Elmer István: Egy kisfiú naplójából
A háború tanítás után nem sokkal kezdődött. Hazaértem, ledobtam a táskámat az asztal mellé, nagymama rám is szólt: micsoda dolog az ilyen! „Hányszor mondtam már, hogy ne légy hanyag!”
Éppen arra készültem, fölszaladok a Kishegyre, biztosan találok ott valakit a fiúk közül. Vagy ha nem, felülök a naspolyafa ágára, ahonnan messzire látni, egészen a folyóig. Nem is kell ennél több. Kényelmesen elhelyezkedem a parittyaszerűen elágazó törzsön, aztán csak nézek. Fölszáll a bukszusbokrok sűrű illata, a templomban szoktam hasonlót érezni, és a folyón túl olyan szépek a hegyek. Álmélkodtam – álmélkodtam bizony, és ezt nagyon szerettem. Akármire gondolhattam, akármire, amire csak akartam, vagy ami éppen az eszembe jutott. Olyankor elfeledtem az időt, nem érdekelt. Odaláttam az országútra, s ha jött az autóbusz, a négyórás, tudtam, azzal jön haza anyuka. Csak akkor ugrottam le a naspolyafáról, lefelé menet megérintettem az öreg körtefa ösvény fölé hajló ágát, ez valami jót jelentett, legalábbis így gondoltam, ezért soha nem mulasztottam el.
Május volt, miért ne mennék a Kishegyre? Meleg a föld és minden illatozik. „Előbb a tanulással legyél kész!” Nagymama a konyhában éppen valamilyen tésztát gyúrt, s már éreztem az illatot, amely majd felszáll a sparherd környékéről, a rénből; nagymama időnként kinyitja az ajtaját, s megnézi, mennyire pirult meg a teteje. És az a tésztaillat! Mégis bosszankodtam: tanulás, amikor odakint május van és csillognak a friss füvek… „Ugyan, nagymama, mindent tudok már.”
„Mindent? Nem is láttam, hogy az asztalnál ültél volna. Majd ha készen vagy…” Tényleg tudtam a leckét, és már alig vártam a következő napot. Azon gondolkodtam, hogyan szuggeráljam Pista tanító bácsit, hogy engem hívjon ki felelni történelemből. Földrajzórán pedig… Akkor dől el, ki melyik osztálytársával együtt készíti el a domborzati térképet. „Gyerekek, gyurmából formáljátok meg a falut.”
Ez különösen izgatott. A falut, az egész falut! Nem rajzlapon, igen sután húztam a vonalakat, a rajz volt az egyetlen, amelyből négyest kaptam, és tudtam, ebben az évben sem leszek ezért kitűnő. De a domborzati térkép! Az más, az olyan, mint egy szobor! Kiemelkedések, bemélyedések, a patak vonala! A kanyargó utcák, a végén az erdő. No és a Kishegy! Elhatároztam, azt fogom középen megformálni, belegyúrok mindent, az ösvényt, a naspolyafát, minden álmomat és mellette a bunkert, ahová elbújtam, ha olyan kedvem támadt, a mélyedést a bokrok között, aztán a közeli patakot és a hidat. Azon át vezetett az utca a Fölvégből az Alvégbe.
„Nagymama, úgy szeretnék kimenni!”
„Készülj el a leckével, akkor is lesz még rá időd.” Haragudtam nagymamára, gonosz őrnek láttam, bárcsak jönne haza korábban anyuka a munkából, ő biztosan kiengedne. Hiszen tudom a leckét, tudom!
„Két számtanpéldát megoldottam, más írásbeli házi feladat nincs.”
„Biztosan?”
„Biztosan, nagymama.” Már éppen szabadulásomat ünnepeltem, amikor nagypapa hátrajött a patikából. Fehér köpenyben, kissé idegesen a sörtebajsza alatti szóval: „Ezek a buta gyerekek egymásnak estek a Kishegyen. Most hozták be hozzám az egyiket kötözésre, akinek bajonettel megvágták a kezét. Be kell küldeni a városba tetanuszra. Ezek a buta gyerekek!”
A végét már nem hallottam, mert addigra kisomfordáltam az udvarra. Odaláttam a Kishegyre, de semmi mozgás. A szomszédból a kerítésen át meghallottam a suttogást: „Miki, gyere, a fölvégiek elfoglalták a bunkerunkat! Kiverjük őket.” „Nem lehet Laci, nagymama nem enged.”
De már nagypapa sem engedett. S neki nem mertem ellentmondani, ő megjárta az orosz fogságot, ő már csak ismeri az életet.
Mi az Alvégen laktunk, és én nem tudtam, mi a különbség a Fölvég meg mi közöttünk; a patak választotta el a falu két részét, egyszer nagypapa mintha mondta volna, hogy a Fölvégen laknak a reformátusok, itt meg a katolikusok, és őt meghívták egy fölvégi esküvőre, mire megkérdezte Pali bácsit, a plébánost, aki gyakran bejött hozzá a patikába, elmehet-e a református templomba katolikus létére? Én ezt nem nagyon értettem, a másik templomnak is ugyanúgy tornya volt, mint a miénknek, és vasárnap oda is felöltöztek az emberek. Nekem is volt a vasárnapi ruhám, amit nagymama templomi ruhának nevezett.
Egyszer az iskolában azt mondták, valami ünnepség lesz másnap, és ünneplőben kell megjelenni, elmaradtak az órák, az igazgató bácsi meg arról beszélt, mire mi felnövünk, már minden jó lesz, az emberek nem fognak semmi bűnt elkövetni, és igazság meg béke… engem csak az zavart, hogy mögötte egy hatalmas képen szuronyos, hosszú kabátot viselő katonák eltorzult arccal, üvöltve rohantak egy hatalmas épület felé. Hiába volt festmény, én akkor is hallottam azt a szörnyű, vad üvöltést, és féltem, talán mégsem lesz olyan jó és annyira szép minden, mire én felnövök, mint ahogyan az igazgató bácsi mondja. S bár nem volt vasárnap, mégis a templomi ruhámat adták rám reggel. Anyuka szótlanul, de nagymama morgott: „Disznóság, micsoda disznó világ ez!”
„Gyere már, Miki! Ki kell verni a fölvégieket!”
Nem lehet, suttogtam vissza a kerítésen, nagymama nem enged. Pocsék érzés volt, Laci biztosan gyávának gondol, az elkényeztetett gyerek, aki persze szeret fölmenni a Kishegyre, de most, amikor meg kellene védeni, nem mer.
De azért kilestem. A főúton felnőtt bácsikat láttam, az igazgató bácsit, aztán Feri bácsit, aki fizikát tanított, de amitől igazán megijedtem, a tanácsházáról is ott voltak. Na, tőlük valóban féltem. Nagyon szigorúak voltak, a Kishegyre tartottak, és egyszer azt mondták valami gyűlésen – nagyapától loptam el a szavakat este, amikor már azt hitte, alszom: „Ha fene fenét eszik, akkor is demokrácia lesz itt!”
Nagyapa ezen az estén óvatlan volt, vacsorára az ebédről maradt darás tésztát ettük, belefeledkeztem, mert nagymama sül hús zaftjával öntötte le, és ettől különösen jóízűvé vált, nagypapa meg a fejem fölött a két asszonynak – így emlegette nagymamát és anyukámat – halkan olyasfélét mormogott, hogy ezek a gazemberek vallási ellentétnek állítják be a gyerekek ostoba játékát. „Hát ez a vallásuk, hogy a református fölvégiek meg a katolikus alvégiek ölik egymást, ez az ő hitük”, mondta a pöfeteggomba tanácselnök.
Nehezen aludtam el. Nem értettem pontosan, mi az, hogy református meg katolikus, én csak azt tudtam, melyik templomba járunk vasárnap, mások meg egy másik templomba. Nincs ebben semmi különös, így szokták.
Csaba, a padtársam felvégi, és akkor most mi lesz? Másnap földrajzórán mindenki párt választhat, akivel elkészíti a gyurmatérképet. Én Csabával akartam, de ő fölvégi, az apukáját tiszteletes úrnak nevezik, és néha láttam is őt a fekete palástban, s megcsodáltam, milyen egyenes vonalak mentén futottak le a redők az válláról. Nagyon tetszett. Csaba biztosan nem engem választ, mert azt is mondta nagypapa, református gyerek volt, akinek a kezét megvágták a bajonettel az alvégiek.
Nagyon elkeseredtem, mert azt gondoltam, majd mi ketten valami rendkívülit gyúrunk, és a végén még ki is festjük. Kékre a patakot, barnára a távolabbi hegyeket, ezüstösre a hidat, zöldre a Kishegyet, és Csabával délután felmegyünk a naspolyafához, megérdemeljük, mert biztosan megdicsérnek minket. De ennek vége. Nem is akartam iskolába menni.
Földrajzórán legszívesebben bőgtem volna, nem érdekel az egész, hazamegyek. Akkor meghallottam Csaba hangját: „Én vele szeretném!” Homályossá vált a szemem valami nedvesség miatt, de azon át is láttam, hogy Csaba rám néz és mutatta, hogy velem…
Tanítás után azonnal nekieredtünk. Fölmegyünk a templomtoronyba, határozta el azonnal Csaba, onnan belátjuk az egész falut! Előtte betértünk még a parókiára a gyurmáért, ott lógott a fogason a palást, és míg Csaba előkereste a plasztilint, én megérintettem a szép sorban álló redőket. Olyan volt az érintése, mint a plébános úr reverendájának, amikor a sekrestyében segítettem neki felvenni az albát.
„Gyerünk!” Csaba leakasztotta a templomkulcsot, aztán iparkodtunk föl a dombtetőn álló templomhoz. Még soha nem láttam olyannak a falut, mint a toronyablakból. Minden a szemünk előtt! Ezt formázzuk meg, fölülről! Biztosan ötöst kapunk rá.
Maszatosak lettünk, az ingujjam is csupa gyurma, de nem érdekelt. Az egyik öklömnyi csomó lett a Szekrényhegy, a másik a Miklós-deák orom, s már a Kishegyet formáztam, Csaba meg a patakvölgyet húzta ki hüvelykujjával. Hengereket gyúrt a hídnak.
„Túl széles”, néztem föl maszatolásomból.
„Legalább Isten akadály nélkül jöhet-mehet rajta a Fölvég és az Alvég között.”
„Mi?… Mit mondasz? Hogy Isten…” – és én is gyúrtam egy hengert a hídhoz. Erre Csaba odatett még egyet. Ha ő, akkor én megint. Nevetve rakosgattuk a hidat, olyan szélesre, hogy már az egész domborzati térkép szinte egyetlen híddá vált. Nem tudtuk pontosan, milyen széles átjáróra van szüksége Istennek, de úgy gondoltuk, minél szélesebb, annál jobb. Addig rakosgattuk a hengereket, amíg el nem fogyott a gyurma.
A földrajztanár megdicsért, mert szépen kifestettük, de amikor észrevette a hidat, ránk förmedt: „Mekkora butaság! Semmi köze a valósághoz.”
Én úgy gondoltam, nagyon is köze van hozzá, és láttam, Csaba is így gondolja: Isten minél szabadabban mehessen rajta. De ezt nem mondtuk neki, mert a tanár bácsi az úttörőcsapat vezetője volt, és bizonyára megharagudna ezért.
Hármast kaptunk vagy kettest, nem emlékszem rá, de soha még nem esett ilyen jól a rossz jegy. Csabával vidáman összekacsintottunk, és tudtuk, délután felmegyünk a Kishegyre, a naspolyafához. S ha nem fogyott volna el a gyurma, még szélesebbre, még nagyobbra építjük a hidat.
Illusztráció: Naspolyafa a tanyán (sokszinuvidek.24.hu)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
