A tündérek fürdője (török népmese)
Volt egyszer egy padisah, és annak egy fia, a sehzáde. A fiúnak volt egy nevelője, akit úgy szeretett, hogy soha nem engedte el maga mellől.
Egyszer a sehzáde éjjel álmában látott egy leányt, és azonnal beleszeretett. Valójában tündér volt ez a lány, a „negyven tündérek” egyike. Nem tudta persze a sehzáde, hogy tündér, csak éjjel-nappal sírt, sóhajtozott utána. Egy éjjel aztán újra meglátta álmában.
− Ne siránkozz, inkább indulj, és keress meg a negyvenek fürdőjében! − szólt a lány.
− Lelkem, nevelőm, tudod-e, hol van a negyvenek fürdője? − kérdezte a sehzáde a nevelőt, amint felébredt.
− Hercegem, minek az neked? Kitől hallottál róla?
A sehzáde erre elmesélt töviről-hegyire mindent.
− Sose félj, hercegem, ne aggódj, megtalálom én neked azt a lányt, de ne szólj senkinek, mert azok tündérek, még megölnének!
Éjjel aztán a nevelő egymaga felkel, s megy egyenesen a fürdőhöz. Amint belép az ajtón, ütik-verik agyba-főbe, de ő fel se veszi, megy egyenesen befelé, és leül az izzasztókőre.
Hirtelen zaj támad, mintha megnyílna a fürdő kupolája. Bármennyire fél is a nevelő, nem mozdul. Látja aztán, hogy jön a leány, akibe a herceg szerelmes, de mintha nem is látná a nevelőt, leül, leveszi a karkötőjét és a gyöngyeit, és lerakja sorban az izzasztókőre. Miközben a leány mosakodik, a nevelő összeszedi mindet. Újra agyba-főbe verik, mielőtt kilépne a fürdő ajtaján, de nem veszíti el az eszméletét. A megszerzett kincsekkel siet vissza a palotába.
− Hol szerezted? − kérdezi a herceg, amint meglátja a karkötőt és gyöngyöket.
Boldogan hallgatja nevelőjét, s kérlelni kezdi, hogy vigye el őt is oda.
− Bele is bolondulnál, hercegem, ha odamennél, és a verést sem bírnád ki. Ki tudja, mennyi verést kapnék, ha most újra odamennék. De egy nap majd titokban elviszlek oda, ahol a lány lakik. Jól nézd meg őt, de ne mutatkozzál, mert ha közéjük keveredsz, nem látsz többé engem sem, de
még az anyádat, apádat sem.
− Mindent úgy teszek, ahogy mondod, csak vigyél el! − könyörög a fiú.
Egy éjjel aztán anélkül, hogy bárki észrevenné, a nevelő a herceggel kisurran a palotából.
Mennek, mennek, mendegélnek, míg egy kertbe nem érnek. A nevelő elbujtatja a herceget egy fa mögé, és ő is mellé bújik. Egyszer csak meglátják, hogy negyven galamb száll le a kertbe. A medencénél megrázzák magukat, és leányokká változnak.
− Ott van elöl, akit szeretek! − kiált fel a fiú az álmából ismert leány láttán.
− Jaj, vigyázz, mert elmenekülnek, ha meghallanak bennünket, mi pedig ki sem tudunk szabadulni innen! − szól rá a nevelő meg, mire a herceg elhallgat, de a nagy szerelem miatt alig bírja türtőztetni magát. A tündérek közben megterítenek maguknak, leülnek, esznek, isznak. Az a leány, akit sehzáde látott, feláll, hoz egy üveg sörbetet, és kupákba töiti.
− Annak egészségére, aki engem szeret! − szól, mire mind isznak, aztán felállnak, táncolnak, nevetgélnek, végül levetkőznek, és bemennek fürödni a medencébe. A nevelő odasiet a leány ruhájáért, aztán visszaül a helyére. A tündérek a fürdés után felöltöznek, megrázzák magukat, madárrá válnak és elrepülnek, de az az egy hiába keresi a ruháját, nem találja.
− Jaj, ellenség van a közelemben! Mit csináljak? − töpreng.
Erre a fiú előjön a fa mögül.
− Hercegem, ha nálad van a ruhám, kérlek, add vissza!
− Esküszöm én nem vettem el, nincs nálam!
− Itt voltál, láthattad, ha más vitte el.
− Ó, kedvesem, már régóta a te szerelmedtől égek! Sírok éjjel-nappal, te meg egész nap a kedvedre szórakozol. Esküdj meg, hogy az enyém leszel, és én megkeresem a ruhádat!
A leány beleegyezik, mire szél támad, és a kert helyén csak egy rét marad. Ámulva nézik mind a ketten.
− Jaj, elválasztottál a testvéreimtől! −sóhajt a lány. −Most már te az enyém, én a tied.
A fiú boldog, csak a nevelőjét keresi, de nem találja.
− Ó, kedvesem, velem volt a nevelőm, ő vette el a ruhádat, de vajon hová lett?
− Hercegem, ne keresd őt! Ha elégetted volna a ruhámat, akkor nem vesztetted volna el a nevelődet, de most már őrá adták, s így bekerült a negyvenek közé, én azonban megmenekültem.
A fiú örült, hogy rátalált a lányra, de mert nagyon szerette a nevelőjét, szomorkodott is.
− Megtaláltam, akit szeretek, de elveszítettem a másikat, akit szintén szeretek!
− Volt nekem egy kedves rabnőm, ha ő egyszer eljön, biztosan nem bánt téged. Majd beszélek vele, hogy keresse meg a nevelődet.
Mit volt mit tenni, viszi a sehzáde a lányt a palotába.
Üldögél egyszer a leány a szobájában, amikor feltűnik az ablaknál egy galamb, az ő kedves rabnője.
− Ej, szultánám, hogy tudtál elhagyni? Mi lesz velem nélküled?
− Ne sírj! Menj el a kerti medencéhez, keresd meg a hercegem kedves nevelőjét, bárhol van is, és küldd ide hozzám!
− De szultánám, a társai nem engedik el maguk mellől! Ha én most ide hívnám, talán eljönne, de jönnének vele a többiek is. Rájönnének, hogy én hívtam ide, és megölnének engem. Nagyon hiányzol nekem, de most el kell mennem. Ha egy nyugodt, félreeső helyen találom, megpróbálom ide hozni.
− Jaj, dadus, csinálj akármit, csak hozd el, hadd lássuk legalább!
Azzal a madár elrepül.
Eltelik pár nap, mire megtalálja a nevelőt.
− A sehzáde nagyon bánkódik utánad! Kértek, hogy keresselek meg, s próbáljunk elmenni hozzájuk.
− Egy éjszaka majd titokban elszökhetünk − feleli a nevelő −, de gyorsan vissza kell jönnünk, mert nem lehet, hogy a társaim akárcsak egy óráig ne lássanak, ha pedig megtudnák, hová mentem, biztosan megölnének.
Mégis fölkerekednek, miután leszállt az este, és sikerül úgy elrepülniük, hogy a tündérek nem veszik észre. Leszállnak a sehzáde kertjében, megrázzák magukat, és emberré válnak. A leány észreveszi a két galambot.
− Én behívom őket, és a lépcsőnél a levetett ruhájuk helyett a mi ruháinkból adok rájuk, te meg, hercegem, amint beléptek a szobába, fogd és égesd el a ruhájukat. Ha nem találják a sajátjukat, itt kell maradniuk velünk.
Azzal lemegy a kertbe, bevezeti a jövevényeket a szobába, leveszi ruhájukat, és másba öltözteti őket. Alighogy bemennek a herceg szobájába, a herceg tűzbe veti a levetett ruhákat.
− Jaj, végünk van! − sóhajtanak az érkezők, és menten elájulnak, de miután magukhoz térítik őket, mind összeölelkeznek. A sehzáde feleségül veszi a leányt, a dadáját pedig hozzáadja a nevelőjéhez, és negyven nap, negyven éjjel tartó lakodalmat csapnak.
Kúnos Ignác gyűjtése, Tasnádi Edit fordítása
Kúnos Ignác (1860−1945) turkológus, nyelvész; az MTA tagja (levelező 1893). A párizsi Société Asiatique (külső 1889), a Deutsche Morgenländische Gesellschaft (1899), az isztambuli tudós társaság rendes, a helsinki Finnugor Társaság levelező tagja, a nemzetközi Közép- és Kelet-Ázsiai Társaság alelnöke, 1890-től a budapesti egyetem török filológia tanszék magántanára, 1890-től a Keleti Kereskedelmi Akadémia tanára, majd 1919 és 1922 között igazgatója. Ugor és török−tatár nyelvészettel foglalkozott.
1885-ben rövid időt töltött a bulgáriai törökök között, majd Anatóliába utazott. Törökországi tartózkodása idején Kúnosnak több tanulmánya jelent meg, többek között azok a népdalgyűjtemények, amelyek folklórkutatásának alapjait képezik, és hazatérése után is egymás után sorjáztak művei. Úti jegyzeteiben eleven képet festett Anatólia népének életéről. Munkássága a népköltés minden területét felölelte, és az összegyűjtött népköltési anyagot mind a tudományos világ, mind a széles olvasóközönség számára hozzáférhetővé tette. Az anatóliai és ruméliai török nyelvjárások és népköltési alkotások bemutatásával részt vett Wilhelm Radloff: Proben der Volksliteratur der türkischen Stämme. 1866 és 1907 között megjelent tíz kötetes hatalmas sorozatában. Nem kevésbé fontosak Leidenben és Lipcsében megjelent német nyelvű munkái. Amikor 1925-26-ban a török kormány meghívására Isztambulban és Ankarában előadásokat tartott. (Előadásainak szövege törökül három kiadást is megért. Magyarul: A török népköltés. Kúnos Ignác török nyelven tartott egyetemi előadásai (1925−26), fordította Tasnádi Edit, Terebess Kiadó, Budapest, 1999.) Számos műve megjelent törökül is.
Több mint egy évszázaddal korábbi török világba vezetnek gyűjtései, mégis azt tapasztaljuk, hogy a tér- és időbeli távolság ellenére ismerős közegbe érkezünk. Ahogyan Bartók Béla 1936-os törökországi gyűjtőútja során felfedezte a magyar és a török népzene rokon vonásait, úgy ismerhetünk rá a Kúnos-gyűjtésekben a közös motívumokra.
A törökök népköltésük felfedezőjét tisztelik benne, hiszen neki köszönhetik a népdalaik, a négysoros manik, a Naszreddin Hodzsa-anekdoták, az árnyjáték karagöz- és a népi ortaoyunu-előadások szövegeinek első lejegyzéseit és kiadásait, valamint ő nyitotta meg a „boszporuszi tündérvilág” és „Adakálé mesekertje”, azaz a török népmesék kapuját is. Ugyanakkor nemcsak felfedezője és ismertetője, de bizonyos tekintetben megmentője is a török népköltés kincseinek, és nemcsak azért mert az ada-kalei gyűjtés után nem sokkal az al-dunai szabályozás következtében örökre ellepte a víz e töröklakta szigetecskét, hanem azért is, mert az ország igazodása a nyugati kultúrához meg a technikai fejlődés lassú halálra ítéli a népi kultúrát. A karagöz– és ortaoyunu előadásokat például már az ő első útja idején is csak bizonyos helyeken és adott alkalmakkor lehetett látni, így az ada-kalei népdalokat és népmeséket, valamint e népi játékok jó néhány szövegét éppen az ő lejegyzése mentette meg az utókor számára.
A mesegyűjtés azonban nem volt könnyű feladat, hiszen a mesével akkoriban leginkább nők és gyermekek múlatták az időt, egy messziről jött férfiember számára pedig ezekbe a körökbe nem volt bejárás. Kúnosnak azonban szerencséje volt: először a magyar szabadságharc menekültjéből, Farkas Adolfból lett Macar Osman Paşa és leánya, Nigâr Hanım (az első jelentős török költőnő) szalonjában hallhatott két mesét, majd egy másik negyvenkilences menekült, „Szilágyi Efendi” révén jutott hozzá továbbiakhoz. Ennek köszönhetően a gazdag török népmesekincs legkorábbi lejegyzése származik Kúnostól: az Oszmán-török népköltési gyűjtemény I. kötetében (kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest,1887) 74, az Oszmán-török népköltési gyűjtemény és népdalok címmel megjelent II. kötetben pedig (kiadja a Magyar Tudományos Akadémia, Budapest, 1889) további 24 mese olvasható. A lejegyzés során Kúnos az Oszmán Birodalomban használatos arab írás helyett latin betűs transzkripciót alkalmaz.
Tasnádi Edit
Illusztráció: Kúnos Ignác
Cimkék: mese, műfordítás, próza
