Napút-köszöntők (4.)
Igen, a véka alá már nem gyömöszölöm vissza — jó másfél év múlva, majd adott határponton: (velem együtt) lehanyatlik a papíralapú Napút. A folyóirat húszévességét köszöntő írás ennek “előtudásával” született meg. (Szondi György)
Surján László
Napútnyugta
Mostanában gyakran gondolok arra, milyen is lesz odaát. Az ember nyolcvan felé ballagtában jól teszi, ha ezzel is foglalkozik. Aprócska mulasztás, hogy nem hatvan-hetven éve teszem. Manapság az emberek szinte csak a kétfarkúaktól hallják: (ingyen sör és) örök élet. Édesapám vezetett rá még gyerek koromban, hogy a biztonságot az jelenti, hogy feltételezzük: van Isten, és van örök élet. Ha tévedünk, semmi baj. De fordítva, akkor… Ratzinger is ezt tanácsolta a modern embernek: tételezd fel, hogy van Isten.
De miért hozom elő ezeket a gondolatokat? Van kapcsolat az ember halála és egy folyóiraté között? Eszmefuttatásomat az a hír váltotta ki, hogy a Napút is elérkezik a maga nyugtához.
Mikor hal meg egy folyóirat? Meghal-e, ha nem jelenik meg többet? Aligha. Ülök az íróasztalom előtt, és a képernyőmre hívom azt a folyóiratot, ami bizonyos szempontból meghatározta a XX-at. Utolsó száma születésem évben jelent meg. A Nyugat. Ha kinyitom, mindig találok benne figyelemre méltót. A legutolsó számában például Vas István írását, amelyben maró gúnnyal ír a Népszava kulturális rovatáról. (Megfontolandó volna mai kultúrharcaink idején is.) Él a Nyugat vagy holt? Költői a kérdés.
Most persze a Napútról van szó, amit nemcsak a név kezdőbetűje köt össze a Nyugattal. Vállalom a párhuzamot, még akkor is, ha ezzel többek szemében szentségtörést követek el. Pedig nem. A Nyugat sem tökéletes és a Napút zöme is maradandó.
Akárhogy kerülgetem a forró kását, csak ki kell mondanom: hiányozni fog a Napút. Első helyen nem is a Charta XXI rovatot fájlalom, pedig nagyon jól esett, hogy megbékélést kereső gondolataink helyet kaptak a lapban. (Helyet kaptak? Nem, megtalálták a helyüket.) Ami pillanatnyilag pótolhatatlan veszteségnek látszik, az a Közép-Európát átfogó, kultúrát közvetítő szerep. Régiónk megbékélésének záloga.
Lejárt közhely, és nem is igaz, hogy senki (semmi) sem pótolhatatlan. Ugyanis mindenki pótolhatatlan. A Napút maga aligha bukkan fel újra más névvel és más formában. De most, Napútnyugta közeledtén, mégis mondanunk kell valamit. Reményt vagy vígaszt. Amit tudunk, csak kósza hír. Egy szándék: eddig volt. De még nem nyomják az utolsó számot. Még változhat a szándék. Még Józsué, aki megállította a Napot, megállíthatja a nyugtát is. De ha nem így lesz, ha a Napútra is vonatkozik, hogy van eleje, közepe és vége, ezt is el kell fogadnunk. Így válik értékelhetővé a szerkesztői teljesítmény. Szakdolgozatok sora születhet, s a mű nem könyvtárak mélyén porosodik, hanem megkerülhetetlen forrása lesz a mi sajátos világunknak. Örök tapasztalat, hogy örökösök mindig vannak. Ha ez a fejezet lezárul, mint mű értékelhető egész lesz, régiónk megismerésének vágya búvópatakként valahol majd a felszínre tör. Hogy tudatában lesz-e annak, hogy örökös, vagy ifjonti hévvel újítónak képzeli magát, egyre megy. Tágabb lesz a horizontja, mint nekünk, hisz óriások vállára állva néz szerte a világba. Ez a remény. A vigasztalás pedig: nem a napnyugta a legszebb a Balatonon?
*
Kerek Napút-évfordulónkra megfogalmazott s (felteszem) ezentúl születő köszöntő bekezdések eszgyéségemet is elhelyezik. Szabódom s szabódni fogok. (Szondi György)
Székely András Bertalan
Babérlevelek a húszéves Napút koszorús fejére
Igaz, tavaly volt már a Napút két évtizedes születésnapja, de a dicséret talán nem vesztette el az időszerűségét.
Hadd kezdjem azzal, hogy Szondi Gyuri barátomat a 80-as évek közepe óta ismerem. Jómagam az Országos Idegennyelvű Könyvtár jogelődje – az akkori Állami Gorkij Könyvtár – nemzetiségi kutatócsoportjában dolgoztam, ő pedig a világirodalmi osztály oszloposa volt. Mint kimagasló tudású bolgaristát ismertük már akkoriban, ugyanakkor nemcsak ezért, hanem a szerénysége és a sokszor avantgardba hajló humora miatt is szerettük. Azóta figyelem a pályafutását a maga szófiai magyar lektori, vendégtanári, Magyar Kulturális Intézet igazgatói, lapszerkesztői és könyvkiadói sokoldalúságában. Sokan tudtuk róla azt is, hogy Bulgáriában Djord Szondi néven jelennek meg bolgár nyelvű versei, írásai, kötetei, az ott élő, irodalmat szerető emberek a saját költőjüknek tartják. Félezernél több bolgárul megjelent tanulmánya, cikke, interjúja feltétlen tiszteletet érdemel.
Nemcsak könyvtári kollégaként álltunk kapcsolatban, hanem szorgos olvasója – időnként szerzője – is voltam az általa szerkesztett PoLíSz-nak és a Napútnak. Utóbbiban legelőször, mint a szlovéniai magyarok s a hazai szlovének kutatóját kért fel, hogy társszerkesszem a VI. évfolyam 9. tematikus számát, amely a „Szlovénia, szlovének” címet viselte. A 2004. novemberi folyóiratszám talán először irányította rá a figyelmet kis hazánkban eme szomszédnépi irodalomra s a határ két oldalán, kisebbségi sorban élő nemzetrészek históriájára, kulturális, azon belül irodalmi értékeire. Örömmel jelentkeztem írással a Napútnál később is, pl. a kortárs román irodalom egyik szellemes regényének a magyar fordítása kapcsán.
Később, amikor a nemzetiségek kultúrájával foglalkozó minisztériumi tisztviselőként módom nyílt a döntések előkészítésére, igyekeztem elősegíteni, hogy a Napút különböző nemzetiségi tematikus számai támogatásban részesülhessenek. Így évente más-más nemzeti vagy etnikai kisebbség s egyben anyanemzetének a szellemi hozadéka kerülhetett reflektorfénybe s eddig ismeretlen vonásokkal gazdagodhatott a magyar olvasó róluk alkotott képe. Kimagasló jelentőségű az a kezdettől felvállalt kulturális hídépítés, amit a Napút ezen a téren is letett az asztalra. Nem véletlen talán az sem, hogy Surján László doktor Charta XXI mozgalmának a rendezvényein is rendszeresen jelen van a Főszerkesztő, sőt évek óta helyet is biztosít a folyóiratban a közép-európai megbékélés ott született írásainak. 2015-ben méltán érdemelte ki a Jean Monnet emlékérmet.
Felbecsülhetetlen kincsestár számomra évről-évre a „Jeles hetvenesek” már-már lexikonszámba menő kötete, amely nem csupán a szűkebben vett szépirodalom, hanem a legkülönbözőbb tudomány- és művészeti ágak hazai művelőit is számba veszi, magyarokat s nem magyarokat egyaránt.
Értékesnek tartom s alkalmasint forrásként is használom az immár 130-at meghaladó Káva Téka füzeteit. Részemről eladdig ismeretlen vagy jól ismert írástudók kiváló munkái kerültek ez által a kezembe.
A Napkút Kiadó jó néhány kötete nem kevésbé a polcomon sorakozik s szükség esetén kézbe is veszem, lett légyen szó a Magyar kulturális kalauzról, vagy a az Ómúltunk tára c. őstörténeti sorozatról. Utóbbi szerkesztőjét, a sokoldalú Csáji László Koppányt is Szondi György révén volt szerencsém megismerni.
Emlékezetesek számomra a mindig igényesen megszervezett Napút-estek, ahol a testvérmúzsák – irodalmi művek színművészek általi előadása, a zene- és képzőművészek – együttesen vonják a bűvkörükbe a jelenlévőket. Újabban a naputonline.hu-t is egyre többször s örömmel nyitom meg.
Olvasóként köszönöm tehát a szerkesztőség és tanácsadó testület egészének az egyenletes színvonalú és értékközpontú munkáját, nem kevésbé pedig, hogy hónapról hónapra kézbe vehetem a Naputat. Tartson meg benneteket a Teremtő még sokáig együtt s ebben a nyitott, a teljes Közép- és Kelet-Európára kitekintő szellemiségben!
Isaszeg, 2019., a Nemzeti összetartozás napján
Illusztráció: Szondi György (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2018)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
