Alföldy Jenő: Egy töret „kaja” megszentelése
Tamási Orosz János: Áthatol a Van
Hogy esztétika és etika mennyire szorosan kapcsolódik egymáshoz, arra jó példa Tamási Orosz János új verseskönyve, az Áthatol a Van. Nehezen értelmezhető hangzású cím. Rájátszás Vasadi Péternek egy verssorára ‒ az ő állításának fordítottja. A katolikus költő így írta: „Áthatolhatatlan a Van”. A stílus szempontjából Pilinszky elvont, mégis megszemélyesítő képeiből ered ez a kifejező módszer, amelyben a különféle minőségek egymáshoz mágnesezése egy újszerű, fogalomértékű képi összetételt eredményez. Jelen esetben részecskeelméleti értelmet kap a Tamási Orosz által módosított kijelentés: minden, ami van, a parányok világában rezgés, energia, s ennek megmaradása a kiterjedésnek köszönhető. Minden, ami „van”, tovább is megmarad emlékezetünkben, tudatunk alatt és viselkedésünkben ‒ semmi sem nyomtalan.
Vasadi közvetítésével és főként verseinek katolikus tartalmával Tamási Orosz a hazai költészetnek ahhoz az eszmeköréhez kapcsolható, amely főként Pilinszky verseivel és Weöres Sándor lírájának krisztusi tartományával ért el szférákon túli magaslatokat. Az így értelmezett keresztény-egzisztencialista eszmeiség szükségképpen moralista jellegű. A kötet legfőbb értékét az etikai igényessége emeli magasra. Az egyénien kezelt prózaversek pátosza, extatikussága és helyenkénti iróniája ennek az energia-kisugárzásnak köszönhető. A költő számos versével igazolhatóan a szegények pártján van. Kritikusan viszonyul a társadalmi egyenlőtlenséghez, és szelíden protestálva is sokszor fölemlegeti költői sikereinek gáncsolóit és más akadályait. Megítélésem szerint ez a kötete bizonyos áttörést hozhat költősorsában: az imádságos hangvétel, az érzelmi következetesség karakteres költőnek mutatja, s moralizmusának hitelességét erősebb alapra helyezi régebbi, panaszos hangú verseinél. Az 1953-ban született költő érdekes önarcképet munkált ki az évtizedek folyamán. Olyan személyt, aki hol kényszerű, hol önkéntes, hol hivatott vándora a széltében-hosszában belakott hazának ‒ egyik korai kötetének címlapján egy heverővel a hátán cipekedik, gondolom, új otthona felé. Költői hivatása mellett azért olykor kenyér és hivatal is jutott neki egyik-másik szerkesztőségben, s ma remélhetően méltó életkeretek között folytatja folyamatos önképzéssel kiegészített, meglehetős olvasottsággal kiegészült költői mesterségét.
Fontosnak tartja, hogy jelzéseket adjon szellemi vonzalmairól, példaképeiről. Gyakran áthallás-szerűen idézi József Attila, Arany János, Vörösmarty, Füst Milán, Radnóti, Illyés verseit, prózáit. Idézeteiből és ajánlásaiból megítélve fontos indíttatásokat kapott (Vasadi Péterrel együtt) Bágyoni Szabó Istvántól, Bella Istvántól, Oláh Jánostól, Wass Alberttől. Vidéki pályakezdő korában Bory Zsolt, Marschalkó Zsolt bátorította. Személyesen is hatott rá a hozzá hasonló eredetű Ratkó József, akit a „kiemelt káderek” sorsa várta volna, ha tudatában nem fordul meg tengelye körül a hazai társadalom. (Gondoljunk Ratkó Nagynéném, a miniszterasszony című versére.) Az egy évtizeddel fiatalabb, de belső függetlenségére ugyancsak kényes Tamási Orosz is a „lelki-szabad” életmódot választotta (az idézett szóösszetételt Illyés Gyulától kölcsönöztem). Hogy kik hatottak még rá, nehéz lenne fölsorolnom ‒ bújtatottan megidézett pályatársakat (például Kovács József Hontalant, a cigány-magyar költőt), klasszikus külföldieket. Mély rokonszenv fűzi Assisi Szent Ferenchez, Antoine Saint-Exupéryhez, Rimbaudhoz és mártírsorsú politikusunkhoz, Esterházy Jánoshoz. A legfőbb ihletők között kell említenem Jézus Krisztust, a szeretet hirdetőjét.
Zsoltáros versei, imádságos dalai, a zsidó kaddist átélő és keresztényi önmagához alakító fohásza, az önéletrajzi elemekben, sorsmotívumokban gazdag szerelmes versei mind jellemzők rá. A Miatyánkot idéző és mintegy tovább író, személyessé és naprakészebbé tevő költeményei alighanem a kötet legnagyobb vívmányai. Kétségtelen, hogy a mai lírában gyakoribbá vált a vallásos költészet, mint néhány évtizeddel ezelőtt, s ennek megvannak a társadalmi okai, de két észrevételemet fűzöm ehhez. Az egyik az, hogy két legnagyobb hatású 20. századi költőnk, Ady és József Attila a rendszerváltás után magától értetődőn és megkérdőjelezhetetlenül foglalta el vezető helyét az istenes lírában, miközben politikai verseik egy része „kiment a divatból”. A másik, hogy a jól érezhetően őszinte mai költőknél a példakép- és témaválasztás nem egzisztenciális okokra vezethető vissza, hanem „sors, szándék, alkalom” (Ady) együttesére, alkatra, hajlamra s a művelődés forrásaira. Tamási Orosz János egy helyütt (Önlexikon, Cédrus Művészeti Alapítvány, 2017, szerk. Szondi György) így nyilatkozik Jean Danielout idézve: „Ott, ahol nincs többé kereszténység, az ember nem pusztán megszűnik kereszténynek lenni, de embersége is csorbát szenved” (in: A történelem misztériuma).
Prózaversei expresszívek, nagy sodrásúak, s a Miatyánkot idéző verseiből különösen a következők megragadóak: Karácsonyi triptichon; Így legyen; Szikláinkon szavak szilánkjai; Csak kajára; Keresztnek gallyai; Fohász megbékélésért; A véset. A keresztény hitvallás szinte szavanként vagy szókapcsolatonként kiemelt részleteit mintegy tovább írva kezeli költői fogadalmának és szeretetfilozófiájának kifejtéséül. Egyetlen mondatában már érezhető az imádságból a próféciába átcsapó vers meggyőző ereje: „s a kenyér törése nem a hatalom kinyilvánítása, a harc kezdete, hanem a szeretet lényege” (Csak kajára). Micsoda különbség van a „kenyértörés történt” meg a „kenyeret tört neki” között anyanyelvünkben! Igen, de költő kell hozzá, hogy ezt észre vegye, és úrvacsoraként, szentostyaként felmutassa. Némi szemrehányást érzek szavaiból, amikor Sietős az Úr című versét olvasom. Ama nagy Úr sajnos ritkán ér rá, hogy utánunk nyúljon, amikor patás lábak elbuktatnak minket.
Megjelent: a Búvópatak 2019-es júniusi számában.
Illusztráció: Tamási Orosz János (Kállay Kotász Zoltán fényképfelvétele, 2015)
Cimkék: cikkek, visszhang
