
Hideg csíkkal márványozza
A sivár falat.
Nincs virág, szín, – napsugárból
Kifogyott a fény,
Aszott ágon, bimbó nélkül
Hervad a remény.
Gyári lány, ha munkájából
Este visszatér,
Gondol ugyan szebb jövőre:
„Lesz még több kenyér.
S gyűrűt hoz, ki most még távol,
Vagy nem jön soha?
Harcol még, vagy már belepte
Kis domb, zöld moha?”
Gyári lányok visszamennek
Szürke reggelen,
Hogy kifogyott az életből
Öröm, szerelem.
Gyári lányok fonnak, fonnak
Szürke szálakat,
Itt-ott egy szál, itt-ott egy szív
Halkan megszakad.
De estenden, ha kigyúlnak
A gyár-ablakok,
Hosszúfényű ablaksortól
A köd felragyog.
Tündérkastély lett a gyárból,
Bent csillám, zene.
Lebben termek hosszú sorján
Álmok szelleme.
Nem is fon már szürke szálat
Sem lány, sem gyerek,
Ujjaik közt orsójukról
Színarany pereg.
Aranyszálak hálójától
Tágul a terem,
Elterül az aranyháló
Földön-tengeren.
Behálózza a világot,
Egymásra talál
Hosszú szálak aranyhídján
Élet és Halál.
1917
Hazajönnek
Falunk tája megnépesül,
Öröm, bánat összevegyül,
Ha még nem jön egyik-másik,
„Kié van itt? Ki hiányzik?”
Ismét hangzik boldog ének,
Jönnek, jönnek a legények,
Haza jön az özvegy férje,
Hajadon titkos reménye.
Anyák könnye csókba olvad:
„Hát a másik?” – „ Eljön holnap!”
Mind csak a holnapot várja:
Itt lesz fia! Itt lesz párja!
A tűzhelyek kéményéből
Illatosabb, szebb füst kékül,
Sütnek-főznek. – Rég nem látott
Túrós bélest, lágy kalácsot!
Sok kis fehér házban belül,
Dúsan rakott asztal terűl,
Megvetik a puha ágyat:
„Hátha beteg? Hátha fáradt?”
Az állomás esttől délig,
Mint hangyaboly feketéllik,
Déltől estig jönnek-várnak,
Reménykedő kóbor árnyak.
Egy felé néz mindnek szeme,
Minden szív egy vággyal tele,
Egy szót sóhajt gazdag, szegény:
„Hát az enyém?” „Hol az enyém?”
1918
Minek?
Minek írjak? Ki bánja meg?
Nagyot fordult, más a világ.
Mi érzés volt, ma nevetség,
Orchidea minden virág.
A nefelejcs, az ibolya,
Felhő, csillag, mind a régi
De nincs szem, ki megláthatja,
Nincsen lélek, ki megérzi.
Egy maradt látható talán.
Diadalmas piros rózsa,
Asztal dísze, keblek dísze,
De ki írna verset róla?
Vers? – – minek még a kötött szó,
Hol fesztelen szóáradat
Magyarázza, vagy leplezi
Mi a múltból még megmaradt.
Társaságban megtárgyalják:
Milyen jó a rövid szoknya,
Bubifej – – „feltűnő” – – „dehogy”
Csak addig míg meg nem szokta.
Szinte csodálkozunk rajta,
Hogy még úgy repül a madár
Akár régen, – hogy zöld erdőn
Vad, még mindig négy lábon jár.
Igaz, hogy majd tesznek róla,
Ha az erdőt mind kivágják,
S hol csapdába, hol hálóba,
Fogják be a madár szárnyát.
Jobb ma? Vagy jobb volt-e régen?
Egy fogalom elenyészett:
Hogy még minden divat felett
Megmarad a nagy természet.
Elemeknek ősereje, –
Ha felébred zord haragja
Izzó láva ontja tüzét
Vadul zúg a tenger habja.
Űrben nyugodtan lebegnek
Biztos úton égi testek,
Meg sem érzik, meg se látják,
Piciny földünk mitől reszket?
Minek írjak? – kinek írjak?
Most, hogy minden tudás tágul –
Mit tehetek? – – – Újra írok
Nefelejtsről, ibolyáról.
1927
Üzenet egy lapnak, mely versemet visszaküldte
Versem nem kell. Az újságok azt mondják,
Hogy már nincsen az én számomra hely;
A mérhetetlen jövendő terében
Nincs már keret, mely nékem megfelel.
Mi ősidőktől az embert érdekelte,
Avult fogalom: hogy szép a virág,
Hogy izgató a változandó élet
S még mindig érdekes a nagy világ.
Hogy egy kis szív dobog minden kebelben,
Mely szenved, ujjong vagy épp megszakad;
Remegve végzi percnyi nagy munkáját,
Míg jó- s bal-sors felette elhalad.
Már öreg vagyok mindent áttanulni.
Autóversenyben sohsem nyerhetek,
Concours ugrás magasságát nem bírnám,
Skí-bajnokságot nem jelenthetek.
Karom még a teniszhez is elgyengült.
Tollam mit ér, ha számokat nem ír,
Csak árva verset. — Nem tetszik az élet,
Mit él mindenki? Akkor ott a sír!
De nekem ez se tetszik, hagyjuk azt
Majd utoljára, s mostan nézzük át
Higgadt, józan és kiábrándult szemmel
Lehetőségek rövid lajstromát.
Időt, tért a tudomány áthidalta,
A múltból egy maradt csak: a halál;
De ki gondolna ezzel? Ma az élet
A kereset s a sport jegyében áll.
Papír, toll drága, nincsen tiszteletdíj,
Sem írógépem – hát mit tehetek?
Van csillag, virág – így aztán nem írom,
De élem majd a költeményeket.
1931
Barátság
‒ Csak már az én szegény Annám férjhez menne! ‒ mondta özvegy Gerébyné századszor, ezredszer, szemeinek megszokott, szomorú hunyorításával.
Szalár Rózsi egy mosolyt nyomott el csinos, élettelt arcába, arra a gondolatra, hogy szegény Anna férjhez mehetne, de kedvesen intett, hogy minden szőke fürtje megmozdult utána, s résztvevően sóhajtotta:
‒ Adná Isten!
‒ Ugye Rózsi, hiszen nem is olyan ferde a háta, mióta jobban tartja magát?
‒ Nem, nem ‒ mondta Rózsa, ismét mosolyogva.
Anna pedig a másik szobából hallotta mindezt, mint már hallotta százszor, ezerszer. Szinte előre megérezte, mint álmunkban megérezünk egy erős hangot, mely meg fog ijeszteni, mielőtt még anyja mondta:
‒ Csak már az én szegény Annám férjhez menne!
A leány úgy ismerte már ezt a mondást, s úgy félt tőle. Letette varrását, a tükörbe nézett. Széles, fehér, duzzadt arc tekintett vissza rája, ritka fogakkal, ritka növésű, színtelen szőke hajjal, mely még ritkábban húzódott fel a nehéz domború homlok szögleteiben.
Jóakarói ugyan mondták, hogy szép szemei vannak, de ezek is csak mint valami vizes kékség úsztak megrajzolatlan, bevégezetlen környezetükben.
Az alakból a jóindulatú tükör már csak részleteket mutatott: egy alig látható nyakat, s magasan felhúzott, előre álló vállakat.
És Anna gyűlölettel nézett a tükörbe.
‒ Utálatos féreg! ‒ mondta saját magára. Aztán jobban megnézte tükörképét. ‒ Pedig milyen kevés kellene hozzá, hogy csinos legyek! Egy kis szín, egy kis szemöldök, hogy árnyasabb lenne az arcom és egy kicsit, kicsit lejjebb a vállam… Ejh, mindegy! Akkor se mentem volna férjhez, s tán akkor is csak úgy hallanám: „Csak már az én szegény Annám férjhez menne!”
‒ Jó reggelt, Annácska! ‒ szólt valaki.
Anna visszafordult a hangra. Elvörösödik, hogy Elemér a tükör előtt látja. De hiszen Elemér az ő régi, jó barátja!… S hogy zavarát még önmag előtt is palástolja, túlzott természetességgel mondja:
‒ Most néztem magamat a tükörben, s azt gondoltam, nem is lennék oly csúnya egy kis igazítással.
‒ Ugyan Annácska! Hát nem tudja, milyen szép szemei vannak? S a szem a fő az emberi arcban.
És Elemér megfogja a leány kezét és gyöngéden végigsimogatja. Ezt a mozdulatot látja Rózsi a másik szobából, s mosolyogva figyelmezteti Gerébynét.
A mama széles arca, kifésült, gyérülő sötétszőke hajával, s az egykor szép, de most már elnehezedett vonásokkal, szélesebbre húzódik, barna szövetruhája nehézkesen kíséri előrehajló mozdulatát. Rövidkörmű, fehér, de vastag kezeit térdére teszi s suttogva kérdi:
‒ Te lehetségesnek tartod?
‒ Miért ne? Hisz látod, hogy udvarol neki.
‒ Istenem, ha még ezt a boldogságot elérhetném!
És Anna tudja, hogy a másik szobában róla beszélnek s tőle egy oly sikert várnak, melyet ő nem képes elérni, ezért zavart és ügyetlen lesz, dacára, hogy Elemér igazán őszinte barátsággal s baráti gyöngédséggel beszél vele.
Pedig Elemér Rózsi miatt jött ide. Tudta, hogy a szépasszony itt van, tudta, hogy látni fogja. Őrülten szerelmes ő belé, már vagy két hónap óta, mikor Rózsi egy kirándulás alkalmával oly hevesen kacérkodott vele, csak úgy mulatságból, mert a szép elvált asszony hideg szívecskéje ugyan senkit se szeretett önmagán kívül.
Barátsággal volt bár azok iránt, kik mondták neki, hogy szép, de bánta is ő, hogy ki mondta neki.
Most Elemér mondta legtöbbször, ha nem is szóval, de minden mozdulatával, szeme minden pillantásával, hát Elemérre mosolygott.
Elemér pedig hogy még önmaga előtt is elpalástolja érzelmeit, hevesen, behatóan foglalkozott Annával. Este Gerébyné vetkőzés közben bement leánya szobájába, leült az ágy szélére, s míg Anna a haját fonta mellette, elkezdte faggatni gyermekét:
‒ Mondd csak Annácskám, jól láttam? Ma észrevettem valamit. Elemér nagyon szívesen beszélgetett veled.
‒ De ugyan, mama, eszébe se jut, jó barátok vagyunk, ez minden.
‒ No, no, a fiatalemberek barátsága! Ismerjük már ezt.
De mivel a leány többet nem szólt, Gerébyné visszament hálószobájába s lefeküdt puha, sokpárnás ágyába. Anna pedig, mikor egyenletes lélegzésén hallotta, hogy anyja elaludt, zokogva nyomta arcát párnái közé. Soká, soká sírt, majd elcsendesedett, aztán ismét rákezdte:
‒ Istenem, istenem, mikor úgy szeretem, mikor úgy imádom! S mi vagyok én neki? Semmi! Annál is kevesebb. De ma oly szépen nézett reám. Hátha mégis lehetséges lenne? Ugyan, bolond, mit gondolsz, a szép, remek Elemér, s én szegény nyomorék! De hiszen mindenki mondja, hogy a szerelem kiszámíthatatlan. Hátha? Hátha?… És érezte Elemér tekintetét, hallotta hangját, zsibbadás szállt fel ferde hátán, végig, egészen a nyelvébe. Még soha nem volt ilyen kéjes-lázas érzése.
Egy egér zömölt a másik szobában, ez végképp felébresztette félálmából. Fázva húzódott össze ágyában, s már szürkült a hajnal, mire kissé felmelegedett és elaludt.
Reggel fáradtan, de vidáman ébredt fel, s csak pár perc múlva, mikor visszajöttek az emlékek, jutott eszébe, hogy neki nagy bánata van, hogy Elemért szereti, hogy Elemér szép, s hogy ő csúnya, és őt nem szeretheti senki. Reggelinél a fáradság s bánat folytán még csúnyább volt, mint rendesen. Beesett szemeivel, sárga arcbőrével valósággal öregnek nézett ki ez az alig 24 éves leány. Szalár Rózsi már 28 éves és mégis csupa üde fiatalság, csupa élet!
Irigykedni kezdett Szalár Rózsira, pedig nem tudta, hogy Elemér szereti, mégis úgy érezte, mintha Rózsi szépségét neki kellene megfizetni az csúnyaságával, a Rózsi nevetését az ő ezer keserű könnyével.
Délután ismét eljött Rózsi hozzájuk.
‒ Milyen jó vagy ‒ mondta Gerébyné ‒, hogy nem unsz minket. Pedig előtted nyitva áll a világ, tiéd az élet és nálunk nem sok szórakozást találsz.
Kevés idő múlva Elemér is eljött.
Anna szíve nagyot dobbant:
‒ Hátha mégis szeret! Miért jönne különben?
Egyszerre csak Rózsira nézett, s hideg ijedtség szállt lelkébe:
‒ Csak nem tán?
De aztán kezdett gondolkozni: és milyen gyönyörű pár lenne, milyen boldog volna Elemér azzal a viruló, nevetős szép asszonnyal!
Estig egész önfeláldozási lázba dolgozta magát, imádkozott boldogságukért. Majdnem szerelmesen gondolt Rózsira, büszke volt reá s élvezte a lemondás kéjes szomorúságát. Elemérnek azonban csak ismét volt hozzá néhány kedves szava. Nagyon szánta ezt a kis púpos leányt, s talán észre is vette, hogy Anna minő odaadóan néz az ő szép szemébe és igazán barátsággal viseltetett iránta. Anna ismét remélni kezdett:
‒ Hiszen oly jó, oly kedves velem! Minek tenné? Hátha mégis!
A következő hetekben Elemér egészen elmaradt Gerébyéktől. Nem ért ő már reá semmire. Egész éjjel azon gondolkozott, hol pillanthatja meg Szalár Rózsit, s egész nap e terv kivitelén fáradozott. Annára már nem is gondolt, de szegény kis leány annál többet gondolt reá. Fájó szívvel látta be, hogy minden remény hiába, hogy eszményképe mást szeret, hogy vele nem törődik.
Eleinte alig bírta a nagy fájdalmat elviselni, de aztán lassan belenyugodott, s ismét Elemér boldogságáért imádkozott.
Ezalatt Rózsi játszott Elemérrel, magához láncolta, kitüntette, mulatságos és kedves volt iránta, más emberrel jóformán nem is érintkezett.
Elemér biztosítva vélte boldogságát, s egy szép napon, Rózsi kezét kezében tartva, megkérdezte: akar-e az övé lenni?
Rózsi vidáman, csengően fölkacagott:
‒ De édes barátom, mit gondol? Hát nem látja, milyen igazán jó pajtása vagyok? Nem értette meg, hogy szeretem igaz barátsággal, de ez minden, ‒ aztán én még öregebb is vagyok magánál.
Elemér már nem is hallgatta beszédét, annyira le volt sújtva. Ezt nem várta, nem képzelte. Visszaemlékezett a sok édes szóra, a sok édes tekintetre, s feljajdult szívében a keserűség. Néhány napig nem ment sehová. Magába vonulva, eltűnt a világ szeme elől. Mindent unt, mindenre haragudott. Oly üresnek, csúnya szürkének látta a világot, mint még soha azelőtt, de vagy egy hét után mindennél jobban unta a magányt. Hová menjen? Barátai fürkésző tekintete sértette volna. Mulatságra nem vágyódott. Szépasszonyok s leányok csak emlékébe hozták volna azt, a legszebbet…
Egyszerre csak eszébe jutott Anna.
Milyen jól esnék most az ő barátságos hangját hallani. Milyen kedvesen, odaadóan fog reá nézni ez a hű, igaz lélek, s ha már ő nem lehet boldog, legalább örömet fog szerezni másnak. Mert egész biztos volt benne, hogy Annának nagy örömet szerez jövetelével.
Az utcasarkon virágokat kínáltak neki. Előbb meg sem állt. Minek neki most virág? De aztán visszafordult. Kék-kötényes falusi asszony egy rózsacsokrot nyújtott feléje:
‒ Tessék, szép rózsák!
Négy rózsaszál volt összekötve: egy vérpiros, egy halvány rózsaszín, egy fehér és egy sárga tearózsa. Oly üde, oly friss mind a négy, szinte harmatos, hamvas minden levél.
Elemérnek eszébe jutott, hogy Anna mennyire szereti a virágokat. Megvette a rózsacsokrot s vitte Gerébyék háza felé. Midőn belépett, Anna megijedt. Régen készült ő erre a találkozásra, régen tanította magát, hogy erős legyen, hogy könnyítse meg Elemérnek a boldogság útját. Most már tudta, kit szeret Elemér, azt is tudta, hogy vele csak szánalomból foglalkozik. Ne fáradjon többé vele az ő nemes lelke, ne maradjon keserűség a szívében, ne is tudja, hogy neki valami fájhat. Azért az ijedtséget legyőzve, vidám mosollyal lépett Elemér elé, s mikor ez átnyújtá neki a rózsacsokrot, tiltó mozdulattal utasította vissza.
‒ Kérem, ne hozzon nekem virágokat.
‒ Miért ne, Annácska?
‒ Elszoktatna és én nem akarom magamat kényeztetni.
Tréfás akart lenni a leány, de nagy izgalmában keserű lett. Máskor tán Elemér fel se vette volna, de ma fájt neki, hogy Anna is visszautasítja. Kedvetlenül tette egy asztalra a rózsaszálakat s pár perc múlva búcsúzott.
Várta, hogy Anna tartóztatni fogja, de nem tartóztatta. Hidegen, nyugodtan nyújtott neki a leány kezet, s mindketten tudták, hogy vége a jó, bizalmas, meleg viszonynak, vége a kedves együtt töltött óráknak, hogy talán nem is látják többé egymást.
Elemér nyugtalan és szomorú volt, de Anna mozdulatlan, hideg maradt mindvégig.
Mozdulatlan, hideg volt még akkor is, mikor Elemér léptei régen elhangzottak az utcán. Aztán odament az asztalhoz, felvette a négy rózsaszálat, s kétségbeesett sóhajtással szorította szívéhez.
A látogatás
Kiadták a gyászjelentést Horvay Tamásról. Hátrahagyott özvegye és egyetlen leánya adta ki „fájdalomtól megtört szívvel”, s itt e három, sokat koptatott szó nem volt üres beszéd.
Horvay Tamás legnagyobb boldogságban élt nejével vagy huszonhét évet, leánya volt szemefénye, míg ez majdnem szerelmes rajongással függött atyján.
Jó ember volt, kedves ember, javakorabeli, az ötvenes évek szélén. Napos, derült kedély, vidám és kellemes, mindig kész a nótára vagy az anekdotázásra. Az asszonyoknak már szokásból is csak szépeket mondott, s a férfiakkal szívesen pajtáskodott.
Szép embernek is lehetett mondani, bár karcsú alakja kissé elnehezedett és sűrű barna haja jóformán megritkult. De ennek dacára a fiatalság, az élet lehe vette körül.
Azért nagy volt a megdöbbenés mindenkinél, aki hallotta, hogy Horvay Tamás hirtelen elhalt.
Százan is jöttek kérdezni: hogy, mint történt? A cseléd nem győzte felelni:
‒ Kiment a városba, a kisasszonynak akart neve napjára karperecet venni, el is hozta, de mikor hazajött, csak a fejét fájlalta, aztán émelygés jött rá, mire az orvost elhívtam, már nem volt magánál és már csak estig élt.
Ezt variálta a szobalány vagy ötvenszer egy nap az úr halála óta, s a kérdezősködőknek ez elbeszélés csak oly értelmetlen maradt, mint a rövid halálhír.
‒ Hihetetlen! Borzasztó! Hallatlan eset! Az az erős ember, az a jó kedély, hiszen maga volt az élet! ‒ mondták felváltva.
Aztán a meg nem értés nyomasztó érzésével, titokzatos borzalmával a család sorsán sopánkodva, távoztak.
Ugyanilyen benyomást tett a feketeszélű levél Tamás falusi rokonainál, kiket minden évben legalább kétszer meg szokott látogatni.
Váratlanul érkezett mindig, mert sokfelé volt útja, de mindannyiszor nagy örömmel fogadták. A gyerekek, kiket vagy egy pajkos kupléra tanított, vagy törökmézet hozott, már messziről kiabálták:
‒ Mama, mama, jön Tamás bácsi!
A mama is örömmel vette a hírt, s a nagyszülők valósággal megfiatalodtak Tamás kedélyes társaságában.
‒ Mikor jössz megint? ‒ faggatták elmenéskor.
‒ De régen nem voltál itt! ‒ fogadták megérkezésekor.
S most mindennek vége, az a feketeszélű lap úgy mondja, s úgy mondták később az özvegy levelei, melyek leírták a pálmafás, díszes temetést, az ez utáni végtelen szomorúságot, ürességet.
Még a levelek is elmaradtak, az özvegynek sok dolga volt az átköltözéssel szerényebb lakásba, aztán kevesebbet is ismerte a rokonokat, mint férje.
Vagy egy félév múlhatott el, mióta ama gyászlevél a falusi kúriát izgalomba hozta.
Jöttek azóta oda más izgalmak, esetleg örömök. Folyt az élet a maga egyforma változatosságában.
Most új év közeledte foglalta el a háznépet.
Sűrű hó hullott éjjel, fehér volt a fenyőfás udvar, s reggelre csillogó nap fénylette meg a fehér havat.
Az egész család együtt ült, gyönyörködött a szép téli képben. A gyermekek ki akartak menni, de anyjuk nem engedte:
‒ Majd később; tudjátok, hogy a kisasszony beteg, Julcsának pedig nincs ideje veletek menni!
‒ Ugyan, miért ne lenne! ‒ nyüglődtek a gyerekek.
‒ Hát nem volna aztán diós és mákos!
A gyerekek nevettek, mintha tetten kapták volna anyjukat:
‒ Ugyan mama, hiszen már ki is sült, látod, ott van.
Csakugyan, éppen most hozta be az inas egy tálcán a nagymama villásreggelijét. Nagymama gyöngélkedő volt és nem tudta az ebédet elvárni.
Egy kis tányéron piroslott egy-egy fél diós és mákos fényesre sült haja, egy másik tányéron rizskása és zöldség között néhány szelet volt gondosan feltálalva, kristályüvegben egy kis palack bor, s egy másik tálcán teáskanna néhány csészével, mert teát ilyenkor a többiek is szoktak inni. A nagypapa rummal szerette, azért rum is állt a cukor mellett.
A fiatal leány éppen töltötte a forró teát, midőn nagy csilingelés hallatszott az udvaron. Csengős-bongósan jött egy szánka. Két pej ló magasra hányta a friss havat, s nagy bundák között egy úr ült a beforduló szánkában.
Nem nagyon figyelték, mert sok vendég járt, így a szánka érkeztén nem csodálkozott senki, csak akkor lettek nagyon figyelmesek, midőn a gyermekek egy hangon kiáltották:
‒ Ni, Tamás bácsi!
Előbb azt gondolták, hogy egy hozzá hasonló ember ül a szánkában, mert tényleg úgy szállt ki, olyan mozdulattal rázta le a havat bundájáról, mint Horvay Tamás tette volna. De mind elképedtek, midőn nevetősen, hidegtől piros arccal Tamás maga lépett be a szobába:
‒ Adj Isten jó napot! ‒ mondta jól ismert, erős, csengő hangján. ‒ Ejnye, talán már meg se ismertek, hogy ily hűvösen fogadtok? Igaz, régen nem jártam errefelé.
Mind siettek köszönni, s egyszerre oly zsivaj támadt, mint máskor, Tamás érkezte alkalmából.
Egyik gyerek, a legnagyobb, ugyan mondta:
‒ Tamás bácsi, hiszen maga meghalt!
De a vendég csak könnyedén felelte:
‒ Mesebeszéd, ‒ persze ‒ jut eszembe.
A nagyok igyekeztek mint valami tapintatlanság felett elsiklani. Világért se merték volna Tamást megkérdezni, hogy honnan jön? De a feszélyezett hangulat nem tartott sokáig, mert a vidám rokon mindjárt sorra kérdezte az egész családot, ki hogy van? Mit csinálnak a faluban a szomszédok? Megvan-e még az a jó félvér kanca, az Irma? Hát a papagáj él-e még? A gyerekeknek találós mesét adott fel: Ha Bécstől Kassáig két jó trapperrel 22 órát jövök, s Kassától Bécsig egy rossz automobilon 14 órát megyek, mi van messzebb: Kassa Bécstől, vagy Bécs Kassától? S nagyot mulatott, hogy a gyerekek egymás után mondták: Én nem tudom! Sőt a középső, kit számtani talentumnak ismert el a család, elkezdte számolni: 14 és 22… igen… hát 14 kétszer 28, lemegy hat…
‒ Látom, éppen jókor jöttem ‒ mondta Tamás a villásreggelire mutatva. ‒ Szép húgocskám, adsz egy csésze teát? Nagyon megéheztem, az állomáson nem kaptam semmit.
Egy tányért adtak elébe, s ő jó étvággyal evett egy szeletet. A rizskását igen dicsérte, meg is ismételte. A teába rumot töltött s látható gyönyörűséggel itta, közbe folyton beszélgetve, tréfálkozva.
Egyszer kérdezte kedvencét, a fiatal leányt:
‒ Ismered a Varázskeringőből ezt a dalt? ‒ S eldanolta szép meleg hangjával néhány ütemét.
A kocsisnak mindjárt megérkezte után kiintett:
‒ Menj, fogj ki pár órára!
A cselédeket, mikor meglátták Tamást jönni, oly rémület fogta el, hogy szétfutottak, de mikor az inas lesegítette a szánkóról, oly természetesen kérdezte:
‒ Jól van az uraság? Nincs semmi baj? Hát maga most egészséges? Meggyógyult a kis leánya, ki a nyáron oly beteg volt?
Az inas a konyhában csak ezt mondta:
‒ Én azt hittem, hogy a nagyságos úr meghalt.
Az istállóban kérdezték a kocsist:
‒ Honnan jött?
‒ Hát persze, Kisvárdáról.
‒ De maga nem odavaló!
‒ Hát már hogyne volnék! ‒ azzal pipázott és csak úgy ímmel-ámmal szólt, ha kérdezték.
Annál vígabban mulatott benn a vendég, s mulatott vele az egész háznép.
Az öreg háziasszony régen nem nevetett annyit, a háziúr, ki kissé szentimentális volt ‒ mint már az öregek szoktak lenni ‒, szintén a legjobb hangulatba jött, elfelejtette a köszvényt, kihullott fogait s haladó éveit. Ilonka, ki kissé melankolikus volt ‒ mint már a fiatalok szoktak lenni ‒, elfelejtette utolsó szerelmét, s vidáman mosolygott és tréfált Tamással. Irma, a gyermekek mamája, ki szomorú volt ‒ mint már a középkorú asszonyok szoktak lenni ‒, elfelejtette bevallott gondját a gyermekek felett, s be nem vallott szomorúságát a ma, fésülködés közben felfedezett néhány szál ősz haj felett. A gyermekek pedig mint egy hármas visszhang feleltek nagyszüleik, anyjuk és nénjük minden nevetésére.
Feltálalták az ebédet is. Tamás, a villásreggeli dacára, jó étvággyal evett, néhány pohár bort is ivott, mitől még jobb kedve lett. Egészen kipirosodott, midőn ebéd után a kandalló előtt csibukozva, kényelembe tette magát. Már nem viccelt és anekdotázott, de kedélyesen és talpraesetten diskurált komolyabb dolgokról. Irmát a gyermekek nevelése felől kérdezte ki. Az öregúrnak oltógallyat ígért egy különösen jól termő almafajból, míg egyszerre kinézett az ablakon:
‒ Ejnye, de sajnálok most innen elmenni, de már úgy látom, sötétedik. Ugyan Palikám, kérlek, üzend meg, hogy jöjjön a szánkám.
A kisfiú kiment, átadta az üzenetet az inasnak. A nagyok pedig marasztották a vendéget:
‒ No nem menj már Tamás, hiszen olyan ritkán látunk, legalább ma estére maradj itt, hisz holnap is nap van még.
De Tamás csak komolyan mondta:
‒ Hiszen én sajnálom legjobban, de lehetetlen ‒ aztán nyomatékosan hozzátette: ‒ Le-he-tet-len!
Az öregasszonynak kezet csókolt. Az öreg urat és a fiatal hölgyeket, akik ki akarták kísérni, kérte:
‒ Ne gyertek, meghűltök.
Így csak az ablakból nézték mindannyian, hogy veszi fel Tamás a bundáját, hogy nyom borravalót az inas kezébe, hogy helyezkedik el kényelmesen a jó alacsony szánkába. Aztán visszafordította jókedvű, piros arcát az ablak felé, melyből az egész család, szorongva, mint egy fészeknyi fecske, nézett utána. Intett nagy vörösbőr-kesztyűs kezével. A két pej ló megfeszítette az istrángokat, s magasra hányva a havat, elindult.
Csengős-bongósan fordult ki a szán az udvarból, benne Horvay Tamás széles, bundás alakja, ki még a kapuból is visszanézett. Utána intettek az ablakból, s aztán szó nélkül ment a család szét. Az öregek patience-ot (fr. kártyajáték) raktak, Irma kiment házi dolgok után nézni, Ilonka egy könyvvel ült az ablakba, s olvasott a már sötétedő esti világításban. A gyermekek is érezték a feszélyezett hangulatot, csak suttogva beszéltek egymás között.
A falu felől hangzott a kántáló gyerekek éneke, kik az új évet köszöntötték, s éjjeli zúzmara, készülő köd ereszkedett az udvarra. Este levél jött Horvay Tamásnétól, melyben boldog új évet kívánt kedves rokonainak, kik az ő szegény Tamásához oly jók voltak, s kik elképzelhetik, milyen szomorú az ő új éve, mikor legfeljebb egy virágot vihet ki áldott emlékű férje sírjára. Nem is tudná elhinni ‒ folytatta ‒, ha saját szemével nem látta volna, hogy ennyi jóság, ennyi élet itt feküdjék a hó alatt, örökre. De nem akarok új évre ilyen szomorú dolgokról beszélni, azért zárom levelemet, stb. stb.
Soha e levélről, se a látogatásról szó nem esett a családban, s Horvay Tamást is csak nagy ritkán említették.
1909
A gyöngyfüzér
Tenger mélyéről hozta egy búvár valamely elsüllyedt hajó roncsaiból ezt a titokzatos gyöngyfüzért. Szép nagy kristálygyöngyökből volt fűzve, zöldes-kéken átlátszó, majd szivárványszínűen opalizáló, vagy vízárnyalatokban csillogó üveggyöngyökből.
A búvártól egy hajós vette meg, ki szép, piros képű, szőke hajú menyasszonyának adta.
A leány, mint legszebb ékszerét, soká hordta a gyöngyöket, jól illett üde arcához, aranyos hajához a kékes-zöldes kristályok fénye.
Mikor vőlegénye már hűséges férje lett, még mindig a kristályfüzért vette vasárnap nyakára, s a templomba úgy ment férjével a csillogó díszben. Sokan meg is szólták, hogy nem szegény asszonynak való ékszer ez! De ezt csak irigységből tették, mert az egész környéken, de talán hetedhét országon se volt senkinek ilyen nyaklánca, amiért Gyöngyös Johannának nevezték el.
Boldog házasságuk hetedik évében a hajóst egy vihar elseperte, elvitte a tenger mélyére aludni, sok számtalan társa mellé, kiket mind a vihar vitt el a zöldes-kék kavargó vizek alá.
Felesége várta haza, várta, várta hetekig, hónapokig, míg végre megtudta, hogy a hajó elsüllyedt, melyen az ő szerelmes férje volt, s hogy ő már özvegy.
Mivel jóravaló és szép asszony volt, a gyászév leteltével sokan kérték kezét, de ő hű maradt ifjúsága első szerelméhez, s ezután már csak emlékének és két kis árva gyermeke nevelésének élt. Évekig senki se látta a fiatal, piros arcú asszonyt másképp, mint feketébe öltözve. Szép cifra ruhája aznap volt utoljára rajta, mikor férjét várta, mielőtt megtudta, hogy a hajó elsüllyedt. Akkor hordta utoljára kristályos nyakláncát is.
Este letette egy kis gömbölyű skatulyába, s annyi könny hullt rája, hogy harmatosan csillogott a gyöngyfüzér minden szeme. Két évig nem is látta kedvenc ékszerét, de egyszer takarítás közben kezébe jutott asztala kulcsos fiókjában a kis skatulya.
Igen elszomorodott az emlékre. Úgy állt előtte akkori vőlegénye, amint hozta neki a gyöngyfüzért. Milyen büszkén hordta ő ezt templomba, mulatságon. Hányszor pihent férje mosolygó pillantása nevető arcán, csillogó ékszerén!
Már esteledett és a gyerekek lefeküdtek, mikor Johanna a kis skatulyát kinyitotta.
Nézte az egyes gyöngyszemeket. Mintha mindegyikből zöldes fény áradna, sugárzana, úgy világított kezében a füzér.
Hogy a szobában sötétedett, az ablak felé fordult, s szeméhez tartott egy kristálygyöngyöt. Az ablakból látszott a tenger. Előbb az asszony azt gondolta, hogy a távol hullámok tükröződnek az üveggyöngyben, mert csakugyan a tenger látszott benne, csakhogy ennek a tengernek sziklás partjai voltak, holott itt homok szegélyezte a nagy vizet.
Egyszerre egy hajót látott jönni. Amint közeledett, megismerte, hogy ez ugyanazon hajó, melyen férje elment utolsó útjára. Mereven nézett Johanna a gyöngybe, de szíve összeszorult, midőn látta, hogy a hajót hullámok tépik, forgatják, hogy a part szikláihoz csapódik, süllyed, elsüllyed. Mintha a tenger kinyílna előtte, látja a roncsot a tenger fenekén, mesés állatoktól, rémteremtményektől környezve. Látja a hajó belsejében szeretett férjét halványan ‒ halva, mint tart kezében egy feszületet, melyet ő adott neki búcsúzáskor.
Egyszerre a gyöngyszem elhomályosodott, mintha hullámok öntenék el a képet, eltűnt, elmerült. Talán sötét is lett odakünn! Az asszony azt gondolta, hogy ő csak álmodta az egészet, hogy csak szerelmes, bánatos gondolatai láttatták vele szeretett halottja elsüllyedését, vizek mélyébe rejtett síri álmát.
De mégsem, hiszen oly tisztán látta.
Távcső ez a gyöngyszem a messzeségbe? az idők mélyébe? a túlvilágba? Így tépelődött soká, míg végre elálmosodott.
Szinte babonás gonddal tette el gyöngyfüzérét, megnézte a gyerekeket, s nyugtalan szívvel, de fáradtan ment aludni.
Másnap házi dolgaival késő estig el volt foglalva, nem is gondolt a tegnapi látományra, de este, midőn leült pihenőre nagy bőrkarosszékébe, a tengerre nyíló ablak előtt, mégis eszébe jutott: hátha igazán láttam valamit abban a gyöngyben. Hátha valami kis hasadás van benne, a többit pedig hozzágondoltam. Kitöltöttem olyan gondolattal, mi úgyis mindig a fejemben van.
Elővette a kis skatulyát, szinte félt hozzányúlni, szinte nem merte kinyitni.
Végre kezében volt a füzér. Zöldes fényű, kristálycsillogású, mint mindig. Jól megnézte előbb, de egyen sem vett valami különöset észre.
Vajon melyik lehetett, melyben tegnap „láttam”? De nem ismerhette meg, hiszen a sok gyöngyszem úgy hasonlított egymáshoz! Szeméhez emelt egyet, csak úgy találomra.
Csakugyan képet látott benne, mégpedig mozgó képet, de nem érthette meg, hogy mit jelenthet. Lovasok voltak. Izzó napfényben, porfelhőben jöttek, mind csillogó vasba volt öltözve, még a ló is vassal volt takarva. Sok kis piros zászló lengett a szélben fejük felett. Ragyogott fegyverük, aranyrezes kantárjuk. Fején mindegyiknek egy színes kendő volt, mely fényes vasfövegüket körülfogta, s részben elfödte. Az egyiknek kendőre veres és fehércsíkos volt, a másiké éles búzavirágkék, megint egy másik narancssárgát, s egy más halványzöldet viselt.
A kendők végei fejük után úsztak, lobogtak a kék levegőben. Rohamra mentek a lovasok, valami nagy tornyos kaput ostromoltak. De ez a kép is egyszerre elmosódott, zavaros lett, eltűnt egy porfellegben.
Johanna újra akarta látni, jobban nézte a gyöngyszemet, de az zavaros maradt, míg a többiek tiszta kristályfényükben csillogtak.
Ezután minden este kivette a füzért rejtekéből, de csak ha senki sem látta és a ház csendes volt.
Mindig csak egy gyöngyszemben „látott”, míg a többi átlátszó maradt. Mindennap más képet hozott szeme elé a „látó-gyöngy”, mint ő nevezte. Néha csak egy fa, vagy egy virág jelent meg benne, de oly tisztán, hogy szinte szedni lehetett volna levelét, tépni virágait. Csodálatos, soha nem látott fák, virágok voltak ezek többnyire, milyenek talán csak más csillagokon viríthatnak.
Néha egy házat, vagy szobát mutatott a gyöngy, hol egyszerű házacskát, hol gyönyörű, remek termeket aranyos bútorral, selyem szövetekkel.
Egyszer egy palota alját látta, de csak vagy egy ölnyi volt a szép csiszolt fehér kőfalból látható, gyönyörű zöld gyepen, mintegy párnára rátéve, s a gyeppárnán két tyúk csibrálta a füvet, egy szürke, igen vörös tarajjal s egy sárgásfehér.
Johanna elgondolkozott, hogy jön e két tyúk ilyen úri palota elé. Máskor egy fák által árnyékolt, nagy, négyszögletű rétet látott. A réten sűrűn, mint a kender, sárga violák álltak. A fák lombjai között haránt beömlő esti nap aranyszálakat vont a sötétbarna violák fölé. A rét közepén egy magas, szép leány állott, karján kis gyermek; talán kistestvére? Mert gondos szeretettel tartotta, de nem anyai gonddal, nem anyai szeretettel. Tekintete inkább a sűrű, sárga violák felett tévedt el, inkább a távolban egy álmot keresett. A kis gyermek fejét csipkés szélű batiszt fejkötő körítette, kis kezét feltartotta a levegőbe. Egy napsugár éppen tenyerébe akadt, s a gyermek keze oly átlátszónak és rózsaszínűnek tűnt fel a sötétzöld és bársonysárga rét közepén, mint egy rózsalevél.
Néha Johanna egész hosszú históriákat látott gyöngyszemében; szerelmes emberek elválását, találkozását, csatákat, építéseket, nászmenetet, temetést, idegen ruházatú, idegen arcú embereket, de soha egy ismerős házat, ismerős tájat, ismerős arcot meg nem pillantott halott férjén kívül.
Nem beszélt ő senkinek a gyöngyfüzérről, de kinek is beszélt volna? Gyermekei még kicsinyek voltak, s mással alig találkozott.
A füzér volt minden öröme, minden mulatsága. Alig várta, hogy este mit fog vele láttatni? S egészen csalódottnak érezte magát, ha a kép csak rövid és érdektelen volt.
Mikor a gyermekek felnőttek, egyik vagy másik kezébe adta a gyöngyfüzért, néznének bele.
A gyermekek ujjongtak a szép kristálytiszta gyöngyszemnek, de semmi különöset sem láttak benne; később sem, nagyobb korukban, de most már Johanna minden este elbeszélte gyermekeinek, mit látott a füzérben, s jóval később már unokái kérdezték naponta:
‒ Nagymama, mit lát a gyöngyfüzérben? Mondja, mondja!
‒ Hiszen már elmondtam kisfiam ‒ felelte egy este az öregasszony. ‒ Tudod, hogy ma egy szép fiatal leányt láttam fényes páncélban, lóháton vezette a férfiakat harcra, diadalra. Koronázáskor a király mellett állt zászlóval kezében, de mikor már megirigyelték tőle a dicsőséget, foglyul ejtették és egy lobogó máglyán elégették. Lelke fehér galambként szállt el a füst felett a levegőben.
Egy más este ismét beszélte, hogy látott félig meztelen embereket óriás köveket húzni, s egy nagy hegyes épületbe illeszteni. Aranyfejdíszes király nézte az építkezést, s az emberek, mint hangyák mozogtak a nagy köveken, melyek belül tarka képekkel kifestett királysírok fölé borultak.
Az ismereteknek egész tárháza lett a gyöngyfüzér, s ha a gyerekek képeskönyvben, idegenszerű embereket vagy tájakat láttak, mindjárt mondták: ilyenekről beszélt nekünk a nagymama.
Sokan csodálkoztak, még a tanító is, hogy egy egyszerű szegény özvegy asszony hol tehetett ennyi ismeretre szert? De a gyerekek nem beszéltek a gyöngyfüzérről, már azért sem, mert mikor egyszer említették, hogy ezt a nagymama mind a gyöngyszemekben látta, a többi iskolások kinevették őket. Ilyet is csak a gyerekeknek mondanak a nagyok, mert azt gondolják, azok elég ostobák mindent elhinni.
Más alkalomkor egy szomszédasszony, ki neszét vette a mesés gyöngyfüzér tulajdonságának, egyenesen Johannához ment megkérdezte, igaz-e a hír.
Az öregasszony sohasem tanult hazudni, egyszerűen mondta, hogy igaz.
A szomszédné tolakodó lett; kérte, hogy mutassa meg neki, mit Johanna meg is tett, de hiába, a vendég nem látott egyebet fényes, félig átlátszó gyöngyöknél, s azon meggyőződéssel ment el, hogy Johanna elméje megzavarodott, talán még fiatalon, férje utáni bánatában, s azért képzeli a sok mesebeli képeket.
Nem is kérdezte többé senki a gyöngyfüzért, hiszen úgy sem lehet abban látni semmit, ‒ volt az általános meggyőződés.
De a család legszebb órái azok voltak, ha a nagymama esténként elbeszélte utolsó látományát.
Ő kelt fel először a házban, ő feküdt le mindig utoljára, azért nem tűnt fel senkinek, hogy egy este oly soká égett a lámpa, talán még reggel is pislogott, nem oltotta el senki, mert a nagymamát reggel halva találták bőrkarosszékében, a tengerre nyíló ablaknál, kezében tartotta a gyöngyfüzérét, nem lehetett azt többé ujjai közül kifejteni. Vele is tették a koporsóba, s a kristályok oly zöldes fényt árasztottak a halott kezére, arcára, hogy az öregasszony egészen megifjodott s boldogan mosolygott, mint egy, a gyöngyfüzérben látott s a gyöngyfüzérben visszamaradt álomképet.
Három nap úszott, világított a csodálatos fény a halott felett, terjedt kezéről arcára, egész ruhájára, s harmadnapra, éppen mielőtt eltemették, egyszerre kialudt, mint egy fellobbanó mécs lángja, mintha a kristályok is meghaltak volna.
Már nem beszéltek többé se fénnyel, se képekkel, s az öregasszonnyal, kinek életét annyira díszítették, mentek örök nyugalomra.
1908
Csak egy kicsit késve
Forró nyári délután nehéz levegője álmosítóan, nyomasztóan terjed el a kis virágos kert felett. Beterpeszkedik a vadszőlő-lugasba, melynek levelei között egy-egy napsugár hevesen, élesen vág le a világoskék abrosszal terített asztalra. Megcsillan a lilavirágú fehér porcellán kávésedényen, zöldes-aranyos foltokat vet a lugasban ülő öreg asszony fekete ruhájára, fonnyadt, sárgásan fehér kezére s a mellette levő öreg ember tobákszín kabátjára.
Fonott nádkarosszékben ül mindkettő, a székek belseje sárga és szürkecsíkos vászonnal van bevonva.
Éppen elkávéztak. Az öreg asszony sötétlila pamutkendőt horgol, míg férje csendesen szívja hosszúszárú pipáját.
‒ Zivatar jön ‒ mondja az öreg asszony. ‒ Esni fog.
‒ Bár esnék, de megint elmegy, mint most minden nap ‒ feleli az öreg férfi ‒, pedig milyen nagy a szárazság!
Csend van a lugasban, meleg nyári csend, csak messziről morog a távol-mennydörgés, és a horgolótű súrolja a pamutot.
Ismét kezdi az asszony:
‒ Menjünk be, bizton meglep az eső.
Az öreg ember újból bíztatja:
‒ Dehogy lep, dehogy lep! Jobb most itt kint ülni, a házban még melegebb van.
Aztán ismét hallgatnak. Nincs mondanivalójuk. Mi is lett volna? Hiszen el is mondhatták egymásnak, mi volt negyven év alatt, mióta összekeltek.
‒ Hm, hm ‒ morogja az öreg ember kis idő múlva, mintegy önmagának ‒, ha esik is, úgyis késő. Akár esik, akár nem, elszáradt minden, nem éled már fel, legfeljebb sár lesz. Hát ez is késő, minden késő!
‒ Mi késő? ‒ kérdi az öreg asszony, mintegy szokásból, bár nem vár választ, s nyugodtan horgol tovább.
De az öreg ember élénkebben feleli:
‒ Mi késő? Minden! ‒ Lassan tűzbe jön, mintha éppen egy beszélgetést hagyott volna abba, s azt folytatná. ‒ Hát a hintaló!
Az asszony csodálkozva néz fel: félrebeszél az ő örege? Talán a nagy hőség megártott neki? Azért aggódva kérdi:
‒ Miféle hintaló?
Mintha férje, Isten tudja mióta várta volna e kérdést, egyszerre beszédes lesz, élénken mondja:
‒ Hatéves lehettem. Gyuri bátyám tíz volt, ő kapta karácsonyra a hintalovat, kicsit restellte is, mivel már nagyfiúnak képzelte magát, de énnekem nem volt többé se éjjelem, se nappalom, mindig a hintalóra gondoltam. Igazi szőr volt rajta, szürke, barnafoltos, a farka igazi lófark, drótos, fehér lószőrszálakból, piros bársony nyeregtartó, aranyos szegéllyel. Most is látom magam előtt.
‒ Hogy emlékezel a régi dolgokra! Talán irigyelted?
‒ Nem voltam irígy, de az életemet adtam volna a hintalóért. Pár év múlva a kívánatos játék a padra került, s én egy valódi lovat kaptam, de ez kicsi volt, s én megnőttem. Két év előtt még boldogított volna, ma már nagyobbra vágyódtam, s az igazi ló nem érte fel a hintaló álmát.
Évek óta nem beszélt az öreg ember ennyi sokat és ilyen élénken. Öreg éltepárja szinte elbűvölve hallgatta, s ha szava engedett, néhány kérdéssel buzdította friss beszédre:
‒ Hát még mi késett nálad?
‒ Minden, minden. Katona akartam lenni, apám jogra küldött, s mikor mégis kivittem a katonaságot, mire a hadnagycsillag végre ott volt galléromon, az én vágyam már régen lecsillapult, s akár meg is maradhattam volna a jognál, annyira beleszoktam. Utazni mentem, de nem mikor annyira vágyódtam az út után, mikor még a földet paradicsomnak láttam, de sokkal később, s tulajdonképp akkor már pihenni szerettem volna. Hiába, nem volt szerencsém.
Az öreg asszony kételkedve nézett reá. Hiszen az ő fiatalkori szerelmük egész regényszámba ment, az ő boldogságuk példabeszéd volt, s most ez a vén ember úgy tesz, mintha mindezt elfelejtette volna.
‒ De János ‒ mondta, majdnem elfogulva ‒, egy mégse késett, egy, tudod? ‒ s reá mosolygott azon mosollyal, mely bűbájáért híres volt negyven év előtt, melynek lényege még ma is megmaradt: a szív mosolya volt ez, még mindig kedves kifejezésben, de a fáradt öreg arc már nem tudta jól visszaadni.
Közelebb, közelebb tolultak a felhők, mintha a fény és meleg összeszorult volna a nyomasztó felhőtömegtől, oly tűrhetetlenül tikkasztó lett a hőség. Közelebb és fenyegetőbben morgott a mennydörgés. Megint hallgatott a két öreg, elbágyadva, egymással szemben ülve a sárga és szürkecsíkos székeken, a levelek által zöldre fátyolozott napsütött lugasban.
De az asszonyt csak izgatta valami, nem tudott nyugodni.
‒ János ‒ mondta ismét, majdnem kacéran ‒, ugye, egy mégse késett?
‒ Minden, minden későn jött ‒ felelte az öreg ember fáradtan, szomorúan.
Most már az asszony tüzelt:
‒ De ugyan mit beszélsz? Hát nem emlékszel az esküvőnk napjára?
A férfi egyenesen felesége szemébe nézett, de mintha nem látná, mintha egy láthatatlan szellemnek mondaná vallomását, ünnepélyesen folytatta:
‒ Egy asszonyt szerettem életemben, egyetlenegyet, s az az asszony másé lett, mert csak egy napot késtem kérésemmel, csak egy napot, és ő menyasszony lett, aztán a más felesége.
Az öreg asszony szemébe könnyek jöttek, s szinte szerelmesen suttogta:
‒ Édes Janikám, sokat szenvedtem én is, hogy meg nem másíthattam ígéretemet, de az Isten megsegített, hogy szüleim akaratát teljesítettem. Szegény férjem oly röviden élt. Hű és engedelmes felesége voltam, ha sohase is tudtam szeretni, de megbecsültem. Ő, szegény, valóban tenyerén hordott, s nagy vagyonát mind reám hagyta, hogy a gyász után végre is tiéd lehettem.
‒ És tudod, mennyi idő telt el ezalatt? ‒ kérdezte az öreg ember, de nem várva a feleletet, folytatta: ‒ Három hónap menyasszonyság, másfél év asszonyéleted, egy évi gyász, aztán a mi mátkaságunk, ha ezt nem is számítom, de ez az egy és háromnegyed év, mialatt naponta lemondtam rólad, anélkül, hogy mást tudtam volna szeretni, megölte az én szerelmemet.
Az asszony egész fiatalosan kiáltott fel:
‒ Hát csak hazudtad nekem a szerelmet egy életen át?
‒ Nem, lelkem, soha, soha másra nem gondoltam, soha mást nem szerettem. Szerettelek, amennyire szeretni tudtam, csak a baj az volt, hogy nem tudtam már szeretni. Hiába, ez is késő volt. A vagyon is későn jött, hiszen a mi kis csendes életünkhöz az én vagyonkám is elég lett volna. Késő, minden késő!
Az öreg ember elhallgatott, talán nem is tudta már, mit beszélt, kinek beszélte.
Erős szél fújt be a lugasba, felborzolta a leveleket, olyan szél, melynek a fele még meleg, de már az eső hidege is benne van, a napsugarak csak nehéz, szürke felhőktől nyomva világítottak át mint egy hasadáson, s mintha a meleg szövetébe megannyi lyukat ütne, nehezen, gömbölyűen hullottak az első nagy esőcseppek.
‒ Gyere Jani ‒ szólt szelíden az öreg asszony ‒, hogy el ne késsünk.
Férje szótlanul engedelmeskedett.
Együtt mentek fel a ház felé, de mintha a fejér fejkötős öreg asszony lépése fáradtabb, szomorúbb, öregebb lenne, mint mikor a napsugaras délután lejöttek ide uzsonnálni.
‒ Fáradt vagy lelkem ‒ mondta aggódva a férj.
‒ Elfárasztja az ilyen zivataros idő az öreg embert ‒ felelte az asszony szomorúan ‒, aztán el is késtünk egy kicsit a feljövetellel.
1908
Utolsó szerelem
Mr. Leon D. a boulevardon sétált ‒ mint már vagy ötven éve, s ezalatt az ötven év alatt eszébe sem jutott, hogy más foglalkozása is lehetne, mint a szép asszonyokat nézni, s mindig a legdivatosabba, a legszebbe beleszeretni.
Meg is tette évről-évre: romantikus, lángoló szívvel sóhajtott a negyvenes évek lesütött szemű szépségei után. Majd később, a császárság alatt cinikus mosollyal mondta kétes bókjait az udvar legkihívóbb hölgyeinek, s boldognak érezte magát, ha az óriás krinolinok alsó abroncsai sovány lábszárait érintették.
Később, amint múltak az évek s haja gyérülni kezdett, mintha visszajött volna valami ifjúkori szemérmességéből, s majdnem egy kis diák szerénységével, édeskés mosolyával rebegte vallomásait a hölgyek kis, rózsás, bűnhöz szokott füleibe. Szeretett varrólányokat s szeretett hercegnőket, bolondult izzó fekete szemű spanyol táncosnők után, s álmodozott holdvilágos szőke dán kisasszonyokról. Nem volt az a faj asszonya a világnak, mely nem tudta volna szívét lángba borítani.
Egész élete szomorúsága csak abból állott, hogy minden új szerelme magát a szerelmet koptatta el, s hogy az új érzelem mindig egy fokkal lanyhább volt a réginél.
Éppen e szomorú gondolatokba merülve mélázott most is. Aztán eszébe jutott, hogy tulajdonképpen mostan ő senkit sem szeret. De lehetséges ez: szerelem nélkül élni?
Egy jó barátja többször tanácsolta neki: próbálná meg változatosság kedvéért a ‒ hűséget.
De erre nem volt ereje, mert a hűség még előbb elkopik, mint a szerelem.
Keresett, keresett, sóvárgóan, kétségbeesetten ‒ egy új tárgyat.
De szörnyen unalmas lett ez a Párizs! ‒ gondolta, s mélázva nézte a fényes kirakatok szemkápráztató csodáit, a sápkóros, halvány velencei üvegeket, a pókhálószerű fátyolszöveteket, a ragyogó, valódi s utánzott gyémántokat, de nem jutott eszébe: kinek küldhetne valami értékes ajándékot! S azt találta, hogy mind e cifraságnak nincs semmi értelme.
Egyszerre egy fogaton akadt meg a szeme, mely egy ház kapuja előtt várt.
Előbb maga sem tudta volna megmondani, mi vonzotta, de aztán egy pillantásra meglátta, hogy ez az egyszerű külsejű kocsi a kocsigyártás remeke, hogy az elébe fogott pej ló nemes vérű, jól ápolt állat, hogy a szerszám épp oly jó ízlésre vall, épp oly korrekt előkelőséggel van megválasztva, mint a bakon ülő kocsis s a fogat mellett álló inas sötétzöld livréje.
A kocsi ülésén egy fodros napernyő, egy kis prémgallér s egy lilából halványzöldbe átmenő libertiszövet volt odavetve, egy olyan szövet, melynek tulajdonképpeni rendeltetését nem tudja az ember: hogy kendő-e, fátyol-e. Csak azt érzi, hogy szép asszony habos válla, karja körül lebeghet. Finom, erős illat szállt ki a kocsiból, vegyüléke valamely divatos illatszernek s a kocsi ülésén hervadó ibolyacsokor illatának.
De legnevezetesebb volt az egész fogaton, hogy puha párnáin egymás mellett két selyemszínű, mókus nagyságú, tökéletesen egyforma kutya ült. Hosszú, selymes szőrük mintha kétoldalt lenne választva fejükön, pici kis fejecskéjükben fényesen világított a két sötét, gonosz szempár, hegyes orrocskáikat tökéletesen egyforma arroganciával emelték a levegőbe. Látszott, hogy a két kis kutya soha sem eszik kenyeret, s hogy a tortát is csak fitymálva veszi el, hogy végtelen hiú öntudatossággal játsszák szerepüket: az elkényeztetett ölebecske szerepét, hogy lenéznek mindent és mindenkit a világon.
Mozdulatlanul ültek a kocsiban egymás mellett, csak egyszerre egy ösztöntől megragadva maguk alá gyűrték a liberti-szövetet, túl keménynek találva a duzzadó kocsipárnát, aztán ismét csöndesen ültek, elnézve a járókelők feje fölött.
Mr. Leon szemügyre vette őket, de hogy őt se méltatták egy tekintetre se, kezdtek neki a kis kutyák imponálni.
Kié lehet ez a fogat? ‒ hiszen ismerem minden színésznő, minden főúri hölgy fogatát, hogy lehet, hogy ezen föltűnő, kereken járó jó ízlést még sohasem láttam? Megkérdezem az inast, ‒ s már ment a mereven álló inas felé, de mást gondolt: Ejh, csak nem teszem magamat nevetségessé, mint egy kisdiák. Milyen fölsülés, ha valamely ismert szépségé lenne a fogat, s én mint valami falusi jegyző kérdezősködöm, s még nagyobb blamás, ha valamely ismeretlen, jelentéktelen nevet dobnak elémbe. De nem, ez nem lehet, ez a fogat, ez a cselédség, szép előkelő asszonyé, olyan asszonyé, aki megszokott mindent lábbal tiporni, s hogy csak jobban érezze hatalmát, kis kutyáival gyűreti össze ezt a százakat érő szövetet. Amellett e nő előtt nem új a luxus, már nincs öröme benne, megveti, mert megcsömörlött véle, azért néz ki oly egyszerűen ezen ekvipázs, melynek párját szépségben és ízlésben még nem láttam Párizsban.
Mr. Leon szőtte álmait tovább: Milyen lehet a haja? Bizton sötétbarna, egy kis vörös fénnyel, nem oly aranyszőke, mint minden illatárus kisasszonyé. S szeme? Ennek nincs színe, csak kifejezése.
S valósággal kezdte már látni a hölgy alakját. Látta, mint simogatja keskeny, gyűrűs kezével a kis kutyák selymes szőrét, hogy minő mozdulattal veszi ölébe elkényeztetett kedvenceit, hogy néznek egymás szemébe a szép asszony s a gyönyörű kis kutya-pár, egyformán, unottan, kihívóan közömbösen. Szereti az ölebecskéket, mert még talán nála is elkényeztetettebbek, közömbösebbek s szeszélyesebbek.
Mr. Leon meg akarta várni, míg kilép a házból az a nő, melybe ő már most is fülig szerelmes volt, bár még nevét se hallotta, színét se látta.
De aztán megijedt a gondolattól: hátha nem lesz olyan. No, hogy szép és előkelő, az már bizonyos, de ‒ hátha nem vörösbarna a haja. Hiszen majd meglátom máskor!
S egy bérkocsiba vetve magát, elhajtatott, csakhogy ne jöjjön kísértésbe megvárni a szép asszonyt. De egész éjjel róla álmodott, hogy ott ült a kocsiban mellette, s hogy a két kiskutya folyton morgott reá, s hogy ő nagyon félt tőlük, de az asszony oly igézetes, oly gyönyörű volt, szinte lázba jött, ha csak rágondolt álmában.
Csakhogy maga előtt nevet adjon neki, elnevezte Violantenak s egész őrületesen sóhajtotta aztán nevét: Violante szépem, édesem, ne légy oly kegyetlen, látod, meghalok, ha nem szeretsz!
Nap-nap mellett eljárt a boulevardra, hol a fogatot látta. De nem tudott többé sem a fogatnak, sem a kis kutyáknak nyomába jönni.
Cimborái föltünő változást vettek rajta észre. Nem dicsekedett többé szerelmi kalandokkal, s nem járt oly szorgalmasan a színházba, mint azelőtt.
Egyik meghitt barátja tréfálni kezdett vele:
‒ Mondd csak, Leon, mi történt veled, már nem vagy senkibe sem szerelmes, barátnak álltál be, vagy készülsz a másvilágra?
Mr. Leon kigyúlt piros arccal s hideg izzadságtól nedves kezekkel felelt neki:
‒ Nem, barátom, másképp áll a dolog, eddig ez mind gyerekjáték volt, csak most tudom igazán, mi az a szerelem. Őrülten, halálosan szeretem őt!
‒ De hát mondd, ki az?
‒ Nem szabad megneveznem, csak annyit mondhatok, hogy Violantenak hívják.
‒ És meddig fog ez az új szerelem tartani?
‒ Óh barátom, míg élek, mert Violante oly bűbájos, hogy minden más nő mellette közönséges és jelentéktelen lesz. Ez igazán utolsó szerelmem, vagy ha akarod, az első, mert így még soha senkit sem szerettem.
Mr. Leont kezdte barátja irigyelni: De ilyen szerencse, még ilyen korban! Az igaz, hogy ifjú szív is ez az övé!
Hátha megtudta volna, hogy mindössze két elkényeztetett kiskutyát látott egy kocsipárnán, s ezeknek soha sem látott úrnőjükbe szeretett bele.
1900
Illusztráció: Czóbel Minka
Cimkék: lelettár, próza, vers
