Pálinkás Mihály: Szívcentrum
A világ abból áll, hogy sokan megpróbálják kicsalni tőled a pénzecskédet. Legtöbbször szervezetten, valamilyen jócselekedet mögé bújva. A technika ismert: fölkeresnek telefonon, szórólapon, hogy itt a soha vissza nem térő alkalom valami számodra ígéretes dologra. Csak részt kell venned egy ingyenes felmérésen, előadáson, csak meg kell rendelned egy terméket, nem olcsón, de nagyon kedvező áron, és megváltozik az életed. Vagy folytatódhat.
Zeller felvértezett volt e kísértések ellen. Elhárított minden ajánlatot, nem ingatták meg a különféle kedvezmények, nem ment el ingyenes szűrésekre, nem töltött ki kérdőíveket. Meglepődött, amikor egyszer a felesége azzal állt elő, hogy szerzett neki egy kiváló lehetőséget, hogy felmérnék a szíve és az erei állapotát. Biztosan rám akarnak sózni valamit mondta Zeller, de a felesége erről is gondoskodott, megnyugtatták, nem lesz termékbemutató, csak egészségügyi vizsgálat. Zeller hümmögött, akkoriban vette észre, hogy időnként furcsán dobog a szíve, és mintha szédülne is. Múló érzéseknek könyvelte el ezeket, másnap mégis azt mondta a feleségének: Nem bánom, nézzük meg, mit tudnak. De te is gyere velem!
Ezt telefonon gyorsan el lehetett intézni. A vonal másik végén megszólaló „kiváló lehetőség” biztatta Zeller feleségét, nyugodtan menjenek mindketten, és megerősítette az időpontot.
Hétfő délelőttre esett az a nap, munkaidő volt, így Zellerék szabadságot vettek ki. A Szívcentrum a Duna-parton volt, közel a belvároshoz egy forgalmas út és a csepeli elővárosi vasút sínjei mentén álló nagy épületben. Több cég is bérelt itt helyiségeket, időbe telt, amíg a céglogók között megtalálták a Szívcentrumét. Fölmentek lifttel a harmadik emeletre. A liftben többen voltak, náluk idősebb párok, szertartásosan felöltözve, Zeller máris úgy érezte, rangos eseményre megy. A harmadikra érve beléptek egy kétszárnyú tömör ajtón. Hosszú folyosót láttak, egyik oldalán egyforma fehér ajtókkal, a másik oldalon kiöblösödésekkel, amelyek talán várótermek voltak, a fal mellett sorakozó székek és a kis asztalok, színes magazinokkal erre utaltak. Az első kiöblösödésnél volt a regisztrációs pult, ahol egy fiatal nő megkérdezte a nevüket, megkereste a regisztrációs íven, amelyet Zeller és a felesége aláírt.
– Foglaljanak helyet, rövidesen szólítják önöket! – mondta mosolyogva a pultos lány. Zeller és a felesége elégedetten ült le, eddig minden olajozottan ment. A hely profizmust sugárzott, a folyosón fehérbe öltözött nők és férfiak siettek egyik ajtótól a másikig, többnyire fiatalok. Már jött is értük egy vörös hajú nő, a kezében két kartonlappal, udvariasan megkérdezte a nevüket, s miután megmondták, rápillantott a kartonokra, ellenőrizte a neveket.
– Köszönjük, hogy elfogadták a meghívásunkat! Jártak már ilyen rendezvényen?
A nemleges válasz után a nő közölte, hogy körülbelül háromórás lesz a program, és ha kiderülne valami probléma, ők megoldást is kínálnak.
– Kérem, jöjjenek velem a doktor úrhoz! – mondta a nő és elindult. Zellerék követték. A hosszú folyosón több ajtónál is várakoztak már, nyilván ők is meghívottak voltak. Zelleréknek nem kellett várni. A vörös hajú nő megállt az egyik ajtónál, bekopogott azután betessékelte őket. A kis szobában egy íróasztal volt, számítógéppel és két iratszekrény, és nyílt a szobából egy másik ajtó is, nem a folyosóra, hanem egy másik helyiségbe. Az asztalnál ülő sovány arcú, bajuszos férfi hellyel kínálta őket, bemutatkozott, Zellerrel kezet fogott.
– Honnét hallottak a Szívcentrumról és erről a lehetőségről?
– Telefonon hívott fel egy ügynökük – mondta Zeller felesége.
– És miért jöttek el a rendezvényre? – hangzott a következő kérdés. Zeller kezdte kényelmetlenül érezni magát, a helyzet hasonlított a termékbemutatókra, ahol valami nagyon hasznos dolgot akarnak rátukmálni a résztvevőkre. Azért udvariasan válaszoltak, hogy érdekli őket az egészségi állapotuk és Zellernek a vérnyomása is magas kissé. Az orvos kérdezte őket a munkájukról, családjukról, életkörülményeikről, betegségeikről, s közben írogatott a kartonokra, amelyeket a vörös hajú nő adott át neki, mielőtt kiment a szobából.
– Először orvosi vizsgálaton vesznek részt – mondta az orvos a beszélgetés végén. A vizsgálat vérnyomásmérést, a véroxigénmérést, a szív állapotát felmérő, speciális, az SZTK-ban alkalmazottnál sokrétűbb EKG-ét, a tüdőkapacitás-mérést és szemvizsgálatot tartalmaz. Ne aggódjanak, korszerű műszereink vannak, egyik vizsgálat sem fájdalmas, vagy kellemetlen. Lehet csontsűrűség-mérést is kérni, a hölgynek különösen ajánlom, az nincs benne az ingyenes programban, de most kedvezményes, fejenként mindössze kétezer-ötszáz forint. Zeller és a felesége egymásra néztek, és mindketten kérték a csontsűrűség-mérést is. Ezen ne múljon!
– Amíg a vizsgálatokat orvos szakértőink kiértékelik, meghallgatnak egy előadást korunk egészséget veszélyeztető tényezőiről. Azután várom önöket ebben a szobában, és ismertetem a vizsgálat eredményét.
A folyosóról nyíltak a különböző vizsgálóhelyiségek. Mindenhol fehérbe öltözött nők és férfiak fogadták Zelleréket, udvariasan bántak velük, bár Zeller nem tudta eldönteni orvosok, ápolók vagy egyszerű műszerkezelők tekintettek be szervezetük titkos univerzumának egy-egy részletébe. Az egyik „állomáson” félmeztelenre kellett vetkőzni, egy helyen csőbe fújt bele, másutt egy szobabicikli-szerű szerkezeten tekerte a pedált, a legérdekesebb azonban az utolsó állomás, a csontsűrűség-mérés volt: a bokájára szorítottak egy bogarak csáprágójára hasonlító fémszerkezetet, amit vezetékek kötöttek össze egy kattogó-pityegő műszerrel. Zellernek gőze sem volt, hogyan méri ez a csontsűrűséget. Az ötezer forintot azonban ott, helyben befizették.
A vizsgálatok kicsit idegesítették Zellert, mert mi van, ha találnak valami problémát, akkor újabb orvosok, újabb vizsgálatok várnak rá, hirtelen megváltozik az élete, más dolgok lesznek fontosak… Úgy látta, a felesége nem aggódik emiatt.
Nagyjából középtájt nyílt a folyosóról az előadóterem. Nem volt nagy, negyven-ötven szék sorakozott itt, két oldalra rendezve, a széksorok között nem túl széles átjáró vezetett az ajtóhoz. A bal oldali széksorral szemben egy íróasztal volt, mögötte szék, az asztalon pohár és vizes kancsó, nagyjából középen terpeszkedett egy demonstrációs tábla, az a fajta, amelyen nagy papírlapokra lehet írni, rajzolni vastag filctollal, s ha betelik a lap, fölfelé ellapozható. A jobb oldali széksor előtt egy heverő volt, ezüstszínű takaróval.
Zellerék jobb oldalt kerestek helyet, nem legelöl, de azért úgy, hogy lássák az előadót.
– Miért van itt az a heverő? – kérdezte Zeller a feleségét, de neki sem volt ötlete. A közönség lassan gyülekezett, ahogy az emberek végeztek a vizsgálatokkal. Körülbelül harmincan lehettek, amikor egy fehér ruhás nő kíséretében megérkezett az előadó. Abbamaradt a zsongás-pusmogás, a nő köszöntötte közönséget, bemutatkozott, bemutatta az előadót, aki doktor és alváskutató volt, Győrből érkezett, és „nagy megtiszteltetés, hogy eljött körünkbe”.
Zeller rögtön megállapította, hogy az előadó nem illik a hely szelleméhez, ha már egészségről van szó, mert alacsony, kövér férfi volt, vastag lábakkal, vastag, szőrös karokkal, kerek, húsos arca volt és kopaszodott. Nem volt fehérbe öltözve.
Amikor beszélni kezdett, a nő gyors, halk léptekkel eltűnt, az előadó nézett utána, majd a közönséget pásztázta tekintetével. Zeller kerülte vele a szemkontaktust, s kellemetlen volt, amikor úgy érezte, egyenesen ránéz. A hangja azonban kellemes volt, érthetően beszélt.
Azzal a kérdéssel indított, hogy ki, miért jött ide. Elhangzott pár válasz: kíváncsiságból, egészségügyi problémák miatt, már hallott a Szívcentrumról, vonzó volt az ingyenes vizsgálat, de eléggé vérszegény volt a közönség (Zeller és a felesége sem mondott semmit), az előadó várt, hátha több és érdekesebb válasz érkezik, de amikor kezdett kínossá válni a csend, summázta, hogy akik itt vannak, azok tenni akarnak az egészségükért.
– Mi fenyegeti leginkább az egészségünket? – hangzott a következő kérdés. Erre már megélénkült a közönség: a rohanás, az idegeskedés, a stressz, a szennyezett levegő, a mérgezett vizek, a káros napsugárzás, a zsíros ételek, a mesterséges ételek, a mozgáshiány, a dohányzás, az alkohol, a kábítószerek, a gyógyszerek…
Az előadó felkarcolta a válaszokat a demonstrációs táblára, majd elégedetten nézett szét: „Biztosak ebben?” Hosszas fejtegetésbe kezdett az evolúcióról, hogy az élőlények milyen csodálatosan alkalmazkodtak a környezetükhöz, hogy nagyapáink és nagyanyáink keményen dolgoztak, mai szemmel nézve keveset tisztálkodtak, a férfiak pipáztak, cigarettáztak, zsíros, nehéz ételeket ettek, kevés gyümölcsöt fogyasztottak, annál több pálinkát, bort, és mégis ugyanannyit éltek, mint a mai emberek. Persze, a fertőző betegségek több áldozatot szedtek, de akit ezek elkerültek, hosszú öregkorra számíthatott. Közben villámgyorsan rajzolt a tábla következő lapjára, például torzonborz ősembert, stilizált sertést, boroflaskát, pipázó fejet, füstölgő autót, gyárkéményt, végül sírhantot, a fejfán nyolcvanas számmal.
– Mi lehet a magyarázat? – tárta szét karjait az előadó. A kérdést csend fogadta. Az előadó felemelt az asztalról egy kis készüléket, bekapcsolta, és a pityegő-villogó eszközt magasra tartotta, hogy mindenki lássa.
– Tudják mi ez? Elektromágneses sugárzást mérő készülék.
A közönségből néhányan felemelkedtek a székről, hogy jobban lássák.
– Miért jó, ha tudjuk, mekkora környezetünkben az elektromágneses sugárzás? Mert ez a láthatatlan jelenség felelős nagyon sok betegség kialakulásáért. Fejfájást, alvászavart okoz. Ha keveset alszunk, agyunk képtelen kijavítani a hibákat, amelyek az ébrenlét során keletkeztek szervezetünkben, például a dohányzás vagy a stressz miatt. Így nagyobb valószínűséggel alakulnak ki a rákos és a keringési megbetegedések.
Az előadó ismét magasba emelte a kezében levő kis készüléket.
– Látják, hallják? Az elektromágneses sugárzás jelen van a teremben – s már rajzolta is egy koordináta-rendszerbe a vége felé sűrűsödő hullámvonalat. Pedig nincsenek itt bekapcsolva elektromos készülékek. Vagy mégis? Persze, a mobiltelefonok.
Most fölvette az íróasztalról a mobiltelefonját, és közelítette a másik kezében levő készülékhez. A villogás és a pityegés erősebb és gyorsabb lett.
– Eldönthetjük, hogy dohányzunk vagy nem, iszunk szeszes italokat vagy nem, fogyasztunk kábítószereket vagy nem. Az elektromágneses sugárzás azonban mindenkit érint. Minden háztartás elektromos készülékek tucatjaival üzemel: van mobiltelefonunk, használjuk a számítógépet, mikrohullámú sütőben melegítjük az ételt, nézzük a televíziót… Az elektromágneses sugárzás olyan, mint a levegőszennyezés. Nem tudunk elmenekülni előle. Úgy is hívják: elektroszmog.
Zellernek ez már sok volt, eszébe jutott egy tudatosan egészséges életet élő kolléganője, aki az irodájában nem engedte fölszereltetni a légkondicionáló készüléket, félve a káros hatásoktól, az emberek többségének az arcán azonban látszott az „Aha!” érzés, hogy eddig nem is gondolt ilyesmire. Ezután az előadó két önként jelentkező hölgy közreműködésével bemutatta, hogy az elektromágneses sugárzás hatására a vörösvértestek összetapadnak, és ebből trombózis is lehet. Zeller a demonstrációban csupán lökdösődést látott, de azért elgondolkodott a dolgon. Hogy érthetőbb legyen, és a közönségnek legyen ideje átgondolni a dolgot, le is rajzolta a jelenséget: egy csőbe piros pöttyöket rakott, amelyek egy ponton összesűrűsödtek, csomót képeztek.
– Van-e kiút? – törte meg a csendet az előadó. – Dobjuk ki a televíziót, a mikrohullámú sütőt, a mobiltelefont? Szedessük ki a villanyvezetékeket a falból? Hány napig, hány percig tudnánk élni elektromos készülékek nélkül? Szerencsére van jobb megoldás! A lágylézer.
Zeller érezte, hogy az előadás eljutott a csúcspontra. Az előadó röviden ismertette a lágylézer technikai hátterét, és hogy egy lágylézeres készülékkel, amelyet naponta kétszer, negyed órára a csuklónkra csatolunk, megszelídíthetjük a megbokrosodott vörösvértesteket. Sajnos, a készülék nem olcsó, típusától függően háromszázezer és hatszázezer forint között van, de mindenki eldöntheti, kiszolgáltatottja lesz az elektroszmognak, vagy egyszer meghozza ezt az anyagi áldozatot.
– A nyugodt alvást, az alvás közbeni teljes regenerálódást pedig ez a takaró biztosíthatja – lépett oda a heverőhöz az előadó. – Ezüstszálakat tartalmaz, és tökéletesen védi a testet az elektromágneses sugárzástól. Ez sem olcsó, több mint egymillió forint.
– Sokan szörnyülködnek, vagy megmosolyognak, amikor kimondom az árat. Ennyit adni egy takaróért? De gondolják meg, mennyi pénzt fizetünk egy autóért, egy külföldi üdülésért, és ha megbetegszünk, mennyi pénzt hagyunk ott a kezelésekre, a gyógyszerekre! Elmondok Önöknek egy esetet. Az egyik előadás után odajön hozzám egy nénike, és mondja, hogy ő kér egy takarót. „Nem magamnak, hanem az unokámnak. Mert egy unokám meghalt valami vérképzőszervi betegségben, ezért kölcsönt veszek fel, pénzzé teszek ezt-azt, de megveszem a takarót az unokámnak, hiszen ő a legnagyobb kincsem.”
Csönd volt a teremben, Zeller úgy érezte, mindenki nyeléssel küszködik. Az előadó megköszönte a figyelmet, és reményét fejezte ki, hogy mindenki gondol majd az előadásra, amikor megismeri a vizsgálat eredményét.
Várakozás következett: az embereket sorra hívták be az orvosi szobákba. Már majdnem mindenki eltűnt a folyosóról, mikor Zelleréket szólították, ugyanoda, ahol a vizsgálat előtt már jártak. Leültek az asztalhoz, szemben a bajszos orvossal, aki a kartonjaikat nézegette. Egy ideig feszült csönd volt, majd az orvos Zellernek nyújtotta a kartonját.
– Úgy látom nagy baj nincs, a vérnyomást kell karbantartani. Ehhez a gyógyszere mellé ajánlok táplálékkiegészítőt, a földszinten a mintaboltunkban megveheti – mondta, miközben egy cetlire firkantotta a táplálékkiegészítő nevét, s átnyújtotta Zellernek.
– Köszönöm, majd meggondolom – mondta Zeller, de közben a kartonját böngészte. Grafikonok és táblázatok voltak rajta a testméreteiről, a vérnyomásáról, mindarról, amit ma megállapítottak a különféle vizsgálatok. Leglátványosabb egy krumpliszerű rajz volt, amely ki volt színezve vörössel, narancs- és citromsárgával, kékeslilával, szürkével, feketével.
– Ez a szív rajza, amelyet a számítógép készített a vizsgálati adatok alapján – mondta az orvos. Volt mellé jelmagyarázat, hogy melyik szín mit jelent, igaz, angolul. A lényeget azonban pár mondatban magyarul is összefoglalták. Zeller megtudta, hogy az élénkebb, világosabb színek a rajzon jót jelentenek.
– Mielőtt rátérnénk a kedves felesége eredményeire, megkérem, húzzon egy borítékot! – terített vagy tíz borítékot az asztalra az orvos. – Egészségmegőrző készülékeinkre vonatkozó árkedvezményeket, további kedvezményes szűrővizsgálatokat, vitaminokat, hasznos táplálékkiegészítőket nyerhet.
Zeller kivett egy borítékot a halomból, és kinyitotta, nem túl nagy izgalommal. Nem nyert semmit.
– Majd legközelebb – mondta az orvos, és a feleségére nézett. – Hát, itt vannak problémák! – adta át a kartont. – Szokott fulladni, szédülni vagy erős szívdobogást érezni?
– Fulladni nem – mondta a felesége, olyan hangon, mintha máris szédülne, és a kartonból próbálta megfejteni, mi lehet a gond.
Zeller a feleségére nézett, ő pedig nyugtalanul hol az orvosra, hol a kartonra. Mutatta Zellernek is, akinek szeme előtt összefutottak a táblázatok rovatai, vibráltak a grafikonok, de azt látta, hogy a szív rajzában jóval több a sötét szín, mint az övében volt. Hogy a feleségének rossz a szíve? Hiszen kettejük közül ő az energikusabb, többnyire ő cipelte trolira, buszra föl-le a gyerekeket, gyakran egyedül megy a piacra, meg se kottyan neki a tojással, zöldségekkel, üveges szörpökkel tele szatyor. Zeller többet betegeskedik, többet nyavalyog.
– Nem cserélték meg az eredményeket? – kérdezte hitetlenkedve Zeller, de az orvos szerint ez lehetetlen, és az a sajnálatos igazság, hogy a felsége szíve nem dolgozik jól – Nézze a fekete, a szürke és a kékes színeket, ezek rossz oxigénellátásra utalnak!
– Hát, ilyen – mondta a felesége, s följebb húzta ölében a retiküljét – majd elmegyek az orvoshoz.
– Ha ez így marad, egyre fáradékonyabb lesz. Nem szokott éjszaka felébredni? Az infarktusok is gyakran éjszaka következnek be – mondta az orvos. – De a csontsűrűsége is a normál érték alatt van,
Zeller le volt taglózva, a feleségének a megszokottnál pirosabb volt az arca, s úgy mozdult a széken, mintha menni akarna.
– Elmegyünk majd az SZTK-ba, kivizsgálásra, feltétlenül elmegyünk! – mondta Zeller, s ő is úgy érezte, bárcsak szabadulnának már ebből a szobából.
– Egy lágylézer-készülék rendszeres használat mellett sokat javítana az állapotán! – mondta az orvos. – A mai alkalommal húsz százalék kedvezményt tudok adni. Az már ötszázezer forint sincs! A csontritkulásra is nagyon hatékony, természetes alapanyagú készítményünk van.
– Nekünk az is sok – mondta a felesége, az ötszázezer forintra célozva, és Zeller is ezt gondolta, sóhajtott is.
– Tudják mit? Beszéljék meg, én kimegyek pár percre! – ajánlotta az orvos, majd meg sem várva a választ, kiment.
Zeller és a felesége egymásra nézett, majd mindketten az ablakra, amely a beszűrődő zajok alapján egy udvarra nyílhatott. Napos idő volt, és Zeller úgy látta a szobába beszökő napfény baljós árnyakat támaszt. Látta a feleségét karcsún, huszonévesen, látta, amint kirándulnak a hegyekben, könnyedén lépdelnek, és nagyon jó fogni a lány kezét. És a szeretkezéseket, amire bárhol, bármikor találtak alkalmat, egy bükki patakmeder elefántfülnyi lapulevelei között, egy dunántúli vár alatt, a bozótosban, az egyetem melléklépcsőjén, a legfelső emeleti lépcsőfordulóban, a wellnessközpont csendes szabadtéri medencéjében, októberben, amikor már korán sötétedett és száraz faleveleket sodort a szél a medence vizébe. És látta a mindig sötét albérleti szobát, ahol egy lakodalomról hazatérve hajnalban, kissé pityókásan feleségül kérte, mert éppen arra terelődött a szó. És a mózeskosarat, amelynek az egyik fülét fogta, amikor hazahimbálták a kórházból oázó elsőszülött fiukat, s mivel a kórházi gyerekorvos fölírt ezt-azt a babának, betértek egy patikába, és a gyógyszerész lány azt mondta, „tyűha!”, talán mert túl fiatalnak tartotta őket. Mindezt egy pillanat alatt látta Zeller, ahogyan azt is, hogy a felesége most is szép, és lehetetlen, hogy a szíve beteg.
– Mi legyen? – kérdezte Zeller, mintha egy baljós árnyék szólalna meg.
– Nincs annyi pénzünk – mondta a felsége.
– De akkor mi legyen? – szólt az árnyék.
– Elmegyek a Lilienhez (ő volt a háziorvosuk) és az SZTK-ba.
– Az önkéntes nyugdíjpénztár hozamát most vettük fel.
– Az a gyerekeknek kell – mondta a felesége.
– Vehetnénk fel fizetéselőleget – kapaszkodott Zeller az utolsó szalmaszálba.
– Elmegyek a Lilienhez – mondta a felesége –, hátha tévedett a vizsgálat.
– De ha mégis… – Zeller nem fejezte be a mondatot, mert a szobába belépett az orvos.
– Meggondolták?
– Köszönjük, erre most nincs pénzünk – mondta Zeller felesége.
– Ha nincs önöknél pénz, nem gond – mondta az orvos. Elvisszük önöket taxival a lakásukra vagy a bankba, hogy kivehessék a pénzt.
Zeller már mondani akarta, hogy „Talán, akkor…”, de a felesége megelőzte:
– Köszönjük, most nincs pénzünk, jó lehetőség, de most nincs. – Felállt, hogy induljanak. Zeller érezte, hogy kullogni fog utána, bűntudattal és a szegénységére dühösen.
– Várjanak még, kérem, a nyereményjáték! – mondta az orvos. Zellerék leültek, az orvos kotorászott az íróasztal fiókjában, és a felesége felé nyújtotta a borítékokat, amelyek legyezőszerűen voltak elrendezve a jobb kezében. A felesége húzott egyet, gyorsan kinyitotta, hogy indulhassanak már. A borítékban levő cetlin az állt, hogy nyert egy lágylézer-készüléket, mindössze kétszázezer forintért, és egy évig havonta ingyenes szűrővizsgálaton vehet részt. „Micsoda?” A felesége még egyszer elolvasta a cetlit, majd az orvosnak nyújtotta.
– Ez rendkívüli szerencse! – örvendezett az orvos. – A vizsgálatokon havonta látja majd, hogy mennyit javult.
– Nekünk a kétszázezer forint is sok – mondta a felesége.
– Van annyi a kártyámon! – mondta gyorsan Zeller. – Az egészséged…
– Már jó ideje tartunk egészségügyi szűréseket, és mondhatom, ritkán húznak ki ekkora nyereményt – mondta az orvos. Zeller megszorította a felesége kezét.
Beadták a derekukat. Az orvos gyorsan kitöltötte a nyereményt igazoló papírt, vették a kabátjukat, és együtt lelifteztek a földszintre. Kicsi, zsúfolt boltba léptek be, az orvos mutatta az eladónak a papírt, az eladó odament az egyik polchoz, nyújtózott, kotorászott, majd letett a pultra egy kis dobozt, és máris fizethettek.
A pénztárnál nem fogadta el a terminál Zeller kártyáját. Akkor jutott eszébe, hogy a számláján be van állítva, naponta csak százötvenezer forintot költhet. Így a felesége kártyájával fizettek, amelyen éppen kétszázezres napi korlát volt beállítva. Zeller örült, hogy már nem akadékoskodik a felesége.
Végre megkapták a kis csomagot („Tájékoztató is van benne a készülék használatáról és néhány tanács az egészség megőrzéséről”– mondta az orvos), és maguk mögött hagyhatták a Szívcentrumot!
Elmúlt dél. A kora tavaszi párás levegőt átitatta a napfény, a Duna-híd környékén, a polip csápjaiként elágazó utakon tompán morajlott a forgalom, a hídon hosszú villamosok döbögtek – mindez megnyugtatta Zellert, szerencsére, mert amint kiléptek a Szívcentrum üzletéből, alattomos idegesség kúszott végig a testében, hiszen most hagytak ott kétszázezer forintot egy csomagért, amely akkora, mint egy játékautó doboza. Ennyit máskor egy hónap alatt se költenek! És az is szerencse, hogy a felesége mosolyogva mondta:
– Nagy hülyék vagyunk!
Később, már a villamoson tette hozzá:
– Lehet, hogy csak nyertes borítékokat rakott elém?
Visszagondolva Zeller is úgy látta, az orvos gyanúsan sokat kotorászott a fiókjában, mielőtt elővette a borítékokat. Talán nem is ugyanazok a borítékok voltak, mint amelyekkel ő próbált szerencsét!
A hazaút során, mindketten feszültek voltak, és ezt nem leplezte, hogy a ringatózó járműveken megbeszéltek néhány semleges dolgot, például, hogy mi legyen az ebéd.
– A gyerekeknek ne mondjuk el! – mondta a felesége, a lágylézer-készülék megvételére célozva. Zeller egyetértett.
Amikor hazaértek, a gyerekek még nem voltak otthon. Izgatottan nyitották ki a dobozkát. A készülék fémszínű és karóraszerű volt, kb. 7 x 6 x 4 centi méretű, 3 centi széles, tépőzáras szíjjal. Könnyen a csuklóra lehetett erősíteni. A kijelzős oldalán volt három négyzet alakú gomb, amelyekkel különböző beállításokat lehetett elvégezni, és volt egy kör alakú gomb, a készülék bekapcsolására. A készülék hátoldalán nyolc kör alakú nyílás volt, olyanok, mint a telefonok kamerája, csak kisebbek, inkább pontszerűek. A hátoldalra volt gravírozva egy hosszú számsor is.
Elolvasták a készülékhez adott tájékoztatót, majd Zeller felesége az előírás szerint fölcsatolta a készüléket a csuklójára, és megnyomta az ON/OFF gombot. Pittyenés hallatszott, és a készülék hátoldalán piros fény jelent meg, kiemelve a csuklón az erek kékes színét, a kijelzőn pedig egy digitális óra zöld fénnyel mutatta, mennyi van hátra a 15 percből. Zeller figyelte a készüléket, de nem történt semmi.
– Érzel valamit? – kérdezte a feleségét, de nem érzett semmit.
Amikor letelt az idő, a készülék kikapcsolt, és Zeller csatolta a csuklójára. Pittyenés, piros fény, a zöld számsor a kijelzőn 15:00:00-ról egyenletesen csökkent nulláig, de Zeller sem érzett semmit. Csalódottan tették vissza dobozába a készüléket, a dobozt a hálószobába vitték, ahol az éjjeliszekrény fiókjában találta meg végső helyét. Ott egyik gyerek se szokott kutakodni.
A nap rendesen folytatódott. Az egyik fiú ugyan megkérdezte, mi volt az egészségügyi szűrésen, de nem igazán érdekelte a dolog, a kartonokra futó pillantást vetett, a készülékről nem beszéltek neki.
Este, amikor a gyerekek már visszahúzódtak a szobáikba, elővették a lágylézer-készüléket. Óvatosan kiemelték, a dobozból, kihámozták a buborékfóliából, és nézték, mintha újjászületést ígérő szent szkarabeusz lenne. Nyomkodták gombjait, figyelték a szerkezet reakcióit. Először a felesége csatolta föl negyed órára a csuklójára, majd Zeller.
– Remélem, nem okoz rákot! – mondta, amikor eltelt a negyed óra.
Másnap Zeller kutakodni kezdett az interneten. A lágylézerről talált írásokat, amelyek bizonyították jótékony hatásait, bár korántsem olyan hatásokat, amiket a Szívcentrumban ígértek: inkább fájdalomcsillapítást, sebgyógyulást és gyulladáscsökkentést. Zeller örömmel számolt be erről a feleségének. A Szívcentrummal kapcsolatban azonban csak átverésről, károkról olvasott. Voltak, akik leírták, hogy az egészségügyi állapotfelmérés hókuszpókusz volt, az előadást egy sarlatán tartotta, a kicsalt pénzt pedig a Szívcentrum nem akarja visszaadni. Néhányan pertársaságot is alakítottak már, hogy legalább a káruk egy része megtérüljön. Bajos ügy.
A különböző írásokból és főleg a hozzászólásokból jól szervezett bűnbanda képét rakta össze Zeller. Arra is ügyeltek, hogy az üzlet, ahol értelmet nyert a vizsgálat és az előadás, külön helyiségben legyen, mert állítólag az ilyen előadásokon nem foglalkozhatnak termékek eladásával.
– Hogy nem vettük észre! – sopánkodott Zeller, aki fürge észjárásúnak és közügyekben jártasnak hitte önmagát, ahogyan arról is meg volt győződve, hogy a felesége két lábbal áll a földön.
Nem egymást hibáztatták, hiszen mindkettőjüknek volt mentsége, bizonytalan szédülések, nyomás a mellkasban. Zeller a rajzra gondolt, amely a felesége szívét ábrázolta, a sötét színek tobzódására. „Hogyan érezném magam, ha nem vesszük meg azt az életmentő készüléket!” Hinni akarták, hogy használ a készülék, amelyért annyit fizettek. Aznap este harminc percen át tartották a csuklójukon.
A harmadik napon már teljes mértékben baleknak érezték magukat. Nem találtak a csalásra perdöntő bizonyítékot az interneten, és másutt sem. Egyszerűen csak végig gondolták, mi történt azon a délelőttön a Szívcentrumban: újra értelmeztek bizonyos mondatokat, hangsúlyokat, gesztusokat. Balekok voltak! Arra sem gondoltak, hogy a háziorvos időnként mindkettőjüket beutalta EKG-ra, és a vizsgálat soha nem jelzett szívproblémát. A rádió- és tévécsatornák, az újságok sem harsogtak az új életmentő készülékről.
Rossz érzés becsapottnak lenni. Az ember leng, mint egy üres, önjáró kabát, bátortalan lesz, könnyen elpityeredik a lelke. Akarja elfelejteni a dolgot, de annál többször eszébe jut.
Vigyék vissza a készüléket Szívcentrumba, és kérjék vissza a pénzt? Csináljanak balhét a Facebookon, mondják el sorsukat fűnek-fának, pereskedjenek? Szégyellték volna! Esténként a csuklójukra csatolták a készüléket, nézték a piros és a zöld fényt, időnként viccelődtek azon, hogy atomemberré, űrlénnyé válnak. Majd gondosan elrakták az éjjeliszekrény fiókjába.
Eltelt egy hét, talán kettő. Aznap reggel is munkába mentek. A metrón nagy volt a tömeg. Rengeteg ember préselődött össze a kocsiban, de a szerelvény még nem indult el. Ez idegesítő volt. Végre nehézkes szusszanással becsukódtak az ajtók, a szerelvény gyorsított, s a himbálózó kocsiban Zeller próbált egyenesben maradni.
– Milyen szép napfényes reggel van! – mondta a felesége, mert a szerelvény még a felszínen haladt, s éppen egy lóversenypályára láttak rá, ahol üde zöld volt a fű, és két-három fogat rótta a köröket. Zeller a feleségére nézett:
– Nem megyünk többet oda!
A felesége mosolygott rá. Tudta, hogy a Szívcentrumról van szó.
Illusztráció: Szívritmus a monitoron (pixabay.com)
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
