2650 – Elmer István, Füleki Gábor, Száraz Miklós György
Nyolcadik adagját közöljük (november 13. után) a “kétezer-hatszázötveneknek”. Mi fán is terem ez a fura fogalom? A rovatleírás röviden kulcsot ad. A hónapok múlásával szerét ejtjük majd a további szerzések közlésének.
Elmer István
2650
Nap és út – mi mást jelenthetne e két szó, egyetlen fogalmi körbe vonva, mint egyszerre az irányt és a célt. S immár egybevonva: Napút, egy koncentrikus kör középpontját. A művészetnek, az irodalomnak az a feladata – lehet-e más a feladata –, hogy közelítsen ehhez a középponthoz.
A középpont transzcendentális, túlmutat a közvetlen tapasztaláson. Ez azonban kevés. A végtelen valóságot, a Napút-központot személyben kell felismernünk, a személyes Istenben. Európa – vagy másként a fehér civilizáció – ezért áll bukásra önhibájából. Elveszítette a „Napúttal” a személyes kapcsolatot – ami egyben azt is jelenti, elveszítette önmaga létezésével a harmóniát.
Minden civilizáció lényegi sajátossága vallási meghatározottsága. Amikor európaiságról beszélünk, elsősorban erről a vallási meghatározottságról szólunk. Még akkor is, ha olyan irányzatokat, szellemi áramlatokat említünk, mint a reneszánsz vagy az úgynevezett felvilágosodás. A liberalizmus is a kereszténységhez viszonyítva azonosítja önmagát, mint ahogyan az ateizmus is. Hiszen gondoljunk arra: mit mond az ateista: hogy nincs Isten. Igen ám, de tagadni csakis azt lehet, ami van. Az ateista ezért tagadásával indirekt módon Isten létéről beszél. Ateizmusa tehát nem más, mint Istennel – a kereszténységgel – szemben elfoglalt pillanatnyi szellemi-érzelmi állapotának kifejezése.
Az európai civilizáció kétezer esztendős története során fokozatosan, olykor előrelódulásokkal, máskor rész-visszatérésekkel, elhagyta vallását, az élet és a jelenségek bonyolultságának köd-köpenyébe rejtőzve elhagyta annak igényét, hogy természetes legyen. Azaz: olyan, mint amilyen természeténél fogva.
A józan meggondolás szerint az lenne a természetes, hogy a világon ne legyen semmi. Sem ember, sem Föld, sem csillagok, sem világegyetem, semmi. De ha van valami, akár csak egyetlen porszem is – és nem létezik ember, aki ezt tagadhatná –, akkor ez máris kérdéseket idéz elő, amelyekre válaszolni kell.
A kérdések nagyon egyszerűek, kezdődik az önreflexióval: ki vagyok én? Aztán folytatódik a kitekintéssel: mi a világ? Ezt követően pedig tisztázni kell az én viszonyát a világhoz. A mai európai civilizáció megáll az első kérdésnél, önmagát helyezi – álvallások és áltudományok és másféle, önámító praktikák segítségével – a Napútba.
A kereszténység különbözik minden más vallástól. Abból a szempontból mindenképpen, hogy a vallások esetében az ember, a benne lévő, veleszületett természeténél fogva meg kívánja fogalmazni istent, s az istenségnek ennek megfelelően különféle megjelenési formáit – tulajdonságait – „testesíti meg”. Ezzel szemben a kereszténységben Isten jelent meg Jézus Krisztus alakjában, és szólította meg az embert: íme, ez vagyok én. Az európai keresztény civilizáció elbukhat – némi cinizmussal: jó úton halad ehhez –, ez a tényen azonban, hogy Isten, a Napút megmutatta magát és olyannak mutatta meg magát, amilyen, „vagyok, aki vagyok”, semmit nem változtat.
Minden téma szakrális, és a Napút – immáron a folyóiratról szólván – állja a szép hivatást, a szakrálisra irányul, a végesben a végtelenre, a reményre.
Füleki Gábor
Napút-himnusz
Napút tisztasága, tömött gazdagsága, égi sugáríve, pályavonal-fénye világít, szétárad fent magas éggömbön –, míg lent értéktartó, értékmentő zöld rét, lét dús oázisa sík-korszaharában, záporfüves tisztás, napsütötte liget, húsz éve védett hely tudatalatti vad démonlélekvilág, léthiány-őserdő fojtó liánjai, bősz faboái közt. Tölgyfás tisztás egyben, másik látószögből, őstölgyek őrzője, újak ültetője, televényük vízzel, éltető napfénnyel szorgos öntözője.
Szélesség az ég derekán, ívegész az égkupolán.
Nem kerített tisztás –, mindenfelé nyitott, pástos ösvényekkel, önnön tisztasága nyílt telekhatára. Befelé, fölfelé épül lombsátora, kifelé nyitottan, befogva- s fogadva, nő tág írástere, nő életvidéke, tágul lélegzete, gyarapszik kútvize: forrásként felbuzog, csermelyként szertefut.
Szerzők laptengere, oldalóceánja, fűszálhad rét-egén: elme- s léleköröm ezernyi rétegén hajózni, evezni –, csillaga és napja irányít, felterel kikötni, feltárni millió szigetén, sétálni rétterén, virágbogarászni gondolatnak, szónak e védett mezején – nemes időtöltés, életszövet-öltés, gondolat-felköltés, léttartalom-töltés.
Élőben is szólal, olykor csalitosban, tág Nádor-berekben, OIK-pagonyában, olykor PIM-ligetben: virágszirom csendül, tücskök szava zendül, életre kelsz líra, cikk, tanulmány, próza.
Tisztásán, látó szem, értően körbenézz! Mindenütt gondozott, kiérett értékek vetett ágyásai, megismerni hasznos különlegességek rét-réteg részei: tudásGnózissorok, Gördülő sziklakert, szonettgyepszőnyegek, Weöresrózsakertek, Rejtőrejtekberkek, Lászlókirálytükör, Zrínyiszigetvárdomb, Salföldmajorsarok, Dunaszerdahely-tő.
Rilketoronyőrség, örményArarátszirt, haiku-bonsailádák, Hamvasfrissvíz-forrás, Adyforrásláp-folt, Aranytallér-telér. Fordításégövek, önszócikk-parcellák, hetvenes tölgysorok, festményfasudarak, Mátyásvirágágyás, karácsonykápolna, indaszövetségek. Hold útja is egyben, gulágemlékrácstér, lengyelvirágfajok, rózsakehelyöblök, taréjfürtfüzérek, színestrópusszirmok, mimikrimsáskákkal, tizenegy krizantém költészetnap-sora.
Oromörömgyopár, belaruszfenyérsáv, meseszer-kavicssor, szerb-szlovén övezet, Budapest-szegletű dús állatkertsarok, bolgárkerti fajok, s kolozsik, olaszok. Budafalevél-tár, zsendülő palánták, iramzó csobogás, északfoki zuzmók. Évezred-évgyűrű, titkos-tudás földje, vidám kín a mélyből, humorzsák-humuszföld. Borgyöngyös szőlőtő, norvég-finn televény, észt-szlovák tanösvény, Madách-fenyves-szeglet.
Sánta s Kossuth öve, galego-bokorsáv, csillagközi rézsű, Balassi kard-gyepű. Batthyány-mécssarok, Lászlóffy-cserjesor, Kosztolányi-tuják, szentek gyógyfüvei. Csáthgomba-tündérkör, robosztus Kálvinbükk, Gyurkovics-emlékfa, Erkel-széldallamok, verbunkos-futamok. Erdély- s Partium-rész, román sziklagyeprét, honfoglalás-ösvény, Szent István-öregtölgy.
Kétszáz parcellányi immár ez a tisztás, művek, lelkek kertje, napsugárút-járta, napkörút-szikrázó fényívben haladva, szent liget, növekedj, napjárás-derűben!
Száraz Miklós György
Várva várt
Úgy kezdődik, mint általában: felkel a nap. Aztán megy minden tovább a maga útján. A nap is, ő is, és megint eltelik egy nap. Öregebb lesz egy nappal. Ő is, az emberiség is, a nap is. De az a nap mégis más. Nem tudjuk, mitől, csak azt tudjuk, hogy más. Valamiben különbözik az előző napoktól és az utána következőktől. A végtelen számú korábbi és későbbi naptól. Ha úgy telik is el, mint a többi, akkor is más. Ha úgy kezdődik is, mint általában. Hogy felkel a nap, aztán minden megy tovább a maga útján. Az a nap mégis más. Nem tudja, mitől, csak érzi, hogy nem ugyanolyan. Különbözik az összes korábbi és későbbi naptól. Nem lehet, hogy ne legyen más. Még ha úgy telik is el, mint általában. Felkel a nap. Süt. És megy minden a maga útján. Irtózatos, nem? Hogy nem kap biztatást. Kinyilatkoztatást. Legalább annyit: „Te leszel a Napút festője!” De nem, neki hinnie kell magában. Hogy minden nap más. Hogy amikor feltápászkodik, amikor vizel, amikor a vécétartály zubogását hallgatja, amikor a rozsdafoltos kád fölé hajolva mosakszik, kenyeret szel, beleejti az űrhajóra emlékeztető öreg pirítóba, a széleit szokás szerint elégeti, odahelyezi a deszkára a villa és a halkonzerv Makrelenfilets in pikanter Bio-Sauce mellé, amikor a kanál, az ezüstfekete alpakka belemerül a darabos teába, amikor a teáskanna sípol, és ő forró vizet tölt a kopott kék dobozból Runglee Rungliot of Darjeeling a bögrébe, rág és közben a szomszéd öregasszony bömbölő rádióját hallgatja a falon át „…a Viking Sigyn kapitánya utassal szelfizhetett…”, amikor felhúzza a nadrágját, nyakkendőt köt, majd kilép az utcára, a kapu előtti járdára, melyen a falról lecsorgó kutyahúgy szerteágazó, kiszáradt folyójáról napok óta a Tigris és az Eufrátesz jut eszébe, amikor kilép oda, ahová tegnap is kilépett, akkor hinnie kell, hogy mégsem ugyanoda lép ki, pedig látszólag semmi sem változott, szemben az üveges cégtáblája a hátát görbítő fekete macskával, mellette a vízvezeték-szerelő rothadó kisteherautója, és mégsem ugyanott jár, ahol tegnap, semmi sem ugyanaz, sem a húgyos járda, sem az égen futó felhők, sem a levegőben úszó hársfaillat, sem a 63. számú ház második emeleti ablakában a pofáját a vékony rács hézagába szorító francia bulldog szigorú tekintete, amivel kitartóan követi őt egészen addig, míg el nem tűnik, ahogy minden nap, az Ostrom utcára vezető lépcső fordulójában, óvatosan rakosgatva egymás után a lábát a meredek utca síkos aszfaltján, el a titokzatos és idegen kapuk előtt, az elfüggönyözött ablakok alatt, újra és újra bele a reggel ragacsos és rugalmas matériájába, a bizakodásnak és lemondásnak ebbe az állandóan változó, mégis örök reménytelenségébe.
Illusztráció: 2650 – akril táblakép-részlet
Cimkék: 2650, köszöntő, próza
