Meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést? (Levélfa, 38.)
Benke László és Suhai Pál levélváltása
2019. június 6.
Kedves Palikám, megható s egy kicsit talán nevetséges is a mi buzgalmunk, eleitől fogva, mióta reménykedni merünk egyáltalán, hogy na, most végre mi jövünk. S mire újra körülnézünk: kiraboltak bennünket, kilopták hitünket, ellopták reményünket is. De kitartottunk, húzzuk ki magunkat, nem adtuk fel, tettük a dolgunkat becsülettel (és itt villan ránk a gúnyos, fölényes, fejünket megsimogató elnéző mosoly). Mi mégis kiadtuk, vittük, visszük, küldtük és küldjük a magyar irodalom műveit az Olvasónak, egyre rosszabb kedvvel, egyre csalódottabban kínáljuk a terjesztőknek, olvasóknak kiadóink új könyveit, a magyar irodalom klasszikusainak és kortárs szerzőinknek műveit. Pedig micsoda lelkesedés volt bennem is még 70 éves koromban is! Próbáltuk visszaszerezni a nemzet becsületét, javítani magunkat és az olvasókat, emelni magyar műveltségünket, kultúránkat. Eleinte, a kilencvenes évek elején, mikor a Hét Krajcár Kiadó megalakult, még akkor 1000 példányban, újabban pedig háromszázban „emelgetjük” nemzetünket! Ebben a kipárnázott siralomházban. Német László és legjobbjaink álmát éppen akkor árulták el, mikor fel akartuk emelni a sárból, hogy megtisztítsuk a gyalázattól. „A jó műveket a föld is kiveti magából” – írta, mi pedig mindennapi tapasztalatainkból tudjuk, hogy sajnos nem igaz, ez sem igaz, nem veti ki magából a föld a jó műveket, halottainkat is magukhoz ragadták, felejtésre ítélték. Az Olvasók nem támadnak fel maguktól, hanem elvesznek, elhullnak, mint a levelek. Barátom, te felfedezted Mikszáth Kálmánt, a költőt, könyved elhoztad nekem 5 példányban, hogy a könyvhéten tegyem a Hét Krajcár Kiadó pavilonja előtt korzózó olvasók elé, hátha egy magyar vagy egy arab valaki belebotlik. Bizakodtál újra, velem együtt. Én is bizakodtam és még mindig bizakodom, hiszen majd csak akad Szodomában öt magyar, ki mégis megveszi Mikszáth-könyvedet!
„Az enyém, a tied, mennyi lármát szüle / miolta a miénk nevezet elűle” – írta Csokonai, mi pedig nem gondoltuk a nyolcvanas évek végén, a kilencvenes évek elején, hogy az időhúzással ennyire kidöglesztenek bennünket: kihalnak a lakatosok, az esztergályosok, a vízvezeték szerelők, mehetünk e szabad ostorcsördítő időkben rabszolgának, hordárnak, röhejes könyvmikulásnak. Újabban legkényesebb lényegünkre, a lelkünkre fenik fogaikat a Disznófejűek. „Isten csodája, hogy még áll hazánk”. A kilencvenes évek elején bejártam az országot, Móricz Zsigmond szellemét próbáltam követni, megírtam könyvemet, a Gyalogos riportokat; Varga Domokos nevezte „minden ízében igaz, minden szavában hiteles és izgalmas híradásnak a magyar valóságról…, az első teljes körképnek, az éleskanyar éveiben a maga kínjára maradt, tétován talpaló magyarságáról”. Láttam szép fajunk pusztulását, láttam szétvert ipart városon, láttam falut és tanyát. A könyvkiadást és a könyvkereskedelmet is akkor verték szét. Megosztoztak azon is, ugyanazok, akik vérünkön és velőnkön azelőtt is, mindig csak osztoztak. Akkor lökték oda nekünk, botcsinálta kis kiadóknak a magyar irodalom egyik legfontosabb kötelességét, a könyvkiadás feladatát. Alig hittem, hogy ez lehetséges. Gőzöm se volt a könyvkiadásról. Hogy a rám eső résszel megbirkózom-e. Huszonhat év telt el azóta. Jó lelkiismerettel mondhatom, felismertem küldetésem-küldetésünk súlyát és értelmét, helyemet megálltam. Életben tartottuk a magyar irodalmat? Sírok között bukdácsolva próbáltuk szapora gödrök partján tartani, hogy értékeink ne hulljanak gyorsan a feledés homályába. Megfelelő öntudattal gondolom, hogy nem emlékeznének a magyarok Varga Domokosra sem, ha nem lett volna a Hét Krajcár Kiadó.
A „miénk nevezet” tartalma akkor sem volt a miénk, amikor azt kellett mondani: minden a miénk. Bőrünkön éreztük a gúny csapásait, s cipeltük a terheket, építettük hazánkat, raktuk a falakat, ellenünk, akár gyári munkások voltunk, akár parasztok maradtunk, a magyar nép lelkiismerete voltunk. Aki a mi időnkben született, az háborúban látta meg a bemocskolt, bevérzett napokat, 1943 körül már anyánk hasában megedződtünk, nagyon akartunk élni, s akik szellemileg is feldolgoztuk, azok megértettük, hogy ha másképp nem lehet megmenteni kultúránkat, akkor úgy kell, ahogy lehet, különben elvadulunk, elpuhulunk, elveszünk, semmivé leszünk. Nekem a könyv valahogy így és ezért lett szent, mint az élet. A „miénk nevezet” ezért volt olyan mélyen igaz, minden rátapadt aljasság, vér, irtózatos hazugság ellenére, kezdetektől fogva, még a Rákosi-korszakban és a Kádár-korszakban is. A boldogságot ígérő-kereső magyar irodalom édes anyanyelvén nevelődve ezért támadhatott fel a magyar géniusz 1956-ban, forradalmunkban és szabadságharcunkban, ugyanezért múlhatatlanul fontos nekünk az, hogy akár saját életünk árán is megvédjük, megmentsük, megőrizzük a magyar irodalmat. A szabadsághoz, a magyar szuverenitáshoz vezető úton a magyar művészetnek – a képeknek, a regényeknek, a költeményeknek – pótolhatatlan szerep jutott történelmünkben. Úgy kellene vigyáznunk rá, mint Isten becsületére, áldására, jó kedvünkre. De már nincs tovább, pedig a nemzet most is emelkedni akar, lejjebb nem mehetünk. Varga Domokossal az ezredfordulón még azt mondtuk: 500 példánynál alább nem adhatjuk a könyveinket. Ő is meghalt, aztán adtuk lejjebb is. A pusztulásnak ezen a pusztába vezető útján jutottunk idáig. Valahogy el kell mélyítenünk, de nem ám ráolvasással, a „miénk nevezetet”. Tombol a piac, épül az ország, rohaszt a haszonelv, rohaszt a hazug szó, a hatalmi lárma, széthull az ember személyisége. Amit piacnak neveznek, az legjobban saját híveit vakítja el. A pusztító magántulajdon a könyvkiadásban, különösen a könyvterjesztésben azt árulja el, amire felesküdött (tudom, dehogy esküdött fel a magyar irodalomra, mikor első a haszon, utolsó az emberi minőség).
A Nemzeti Kulturális Alap úgy-ahogy támogatta és támogatja a magyar irodalom műveinek kiadását. A munka legfontosabb részét becsületesen elvégezték mindig, ma is elvégzik a magyar írók és költők. A műveket megírták és megírják. Az élni akarás jele, hogy az író érzi, átéli, megérti, miért akarnak élni a magyarok, annyi szenvedés, megpróbáltatás ellenére miért szomjazzák a sikereket. Elsősorban a családjukért. A megmaradásért. A szabadabb életért. Az utóbbi években az állami támogatás minimum húsz százalékát a kiadók kötelesek tiszteletdíjként kifizetni a szerzőknek. Semmi az. Ebben a piacos világban nulla, évek munkájáért. A támogatás nagyobbik része a nyomdáknál és könyvterjesztőknél hasznosul, a könyvkiadás valódi haszonélvezői ők, a kis kiadók ingyen dolgoznak, ahogy én is, eleitől fogva.
A forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján eljött a pillanat, amikor a gyermek azt érezte, végre kifejezheti háláját szellemi apja iránt, még akkor is, ha ő már nem él, de élnie kellene szellemének. Kitaláltam, hogy a Piros a vér pesti utcán egyik verssora lesz a címe: „El ne felejtse, aki él” Alcíme: Tamási Lajos legszebb versei, ’56 szellemiségének hiteles őrzői. Kaptunk támogatást az 1956-os Emlékbizottságtól, a könyv megjelent, a magántulajdonos terjesztőknél azonban alig fogyott el néhány példány. A visszafogott, mégis örömtől duzzadó bevezetőt én írtam: „A magyar irodalom a nemzet lelkiismerete, emlékezete és várakozása volt mindenkor. Költészetünk egy-egy tiszta csúcsa a magyar nép egy-egy tiszta álma, közös reménye, vágyakozása. A magyar költészet fényében a nemzet nagynak, tisztának, szabadnak akarta látni önmagát. A pesti utcákon tüntetők, a vérző diákok és munkások legigazabb álmunkat álmodták 1956-ban: függetlenségünket, szabadságunkat, emberi méltóságunkat. A történelem nagy pillanata az, mikor a nép megelőzi vezetőit, megelőzi költőit is. Ledobja sorsa terheit, megmutatja igazi erejét, világraszóló győzelemre tör. Szabad és boldog akar lenni, előbb csak érzi, de már tudja is, hogy e küzdelemben még a vereség is magasztos. Így történt népünkkel 1956-ban. A nép után a költők ébredtek legkorábban, s költeményekben próbáltuk őrizni a vereséget szenvedettek becsületét. Hervadhatatlan virágok csokra a magyar költészet, s benne Tamási Lajosé. Történelmünk legszentebb pillanatai valóban a nemzet »közös ihletéből« és közös vállalkozásából fakadtak. Minden nagy költészet győzelem a halálon. Győzelmünk akkor lehet termékenyebb, ha költészetünk, Tamási Lajos költészete is termékeny talajra hull, s ahogy távolodunk az időben a hajdani eseményektől, úgy válik egyre világosabbá: Tamási a »nép nevében« emelte fel szavát nemcsak október 23-án, hanem a leverettetést követő évtizedekben is.”
Itt a könyv! És nem kell senkinek.
A családok évében a Hét Krajcár számára elérkezett 25 éves történetünknek egy másik reményteljes pillanata. G. Komoróczy Emőkével megírtam Balog Zoltán miniszter úrnak, hogy a családszerető, 7 gyerekes, Kossuth-díjas Varga Domokos író művei már fél évszázada hatékonyan „szolgálták” és szolgálják ma is a népszaporulat – nemzeti megmaradásunk! – ügyét. Most, amikor előtérbe került (ismét) a családtámogatás kérdése, rendkívül fontos lenne, hogy az ő sok-sok tapasztalata, szeretetteljes és személyes írói megközelítésmódja közkincsként eljusson újra sok-sok fiatal házashoz, többgyermekes családhoz. Pedagógiai értelemben is nagyot tudna lendíteni az ifjúság neveltségi szintjén, amellett, hogy szuggesztív, élvezetes előadásmódjával a szépirodalmat is megkedveltetné olvasóival.
A két önálló – de nem túl hosszú – művet egy kötetben, az író eredeti rövidítésében jelentettük meg, ahogyan azt a kilencvenes évek elején a Nagycsaládosok Országos Szervezete a Hét Krajcár Kiadóval közösen kiadta. Azóta rég elfogytak a több ezer példányban megjelent kis kötetek, a NOE jóvoltából a Kölyökkóstolgatót akkor ajándékba kapták a nagycsaládos szülők. A többoldalú támogatások eredményeként most 2000 példányban, 1980 Ft-os áron sikerült megjelentetni a könyvet.
Tisztelettel megköszöntem, hogy ügyünknek Balog Zoltánt és Novák Katalin családügyi államtitkárt is megnyerhettük, folytathatjuk Varga Domokos életműkiadását, s kértem, hogy az államszervezet is segítsen a terjesztésben, egyedül nem bírok a szerteágazó feladattal, s bíztam benne, hogy utat találunk az iskolákhoz, nevelőotthonokhoz, családokat segítő szervezetekhez, önkormányzatokhoz, roma szervezetekhez.
Kedves Pali, itt van a szobámban a Kölyökkóstolgató – Nem születtünk szülőnek 1000 eladatlan példánya.(Sok más értékes kötettel együtt. Külön szobát építettem nekik, itthon, mert az Írószövetség pincéjében és a könyvtárban nem férnek el.) A terjesztők mindössze 300 példányt vettek a kötetből. Varga Domokos György segítségével 2018 karácsonya előtt postára adtunk 600 példányt, 2-esével, 5-ösével, 10-esével, melyik iskola és óvoda mennyit rendelt. Ára példányonként 500 Ft + postaköltség.
Varga Domokos irodalmi életműve kiadását 10 kötetre terveztem, ebből kilenc megjelent, e tartós könyvek évszázadokig élvezetes, hasznos könyvek maradnak. E művekkel elnyertük az NKA támogatását, a családok évében az Emberi Erőforrások Minisztériuma támogatását is. S könyveink nem jutnak el az Olvasóhoz, a terjesztők nem törődnek velük.
E pusztító kártevést a magyar kormányok a privatizáció óta nem hajlandók észrevenni és nem képesek ezen változtatni. Nem tudom, hogy összesen mennyi pénzt költött el az állam az eltelt 25 esztendőben könyvkiadásra. Keveset? Sokat? Hogy nem hatékonyan gazdálkodtunk, az bizonyos. A tőkéseké a haszon, a magántulajdonos terjesztőké, akik – lehet hogy nem betű szerint – parancsba kapták, hogy a magyar nemzet emelkedését szolgáló magyar irodalmat ne támogassák, a nemzeti irodalmak hamarosan felmondják a szolgálatot, s összeröhögtek és koccintottak a győzelemre, mondván, kár a gőzért. Inkább a külföldi szórakoztató, komoly jövedelmet hozó, több ezer forintos könyvek kiadását kell szorgalmazni, ez a magát nemzetinek hirdető kormány egy-kettőre bekrepál, aztán „újra mi jövünk”. Most elegendő a magyar irodalommal, a magyar olvasókkal tessék-lássék foglalkozni, a kis kiadókért senki nem fog meghalni, vissza kell adni nekik a könyveiket, folyamatosan és részletekben, nem feltűnően, egyék meg. Ez a gondolatmenet természetesen gúnyos és kimondatlan, de a gyakorlat ez. A könyvterjesztői raktárak jó állapotban vannak, a könyvek tárolása nagyobb gondok nélkül megtörténik, amit bespájzolnak, az eláll, majd elő lehet venni őket jobb időkben, jó haszonnal: mi már kibírjuk, milliárdosok vagyunk! A magyar könyv jó helyen van a raktárakban, ezt a szellemet nem szabad kiengedni a palackból! Látható, hogy az elhülyített magyarok már nem könyvet olvasnak, hanem a telefonjukat nézik, nyakukba sózott kütyükkel játszadoznak, nem kell nekik a könyv…
De vesszen az irónia, nézzük inkább, lehet-e még valami érdemleges dolgot tenni, meg lehet-e javítani a magyar könyvterjesztést!
Nem bántanám a magántulajdont. Végezzék a dolgukat.
De az állam nem vonhatja ki magát, a feladatokat el kell végezni, nem szórhatjuk ki a pénzt az ablakon, nem vihetjük zúzdába, nem égethetjük el a könyveket. Javaslom inkább az Emberi Erőforrások Minisztériuma államtitkárának, dr. Rétvári Bencének, terjessze elő, hogy a Országgyűlés hozzon törvényt a magyar irodalom értékeinek támogatása, kiadása és terjesztése érdekében. A mindenkori magyar kormány köteles legyen a magyar irodalom műveinek terjesztését állami könyvterjesztő hálózattal támogatni, finanszírozni, fenntartani és működtetni.
Baráti üdvözlettel: Benke László
2019. június 6.
Kedves Lacikám! Meghatottan olvastam a könyvterjesztés ügyéről szóló írásodat. Mélyszántás a javából – az ötvenhatos forradalom mélyéig forgatod a talajt. Te is ötvenhatos vagy a kevesek közül – ez a mércéd, etikád, életed és halálod. E felejtő korban oly ritka megszólalás. Bárcsak minden jóravaló, a nemzet megmentésén és fölemelésén munkálkodó illetékes meghallaná. Úgy kell, mint egy falat kenyér az éhezőnek, fedél a hajléktalannak. Mert – vegyük csak észre – a magyar könyv, a magyar irodalom az elmúlt három évtizedben az olvasókhoz való juthatását tekintve igen siralmas helyzetbe sodródott. Vegyük észre azt is, hogy az író az olvasó kedvéért van, az olvasóért, aki manapság, még ha akarna is, csak hellyel-közzel juthat az őt megillető jusshoz: a könyvhöz. Keresztben áll a könyvterjesztésnek nevezett valami puszta profitérdeke (arra érdemesek mellett egy-egy „megcsinált”, piacképes névvel persze). De hol a magyar irodalom egésze? „A könyv, mely célhoz vezet.” Ahogy írod is: tekintélyes része kisebb-nagyobb kiadók pincéiben, föld alatt, illegalitásban. Jó lenne végre kiszabadítani a szellemét is. Tehát (ahogy írod) törvényjavaslat, törvény a mindenkori magyar kormányok e téren való kötelezettségéről. Szellemi és testi-lelki megmaradásunk és épülésünk érdekében. (Mert nincs megmaradás épülés nélkül.) Köszönettel és barátsággal: Pali
Illusztráció: Benke László (Németh Zoltán Pál fényképfelvétele, 2017)
Ezek is érdekelhetik!
Suhai Pál: Aki jobb önmagánál (Levélfa, 40.) →
Hangosírás (Levélfa, 39.) →
Ady Endre – ma (Levélfa, 37.) →
