2650 – Kovács katáng Ferenc, Mátyus Aliz, Rott József
Kilencedik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Kovács katáng Ferenc
Született zöld
Állok a sorban, mindent látok és hallok. A pult végén magas homlokú, nyílt tekintetű lányok rakják papírzacskóba az árut. Ifjonti hévvel érvelnek a műanyag szatyrok ellen. Pólójukon Greta Thunberg svéd diáklány méregzöld arcmása. Rollupon színes ábrák, diagramok, elrettentő felvételek. Szemétsziget az óperenciás tengeren, lufira felfújódott bálnák. Körülöttem sápadt, szörnyülködő vásárlók.
Leülök egy padra – zöldidegennek bélyegzett őskövület – teszek úgy, mint akit legyűrt a kor, pedig csak indulataimmal viaskodom. Nekem legyen lelkifurdalásom, mert folpackba csomagolnak minden egyes borsószemet? Nem az én tisztem eldönteni, mi hoz bajt a Földre, vízre, ózonpajzsra. Vannak nálam okosabbak; választottak, erre kitanultak.
Zöldtudatossá akarnak gyúrni. A magam módján voltam, vagyok és leszek is. Zöldfülűn, zsebpénzre éhesen anyám szavára vittem vissza a tejes-, sörös- és bambisüvegeket. Mosták, sterilizálták, újratöltötték. Megelőztem a mozgalmat?
Gyalog jártam, nem kopott térdig a lában, időnként elkötöttem nagyapám kerékpárját. Az útközépen fociztunk, szánkóztunk, korcsolyáztunk, kipufogógázról nem mesélt a fáma.
Nagyi teknőben mosott, háznál főzött vegyszermentes szappant használt. Nap és szél szárította a ruhát (s ugrottunk, mint a dörzsölt bolha, eső elől lekapkodni a kötélről). Szárítószekrény, mikrohullámú sütő, jégkockaadagoló? Minek gyártják, hogyha káros?
A harmadik szomszédban volt csak tévé, esténként oda jártunk. Másnap megdumáltuk a suliban; egy csatorna, egy az élmény.
Tekerős kávédarálónk volt, rézmozsarunk, Nagyi nem konyhagéppel, közönséges fakanállal kevert az ötlaposhoz tésztát. Régi újság porosodott a sarokban, pukkasztós fólia híján abba csomagoltunk.
Konditerem helyett a veteményesben kapáltunk, lócitrommal trágyáztuk a földet. Ásott kút vizével locsoltunk, előtte benne hűlt a dinnye és a szikvíz. Artézi vagy nyomóskútból ittunk, nem petpalackból. Elektromos fűnyírót csak amerikai filmekben láttunk. Mi, a született zöldek.
Nem dobtunk szemétbe semmit. Moslék a disznónak, száraz kenyér prézlinek, lyukas bilibe muskátli! Rozsda ellen avas szalonnazsír a fűrészlapra. Hullott gyümölcs nem létezett. Összeraktuk, ami szétesett. Komoly szerszámot a szomszédtól kértünk kölcsön. Mi, az alapból zöldek.
Huzat volt nyáron, nem légkondi. Télen réteges-mackósan öltöztünk a mérsékelten fűtött lakásban.
Jött idő házalókkal, csábító masinákkal, zsúfolt áruházakkal. Elirigyeltük a szomszéd meggypiros autóját. Orrán-száján reklámtévé került a konyhába is.
Dübörög a fogyasztói társadalom. A fejlődés érdekében harácsolj, zabálj!
Kiközösítenek, ha nem vagy trendi, korszerű és modern, ha nincs húzós zöldszlogened? Ne ostorozd magad, ha bedaráltak a fogyasztói láncba! Hogy is állunk ok és okozattal?
Kedves ifjú barátaim, pénteki iskolakerülők! Helyesírási hibáktól hemzsegő felirattal, kólával a kézben, rágózva, üres szavakat skandálva jutunk-e előbbre? JA, még valami:
Ne légy szeles.
Bár a munkádon más keres –
dolgozni csak pontosan, szépen,
ahogy a csillag megy az égen,
ugy érdemes.
Mátyus Aliz
Életutazás
Az előszoba falán, fel a plafonig, csináltatott ruhásszekrény jobb oldalában apa öltönyei alatt, vasalt ruhazsebkendők és mandzsettagombok közé került elhelyezésre Ferencsik János karmesterpálcája. Kicsi voltam még, nem lehettem ott a hangversenyen, amelyiket követően apa kapta tőle, bizonyára a pápai közönség dicsérete közben, méltó fogadtatásának és a kettejük között barátivá lett hangnak és még ki tudja miknek köszönhetően. Senki se hiheti, így én sem, hogy Ferencsik János a pálcáját minden hangversenye után el szokta ajándékozni. Apa csak néha vette ki a ruhásszekrényből, neki biztosan elég volt a tudata, hogy ott van, én kivettem, ha egyedül voltam otthon, és néha még akkor is, ha kettesben a bátyámmal. Ő gyakorta szétszedett valami elektromos eszközt, leggyakrabban rádiót, és ilyenkor mintha csak én lettem volna otthon. Kivettem a helyéről a karmesteri pálcát, kezemben tartottam azt a kis, jelentéktelen fadarabot, és merész lettem tőle. Nekem Ferencsik János a világ legnagyobb karmestere volt. Az ő keze után fogtam a pálcát. Nem csak meghatódtam ettől, de mindenhez kedvem lett. Megtáltosodtam. Amihez nyúltam, örömömet leltem benne. Csak amikor a pálcának nyoma veszett, és még nem-férjemmel együtt töltött első éveink teltek, voltam hajlandó változtatni Ferencsik világ-elsőségén, mert a dolgozószobája faláról a csaknem nevető öt karmester, Erich Kleiber, Furtvängler, Klemperer, Toscanini és Bruno Walter egy fényképről nézett rám, és ott volt a kimondatlan elvárás is felém, tudni, hogy épp melyikük vezényli a Beethoven-szimfóniát. Ettől Ferencsik a világ egyik legnagyobb karmestere lett. Ennél nem mozdultam tovább.
Lehet, hogy kíváncsinak és nyugtalannak lenni mindig befelé lehet. Így van ez a karácsonyi ajtónyitással, és az élettel is. Megnyugtató felismerés, hiszen az úton ma már gyerekként egy felnőtt férfival, meghatározhat a kifelé és a nyugalom. Úgy vált felnőtté, hogy amiket vele nem úgy kellett volna, tudta korrigálni. Mi mástól lehet egy szülő boldog és hálás a fiának, ha nem ettől.
Amikor ez először vált világossá bennem egy ajtónyikorgás hallatán a házban, ahol felnőttem, épp csengőszóra kaput indultam nyitni, masírozni kezdtem, és abban a kis időben, amit még egyedül tölthettem, hagytam, hogy elhatalmasodjon rajtam az öröm, hogy a lábam felvegye a ritmust, a ki tudja honnan előkerülő szavakét a dallammal, az énekét a vígságról. Vígság. Lehet, hogy ez a felnőttkor tartozéka? Amikor az ember tud egyszerre benne és kívüle lenni a dolgoknak? Élvezheti, ha van mit, és kicsúfolhatja, ami nem rá szabott?
Megcsapott ez a hallatlan érzés, a vígság. És mint akihez be se csengettek, fel-le masíroztam gyerekkorom szobáinak nyitott ajtain át. Fújtam, hogy Víg élet, víg élet, soha jobb, soha jobb nem lehet. Fújtam, mint aki soha nem hagyja abba. Mire a házból kiértem, az eredeti szöveg is rémlett, hogy szép élet, víg élet, sajnáltam, hogy bent hagyom ezt az állapotot a házban. Másnap csodához illőn, reggel, amint felfelé húztam a konyhában a redőnyt, és össze kellett húznom a szememet, mert keletről olyan erős nap sütött be rám, megismétlődött.
Rott József
Előbb meg kell teremteni
Fiatal, reményteljes íróként, 1991 decemberében helyet kaptam az Új Írás búcsúszámában, amely folyóiratot a szó szoros értelmében halálra ítélt a gáncsoskodó rosszindulat. Voltaképpen azóta foglalkoztat a kérdés, miféle perverz örömöt ébreszt a politikai elitben a kulturális szféra fegyelmezése, éheztetése, megalázása. Már nem vagyok se ifjú, se reményteljes szerző, és azt is tudom, hogy a véleményem kimondva alig ér többet, mint kimondatlanul. Azon egyszerű okból, hogy a kultúrát előbb meg kell teremteni, hogy aztán élhessünk belőle. Míg ezt nem értjük meg széles társadalmi szinten, addig élni se tudunk. Ha viszont megértettük, értelmet nyernek azok az erőfeszítések, amelyeket egykoron Juhász Ferenc és munkatársai tettek a progresszív szellem ébren tartásáért, mostanáig pedig Szondi György és önzetlen szellemi közössége. Értelmet nyer Nap és Út, mert életet hordozott két évtizeden át.
…Új, gazdagabb, táplálóbb, hívogatóbb összefüggéseit fedezzük fel emberlétünknek. És persze a valós színében tűnik fel előttünk a kollektív séma biztonságát élvező ármány, az alantas szándék. A tehetséget büntetlenül legázolható irigység, a kicsinyesség, az anyagiasság, a haszonlesés, a beválthatóságára váró rosszindulat és az egyéb gyűlöletformák.
E művek, akár célzatosan a kollektív anyaképről nyernek levezetést, mint Sarkadi Imre Oszlopos Simeonja, akár az analízis alsó szálát bejárva, lemondanak a katolikus idealizáció direkt bírálatáról, az érzelmi tájékozódásunkat könnyítik meg, a progresszív dinamika felvételében tesznek érdekeltté. Kiemelnek a generalizált idő- és értékzavarból. Vagyis katarzis nem következhet be a tárgy- és a helyviszony megváltoztatása nélkül, értékrendi fordulat nélkül, amely során a természetes valónknak megfelelően az érző-eleven újfent és mindenestől a tárgyi-dologi világ reáliái, életszervező relációi fölé emelkedik.
A zuhanásunkban megfékezve, mind az idő-, mind a térdimenzió pszichés kötöttségein kívül kerülve, kirajzolódik előttünk, hogy nincs elvont gondolkodás, nincs teljesség a kétpólusú emberkép nélkül, amely az emberi nexusokban lehetővé teszi a szabad relációgazdálkodást; csakúgy az időben meghozott döntéseink és az elmulasztott cselekedeteink morális megítélését. De ennél is több történik, ha megszabadultunk a fenyegetettségünk pszichés terhétől: a szóban forgó remekművek hozzásegíthetnek ahhoz, hogy a Mária-kultuszba oltott haláltudatról leválaszthassuk énünket, hogy mélyebb tartalmat meríthessünk létünknek.
Hogy visszaszerethessük valaha elvesztett hozzátartozóinkat; a hozzánk hasonlóan megrövidített, ellehetetlenített, akár el is veszejtett szeretteinket.
Illusztráció: 2650 – akril táblakép-részlet
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
