július 14th, 2019 |
0nagyatádi horváth tamás: Tamariska (Három vers)
Len
Vitorlát bont a tavasz…
Bókoló lenvirágokkal tutajoz
a zöld-barna földtenger
ismeretlen partja felé.
Napba néző kapitányom,
milyen vizekről álmodsz?
Veled utazom, feltétlenül,
könnyű vitorláid alatt.
Ne szólj! Tudom, ha odaértünk,
felismerem az erdő koronájából
omló vízeséses kikötőt.
Felismerem a halál illatát…
Földes arcú jó barátom,
van-e még friss szellőd?
Mosdasd emberségem
finom vitorláid alatt!
Tamariska
A mondatok színes szalagok,
bókoló, rózsaszín ágak,
bárhonnan fújjon a szél.
A szerelem átfolyik
a darabos történeteken,
felszívódik a tegnapokból
aláhulló poros forgácságyban.
Sóhajtozó szél májusra nyit ajtót,
távozhat bárki, szabadon.
Az elengedés neheze még hátra van,
bárhogy is fúj a szél…
Anya
Téli álmatlanságából
végül felállni látszik…
Hideglelős napok udvarán
mosódik a nyárba most,
aztán égető napok árnyékában
mosódik a télbe,
minden valami más lett.
Ijesztőek
a modern világ adta
kezes hasonlatok,
békével festett harci maszkok.
Már a természet az,
ami hasonulni látszik
önnön meghasonlásán túl.
Anya figyel,
ahogy repülni tanulok,
néha virágszirmokat könnyez.
Égi tejen hízó
boldog ikreit simogatja,
és mint a halál, amikor erre jár,
úgy ölel…
Illusztráció: Korai tamariska (pixabay.com)