Komáromi Gabriella: Palackposta
(A Jópipákról, azaz egy elfelejtett könyvről)
Szilárd János[1] könyve, a Jópipák (1932) akkor akadt a kezembe, amikor Elfelejtett irodalom (1990) címmel megírtam a gyermek- és ifjúsági próza történetéből egy félszázadot. Sok poros, avítt könyvet olvastam, még több elviselhetetlenül rózsaszínűt, de néhány olyat is, amit vétek lett volna végérvényesen a múlt kútjába dobni. Vagy hét esztendőn át írtam a könyvet, nagy ritkán a szavam is elállt a meglepetéstől. Ez többnyire akkor történt, amikor a szerző neve semmit sem mondott, a könyv meg annál többet. Hát így jártam a Jópipákkal. Hitvány küllemű volt. Tépázta az idő és az olvasó. Rongyos volt, szakadt, megsárgult. Féltem, hogy utolsó olvasójaként nem tud már elviselni. Lehetne türelmetlen is, gondoltam, mert kiadóra várva csak szakad, sárgul, míg végképp el nem vész.
Fölösleges volt az aggodalom. Maga volt a palackposta, amikor hasonmás kiadásban egyszer csak megérkezett a Jópipák. A szerző unokája[2] adatta ki már 2017-ben. Most már nincs más dolgom, mint kissé megkésve híresztelni, nagy kár lenne, ha nem kerülne a kamaszok kezébe ez a könyv.
Ami igaz, igaz, volt bennem szorongás az újraolvasás során. A könyv végére érve megkönnyebbültem, ma sem írnék mást. Pedig változtak az idők, a kamaszok meg én is. Ma csak az ún. „mögöttes nyelvből” értenék többet. Tudom, ki volt a szerző, miért tört derékba a pálya, és azt is, hogy az illusztrátor (Manno Miltiades) sem volt akárki.[3]
A 8o-as évek második felében írtam erről a könyvről. Magamat így, szó szerint soha nem idéztem még. De ez most ez akkori ítéleteim maradandóságáról hivatott tanúskodni. A Jópipák a felnőtt s gyerek közös könyve lehetett anno Domini 1932-ben. A diákcsínyeken búsongó szülőknek és pedagógusoknak is ajánlotta a szerző. Mulatsággal szolgáló vigasztalás volt. „Parádés kópéságok, válogatott kamaszcsínyek sora, amelyeknek hőse a világ három legvásottabb gyereke, akik a világ három legjobb szívű gyerekével is azonosak inkognitóban. Amikor ez kiderül, az ethosz fénye átdereng a kópéságokon. A „busongó” felnőtt homlokráncolásaira mindez vigasz, a korholt kamasznak diadal. (…) A beleélésnek manapság sincs semmiféle gátja. A Jópipák három vásott kölykének változatlanul tettestársa lehet képzeletben a mai kamasz olvasó. Akkor is, ha a magatartása példás, a bizonyítványa meg színjeles.
A sztori eleinte szerepjátékok sora. Nemcsak a regénybeli gyerek játszik, a regénybeli felnőtt is. A nyugalmazott illavai főfoglár belebetegedne, ha nem tudna valakit mindennap lecsukni. Ezért magához veszi a gimnázium hírhedten, garantáltan vásott kamaszait kosztos diáknak. A bűnügyi irodalomban jártas lévén át is kereszteli őket, és játékosan tovább éli korábbi életét. „ Muharos bácsiéknál hárman voltunk koszton – indul a regény. Rinaldo Rinaldini, egy kasznár fia, Sobri Jóska, egy erdőmester fia és én, az apám fia. – Nyíltan meg kell mondanom, hogy engem Nadrág Jancsinak hívnak. Mégpedig kettős okból. Először azért, mert … a kékkői hegyek baromerejű útonállóját Nadrág Jancsinak hívták. Másodszor pedig azért, mert egyébként is Jancsi voltam, és a környéken minden hozzám hasonló másodikos gimnazistát kapásból elnadrágoltam.’ – A narrátor kamasz elbeszélői magatartása az ún. énforma. Elfogultan éli át a maga történetét, nézőpontja, értékrendje rendező elv a regényvilágban. Mondandója akkor is érdekes, ha csak tudósít. Például a felnőtt-gyerek szerepjáték szabályairól. „ Négyig engedélyt kaptunk a tanulásra. De amikor a plébániatemplom tornyában az óra négyet kongatott, pokróccal a hónunk alatt és cipőzsinórtól megfosztott lábbelivel jelentkeznünk kellett Muharos bácsinál. Nehogy felkössük magunkat. E célból a zárt intézetek általános szabályai szerint egyéb madzagjainkat és szíjazatainkat is elkobozta tőlünk az öreg főfoglár, és mert abban az időben a gimnazisták még nemigen viseltek nadrágtartót, elképzelhető, hogy milyen pózban vonultunk végig a folyosón a fegyintézetbe’, azaz a börtönné avanzsált fáskamrába. – A játék halálosan komoly. A foglárné menetrendszerűen süteményt lop be a rács mögött sínylődőknek (s közben halott kisfiára gondol), az illavai főfoglár születésnapján általános amnesztia van. Ha néhány napig a kölykök kibírhatatlanul jók, a foglár kulcsát csörgetve bosszankodik, hogy nem franciskánus novíciusokat fogadott a házába,, hanem ’ életre való, rendes zsiványokat’.
Játszani jó, de a regény mégiscsak attól kezdve viszi magával olvasóját, hogy benne életbeli, valóságos s következményekkel járó bonyodalom esik. Hőseink egyik gaztettét (krumplival hajigálják meg Hephaisztoszt, a pedellust) a falu futóbolondjának számlájára írják, s ettől kezdve néhány egyéb vétküket is. Ez megpecsételi az ágrólszakadt szerencsétlen sorsát. Ettől kezdve a kalandok, kópéságok nem önmagukért esnek meg. A száműzött Bumbaj Fero életéért küszködnek a gyerekek. A maguk módján. Ha sárgaréz gyertyatartót lopnak, valakinek fényt visznek, ha kályhát, meleget. Az olvasó beavatott, a regénybeli felnőttvilág sokáig mit sem sejt. Hőseink a lelkiismeret-furdalás lázálmaitól jutnak el a részvétig, onnan pedig az áldozatkész szeretetig. Álmában így állít szobrot egyikük a futóbolondnak: ’Éjszakai lázas gyötrődésemben meg is mintáztam. Egyik kezében krumplival (…) állott volna a talapzaton, hová egyik oldalról három diák füstült szalonnát, a másik oldalról pedig Hephaisztosz, Muharos bácsi és Gége tanár úr pálmát nyújtottak volna fel neki. Mindezt persze ércben. És a gimnázium udvarán…’ A történet nem mesebelien happy endes. Hiábavaló minden ötlet, életrevalóság, erőfeszítés. Szélütött házacskájában, Sobri Jóska dunyhája alatt, a foglárné csipkés hálóingében, selyem dívány párnáján, Héphaisztosz duruzsoló kályhája mellett (lopott holmi valamennyi) egy tüdőgyulladás lázában és a szeretettség üdvözült mosolyával Bumbaj Fero örökre elszenderül a vackán. Hőseink vereséget szenvednek a halállal szemben, de a szívünkben győznek. (…)’ A történet Bumbaj Fero törött szárnyú, fekete madarának jajveszékelésével ér véget. Kár… kár… fejeződik be a regény. Bizony sok mindenért kár. Hogy több ilyet nem írt. Hogy erről is megfeledkeztünk. Meg akarták filmesíteni. Kár, hogy nem került rá sor.
A szerző kéziratos naplója (A süllyedő hajón) beszél az írói szándékról. Pedagógiai irányregényt akart írni. Nem azt írt, hiszen abból kilóg a didaxis keze lába. Ettől még minden könyvben van didaxis – mértékkel. Ha egy könyv nem mond semmit az emberi létről, „az univerzum legerkölcsösebb, legszebb, leghelyénvalóbb” mozdulatával hajítsuk a „sutba”, mondta Esterházy Péter. A Jópipák fontos dolgokról üzen: az ifjúságról, a játék öröméről és a részvétről. Pedig ez a regény akkor íródott, amikor szerzőjével sarkaiból fordult ki a föld.
Szilárd János a szerencse fiának született. Külföldi egyetemeket látogatott, jómódú apa fia volt, sikeresen indult az írói pályája, olvasói kiváltképp humoráért kedvelték. Aztán nyomorék lett, gnómnak nevezte magát – és koldusszegény. Az első világháborúban elvesztette az egyik szemét. (Hogy a háború zajának szüneteiben örömöt okozzon játékával, magával vitte a hegedűjét. Egy lepattanó húr kiszúrta a szemét, félvakon harcolt évekig.) A fronton lefagyott a lába, a háború után jött a szepszis, a haldoklás és két amputáció. 1931-ben, a regény írása előtt a második. Megtanulta, mit jelent a hála béklyójában kiszolgáltatottnak lenni. aztán emberileg, íróilag ettől tönkremenni. A politika közelébe sem szabadott volna mennie. Nyomorúságában, szegénységében magával sodorta a szélsőjobb demagógiája. De ez már a Jópipák után történt
A Jópipákkal bizonyítani akarta, hogy nem kopott meg a tehetsége, főként a humora még az első világháború szenvedéseinek poklában sem. És tényleg nem. Könyvet írt az Ipolyságban töltött vidám gyerekkorról, és üzent az emberi részvétről, amire magamagának akkortájt annyira szüksége volt. Nagyon jó és nagyon szép könyv született minderről.
Kéziratos naplójában, a bajorországi menekülés során leszámolt vétkeivel. Ilyen könyörtelenül: „Minekutána egy csöndes vasárnap délutáni eszmecsere folyamán a diófa alatt élettörténetemet figyelmesen végighallgatta, a germán aggastyánok nyers őszinteségével csak annyit mondott Curt Hammermüller úr:
— Hja, mein lieber Herr Redakteur, ha némely szerencsétlen flótás már a születése pillanatában előre látná, hogy mi várakozik reá a földi életben, nyomban ott a köldökzsinórjára kötné föl magát!
(…) Rövidéletű’ politikai pályafutásom rettentő tanulságai után ma már bevallhatom, hogyha én már szerelmi kábulatom vészes napjaiban is birtokában vagyok Curt Hammermüller úr életfilozófiai receptjének, a az újszülött politikust magamban rögtön megfojtom, vagy az első förösztő vízzel együtt kiöntöm az ablakon, úgy nemcsak magamat kímélem meg sok fölösleges szenvedéstől, de a világot is egy felesleges politikustól.” Akkor talán a magyar ifjúsági próza egyik legjobb kópéregényét se felejtettük volna el, s ma se kéne oldani a hasonmás kiadást körülvevő hallgatást.
[1] Szilárd János (1891-1951) író, újságíró, szerkesztő, humorista.
[2] Dr. Tucsni András dramaturg, rendező. Nemrég, a könyvhétre ükapja 1848-as katonanaplóját adta ki.
[3] Manno Miltiades (1879-1935) elismert festő, grafikus, a sportban polihisztor (úszott, evezett, síelt, gyorskorcsolyázott, atletizált). Részt vett olimpiákon és világversenyeken. Érmeket is szerzett. A neve görög származására utal.
Illusztráció: Szilárd János fényképe és Manno Miltiades rajzai
Cimkék: kritika, lelettár
