Predrag Stepanović: Mennyei mérleg
A történet régi, de legalább annyira új is. Indiából indult-e útjára, vagy a perzsa szúfiktól ered, s aztán a görögök krisztianizálták, netán Lev Nyikolajevics feldolgozásában jutott el hozzánk (nem lepne meg) – nem tudom. Valami régi könyvben olvastam-e egykoron, vagy gyermekkoromban hallottam mint tanulságos történetet – tényleg nem emlékszem rá. De itt él bennem, és körülöttem. Nap mint nap szembesülök vele, s nem hagyja, hogy elhallgassam mások elől. Ha egyszer így van, engedjük hát útjára.
Élt egyszer egy dúsgazdag ember. Sok történet kezdődik ezzel a mondattal, de általában nem lehet megtudni belőlük, hogyan lettek ezek az emberek gazdaggá. A gyanú, hogy nem becsületes úton szerezték a vagyonukat, mindig fölmerül. Nehéz elhinni, hogy valaki úgy gazdagodott meg, hogy közben nem károsított meg senkit, nem követet el igazságtalanságokat másokkal szemben. Ennek a mi gazdag emberünknek az életéről sem tudunk részleteket, sőt a nevét sem tudjuk, ezért egyszerűen csak Gazdag embernek fogjuk nevezni.
Amikor ez a Gazdag ember már nagy vagyonra tett szert, sok kincset halmozott föl, elkezdett a lelkére is gondolni. És egy szép napon elhatározta, hogy ezentúl jótékonykodni fog, bűneit megváltandó. S amit megfogadott, be is tartotta. Jótéteményei sorát végül azzal koronázta meg, hogy a lelki üdvéért templomot emeltetett szülőföldjén. A templom a környék lakóinak imahelyül szolgált, s lelkük megbékélésére, a Gazdag embert pedig büszkeséggel töltötte el, hogy örök emléket állított magának ezen a földön, örömet okozva ezzel másoknak is.
Teltek, múltak ez évek, s egyszer eljött az ideje, hogy a Gazdag ember megszabaduljon a földi élet minden terhétől. Egy csendes őszi napon lehunyta a szemét, és eltávozott az élők sorából. Földi maradványait a maga emlékhelyéül emeltetett templomban helyezték örök nyugalomra, lelke pedig megtért az Úrhoz igazságtételre.
Amikor a Gazdag ember (nevezzük így a lelkét is) a Mennyország kapujába ért, senki nem tartóztatta föl, s rövidesen Mihály arkangyal színe előtt találta magát. Lángoló pallos nélkül a jobb kezében, s csak egy kéttálcás serpenyőmérleggel a balban, az arkangyal nem látszott olyan szigorúnak, mint az ikonokon, így hát a Gazdag ember nyugodtan eléje lépett, és meghajolt.
„A Mennyek Országába akarsz jutni“, mondta az arkangyal. Ez nem hangzott kérdésként, hanem egyszerű állítás volt, s a gazdag ember alázatosan bólintott.
„Én most csak egyetlen vétkedet teszem a mérleg jobb tálcájára“, folytatta az arkangyal, „utána te helyezd jótetteidet a balra.“ A Gazdag ember megint csak szó nélkül bólintott. Amikor a mennyei hadak fővezére, Mihály arkangyal valami apró, csillogó, alig észrevehető dolgot helyezett a tálcára, a mérleg nyelve meredeken arra az oldalra billent, a tálca pedig a mélypontra süllyedt.
A Gazdag ember megdermedt, de aztán összeszedte magát, elkezdett visszaemlékezni jótetteire, s egyenként a mérleg másik tálcájára rakta őket. Sorolta magában az adományokat, a jótékonykodásokat, a kisebb-nagyobb alamizsnákat, mindent, ami eszébe jutott, s a tálcára helyezte, de a mérleg nyelve meg se moccant. Amikor végül a legnagyobb adományát, a szülőföldjén emeltetett templomot is a mérlegre helyezte, s az sem billentette meg a mérleg nyelvét, az arkangyalra függesztette a tekintetét, s megkérdezte: „De hát mi az az apró, alig észrevehető valami azon a tálcán, ami ilyen súlyos?“
„Amikor befejeződött a lelked üdvéért emeltetett templom építése“, felelte az arkangyal, „sokakat meghívtál, s együtt indultatok a templom fölszentelésére. A templom bejáratánál, a lépcső szélén, egy vak koldus ült, s kezét kinyújtva alamizsnára várt. Te akkor lehajoltál, fölvettél egy kavicsot a földről, és a koldus kinyújtott tenyerébe tetted. A téged körülvevő társaság ezen jót derült, majd valamennyien bementetek a templomba. A vak koldus szeméből pedig kicsurrant egy könnycsepp, és végigcsorgott az arcán. Ezt a könnycseppet helyeztem a mérleg jobb tálcájára.”
A Gazdag ember szomorún az arkangyalra függesztette a tekintetét, majd mellére hajtotta a fejét, megfordult, s el akart indulni visszafelé ugyanazon az úton, amelyiken jött, de az az út nem volt sehol. Helyette két másik út nyílott előtte, kétfelé ágazva, az elágazásnál pedig, mint valami közlekedésirányító, egy angyal állt. A Gazdag ember kérdőn az angyalra nézett, az pedig meg sem várva a kérdést, rámutatott az egyik útra.
„Ez az út“, mondta, „a semmibe vezet.“
„És a másik?“
„Az a megváltás útja.“
„És hova vezet?“, kérdezte a Gazdag ember.
„Annak az útnak nincs vége“, válaszolta az angyal, és eltűnt.
A Gazdag ember egy kis ideig tűnődött, majd elindult ezen a második úton.
A történet régi, de legalább annyira új is.
Illusztráció: Angyal (pixabay.com)
Cimkék: próza, tizennegyedmagunkban
