Mondd meg nékem, merre találom…

Kritika

június 3rd, 2019 |

0

Marton Árpád: “Egyre messzebb, egyre följebb”

 

Simai Mihály új kötetéről

 

Ha arra kérnének, fogalmazzam meg, mit tartok a költészet lényegének, azt mondanám: a költészet a nyelv lehetőségeinek kibontakoztatása a teljességig. Akár így: a Teljességig. Nagy kezdőbetűvel. Jelentés és jelenség, ritmus és logika, zene és zenén túli valóság: a lét tapasztalásának lehető legsűrűbb kifejezése. Túl mindazon, ami leképezhető. A Kimondhatatlan mezsgyéin.
Ami rögvest fölveti a kérdést: létezik-e még metafizikus költészet, és ha igen, van-e lényegi különbség metafizikus és transzcendens költészet között.
Simai Mihály költészete igennel felel ez utóbbi kérdésekre. Ha a költészet a nyelv lehetőségeinek legvégső kibomlása és beteljesülése, elengedhetetlen, hogy a vers a legvégső létkérdésekkel foglalkozzék a játék csillanó fölszíne alatt. Ám ha a végső kérdések verses vallatása metafizikus tett – mert mi más is lehetne –, mi volna akkor szerintünk az, ami a költészetet transzcendens minőséggel ruházza föl?
A transzcendencia – filozófiai értelemben – az önmeghaladás képessége. Szorosan véve nem létezik nem-transzcendens művészet: minden kifejezés egy magasabb létsíkon, komplex térben értelmezi saját magát. Szimbolikus, ami annyit tesz: önmagában mutatja föl a nálánál magasabb rendűt, összetettebbet. Csakhogy az önmeghaladás képessége metafizikai megalapozást föltételez. Simai Mihály költészetében rendre ennek a végtelenre való nyitottságnak tanúságtételével szembesülünk. Legszebben alighanem a Mély/én című, leheletfinom rézkarcban: “a végső metafizikai atom / végtelenjében /valaki / halkan / énekel.”
Simai Mihály költészete a lehető legjobb alkalmat kínálja a finom különbségtételre. Már csak amiatt is, mivel a jelen kötet egyszerre vállalkozik a visszatekintésre, az önrevízióra és a legutóbbi verstermés beillesztésére az életmű egészébe. Témáit tekintve nosztalgikus. Ámde nála a mindünk számára jelentős eredet-nosztalgiák egy teljesebb, univerzális eredetmítosz ősképeit villantják föl: “De őrzi még a gyémántpillanat, / milyen az, aki igazán szabad” (Magasles, anno 1952). Anyaság-versei (Készül a tél; A hószín gyolcs toronyban) a megszámolhatatlan előzménnyel terhes tematikán belül is a legjelesebbek közül valók. Éppen mivel egyéni eredetünk misztériumát egyetemes drámánk fölfoghatatlanságával visszhangoztatják össze: “halálon túl is fájlalom / hogy fájok még neked” (Halk esti dal).
Ami  pedig a transzcendens jelzőt illeti, nos ezt a legkevésbé sem tematikus értelemben gondolom. Ahol nem a versben önmaga végső lehetőségeit kinyilvánító nyelv mutat föl transzcendens minőséget, nem beszélhetünk egyébről kegyes retorizmusnál. Míg a művészet lényege, hogy benne a forma maga mutatkozik meg tartalom gyanánt. Ami a verset illeti: a jelentéseket és a jelentéseken túli jelentést a vers anyagának, a nyelvnek saját törvényei segítik a napvilágra.
Naiv megközelítések ilyenkor hivatkoznak az ihlet, az emelkedettség, az elragadtatottság képzeteire. Meglehet, teológiai értelemben a verset magasabb szellem írja az ember által. Csakhogy e helyütt nem dolgunk teológiai következtetésekkel élni. Nekünk most fontosabb a költő sajátságos tapasztalata. Miszerint mintegy a szavak akarnak verssé válni, avagy a vers maga az, amely meg akarja írni, illetve – szerencsés esetben – meg is írja önmagát.
Meglátásom szerint a kérdés kulcsa Simai Mihály verstechnikája. A mai fősodor azt mondaná talán: régivágású, avíttas, ósdi. Amire azt felelem: eszerint értékálló. Minden költő tudja, micsoda semmi máshoz nem hasonlítható létállapot tudatosság és öntudatlanság határán a vers születésének pillanata. Közlendő, iskolás szóval üzenet az egyik oldalon, másfelől a szavak lüktetése és logikája. Akárcsak a DNS-lánc két nukleotid-szekvenciája: zene és értelem, ritmus és tartalom egymásba kapaszkodva, egymást föltételezve löki előre a verset a verssé válás folyamatában.
A fent leírtak az úgynevezett transzcendens, emelkedett témák vonatkozásában válnak a leginkább szembetűnővé. A keresetlen címet viselő Gyász például a dalforma megkérdőjelezhetetlen letisztultságába önti az érzelmesség csábításával kísértő élményét, miközben szinte észrevétlen lopja be a litániázó felsorolásba a legfontosabb metafizikai viszonylatokat: “üres az ágy és üres a szék / üres a Jó és üres a Szép / üresebb nem volt a világ soha még”. Megannyi istenes és istenkedő költeményt sorolhatnánk elő, amelyek esztétikai, költészettani értelemben szemernyivel sem haladják meg a vőfélyrigmusok színvonalát. Akárcsak az érthető pátosz szülte, mégis silány történelmi emlékművek. Simai Mihály ebben a kötetben legalább hat úgynevezett “nagy verset” közöl – a Pataki Ferenc Édenkertjének margójára írt Előtt // Után // Alatt, a biblikus jelenetbe igézett Az irgalmatlan csillagok alatt, a Babits-féle előzménnyel magabiztosan feleselő Vincent van Gogh csillagos éjszakája — benne a fölényesen bátor, mert egyszerre klasszikus és modern metaforával: “az életünket pörgető / végtelen-féktelen csillagrulett” – vagy a Végtelen vonzásban. Ugyancsak eredeti, áttetszően személyes vallomás Az elszakított elszakíthatatlan, ez a patetikus közhelyektől teljességgel mentes Trianon-vers.
Simai Mihály titka talán az, hogy kíméletlenül őszinte és tökéletesen sallangtalan. Számomra a nagy versek, egyben minden “nagy versek” legkülönbje a Felhőarcom szálltában visszanéz. A dal könnyedsége, a kor rezignált bölcsessége és a költészet fenséges és egyetemes öncélúsága ragyogja be minden sorát: “A Teljességből / egy törött darab, / amit elvettem, / s az is lennmaradt.”
Simai különben is mestere az epigrammatikus, tömör és találó lényegre törésnek. Érthető módon a kötet első, Misztériumok címet viselő füzére mutatja föl a legtöbb frappáns, a vers kámeaszerűen finom formái közt fölcsillanó bölcsességet (Messiás, Emberi színjáték), ám a vers dallamához szelídített csattanós tézisek rendre megjelennek a többi szakaszban is (Egy elhaló hang). A Halálos csend című négysorosban ez az epigrammatikus szikárság egzisztenciális drámává terebélyesedik: “A Soha elvágta a madár torkát / halálos csend a dal halott / meg sem tudtam köszönni még hogy voltál / és már én sem vagyok” Az Alkonyat sokszorosan áttételes képe az egzisztencialisták filozófiájának summázatát tömöríti bámulatosan sokrétű képbe: “egy öröklétre vágyó sohanap / ülök a parton mint megkövült miért”.
Ez a kíméletlen szembenézést és rendületlen szépségkultuszt vegyítő költői attitűd nem születhetne meg a biztos formaérzék és az elragadtatás készsége híján. Amely olyan megejtő verscsodákat művel, mint a szerelmi líra legjavához méltó Csak a szemeddel kérdezed vagy a rézkarc-finomságú, ezernyi jelentésréteget fölszikráztató, ugyanakkor elbűvölően zenei Álomhatáron.
A pillanat, a soha és az örök. Simai Mihály verskorpuszán évek óta végigvonul eme – ugyancsak metafizikus – perspektívarendszer. Ami távolról sem szorítkozik az életrajz, a költői pálya stációira. Ahogyan az a jelen kötetben egymás mellé sorolt korai remeklések és kései összegzések összképéből törésmentesen kitetszik: Simai Mihály költői eszmélésének kezdetei óta e mindannyiunkat gyötrő apóriákkal, tér-, idő- és léttudatunk egzisztenciális erejű paradoxonjaival viaskodik. Hisz a jelen tapasztalatában eredendően megjelennek az emlékezés semmiben gyökerező, megalapozásért sajgó nosztalgiái, amiképpen a kései önreflexiók is az Időtlen perspektívájára helyezik a múlandóság csüggesztő élményeit. Ha pedig a metafizikai sík a pillanat – örök – soha föloldhatatlan ellentmondásosságában, kínzó tudatában jelenül meg, immár lehetségessé válik a transzcendens, ha tetszik: kegyelmi valóság belépése is a költői világegészbe. “magához húz a Gravitáció / megjelöl magának a Végtelen” (Stigmák, anno 1935); “Olyan szerelmes vagyok a Létbe, / mint teremtéskor a Teremtő Isten” (Mikor az élet ölbe vett II).
Tagadhatatlan, hogy a Simai-vers immár az imádság hangján szól, és hogy ezt elfogadjuk-e a költői önkifejezés legmagasabb fokának, nos, ez immár befogadói, világnézeti kérdés. A költészet funkcióinak és megnyilvánulásmódjainak hierarchiáját tekintve vitathatatlanul a költői közlés legmagasabb szintje, amely – legyen bár szó egyedi életemlékekről vagy mindünk számára közös emberi léthelyzetekről, az ember kozmikus léthelyzetéről — egyetemes távlatokat tár fel. Másként fogalmazva arra vall: a költő becsületes és őszinte önreflexiója a nyelv lehetőségeinek kiteljesítése során léte eredendő dimenzióival szembesíti az embert. Amelyek szükségképpen transzcendensek.
Megindokolva a gondolatmenetünkben kijelölt különbségtételt metafizikus és transzcendens költészet között. Metafizikus, azaz metafizikai irányú, más szóval transzcendentális az a szellemi aktus, amely önnön lehetőségeit megragadva és egyben felülmúlva a túlnani, a transzcendens felé tör. A transzcendentális vagy metafizikus filozófiai minőség, amelynek a transzcendens a tárgya. A transzcendens a teológia síkján értelmezhető, mert a végtelen immár nem a tárgya, hanem az alanya. Benne a végtelen mondja ki önmagát az őt ön-transzcendálásában kereső teremtett létezőnek. Ezen a ponton a költészet maga lép teológiai értékre: a nyelv lehetőségi feltételeinek önmeghaladó kibomlása az önmagát kimondó Végtelen, a Transzcendencia határához ér. A költészet az Isten önkimondásának terévé válik.  
Amely lehetőséggel számos vallásos indíttatású költői mű adósunk marad, kétes értékűvé is téve őket. A transzcendencia törvénye szerint csak a lényegével azonos létező válhat a szentség hordozójává, megnyilvánulásának-önkinyilatkoztatásának színhelyévé. Költészettani értelemben ilyenkor dől el, vajon vallási érzékünkkel kufárkodó giccs avagy nemes költői anyag-e az, amelyen keresztül az elragadtatott – és személyes értelemben vitathatatlanul hiteles – egyetemesség-tapasztalat utat tör magának. “igen barátaim! – ez a költészet / a magukat-meg-nem-adó csodák!” – olvassuk a Ballada a költészetről hasonlat-crescendójának végén. És csakugyan. Simai Mihály a költői anyag, a nyelvi és formai lehetőségek lehető legfinomabbá kristályosított, mikrooptikával tetten ért szerkezetei révén vezeti be költészetébe a transzcendens, anyag fölötti tartalmakat. “Véget-nem-érő lélekszakadás / a Lét” – csattan az Olasz Attila-festmény széljegyzetéül szánt Kék zárlata. Az ezt előkészítő három sor remekbe szabott játék rímekkel és színtónusokkal, a szavak helyiértékével. Hasonló makulátlan költői anyag, márványszerű részletgazdagság és sima(i)ság emeli mikrokozmikusból kozmikussá a Kettős spirál című verset. A Fájdalom / Metamorfózis szabadversbe oldódó szórituáléját mágikus kapocsba fogja az alábbi szóhármas: “valahol / messze / holdsehol”. A Szűcs Árpádnak dedikált Fény-meditáció pedig egyenest egy haiku-szerűen tömör mag köré koncentrálódik: “Sohába hull / minden / ami örök”. Hogy aztán – visszafordító ráolvasásként – ez legyen a végkicsengése: “hitesd velünk Reménység Angyala / hogy Örök Létbe / hull minden soha.”
Hitem szerint a vers legalább fele arányban zene. Ha a gondolat a vers által, a szavak zenéjéből születik meg, támad elő, akkor beszélünk jó versről. A művészetben anyag és forma sohasem választható széjjel. Biztos vagyok benne, hogy egy jól megírt magyar vers már a zenéjével élményt szerez egy japán vagy egy finn hallgatónak. Ha a szavak tónusa egybefut a mondandóval, akkor beszélünk magas rendű költői teljesítményről. Bizonyos értelemben a szavak mágiája ez: auditív formájuk titokzatos és szerves módon kapcsolódik a jelentésükhöz, és a költő ezt tárja föl a versben, újra meg újra visszahelyezve jogaikba agyonkoptatott, a napi használatban elnyűtt szavainkat. Olykor a vers egy-egy telitalálat szó-lelemény, egy bravúros metafora jogán is érdemes a fönnmaradásra. E kötet minden egyes sora színtiszta, nemes költészet. Simai Mihály versei bővelkednek a mellbevágóan gyönyörű szóképekben: “fölzeng a semmi angyaltrombitája” (Ilyen tavasz lesz). Ezért a metaforáért pedig: “Tollászkodik a csillagok verébraja” (Leonardo éjszakája) sok költő egész életművét odaadná.
Ejtsünk pár szót még a rímtechnikáról. Egyes mai költők nézete szerint fölösleges cifraság, úri passzió. Simai Mihály azon költők közé tartozik, akiknek számára a rím a vers zeneiségének egyik legfőbb biztosítéka. A rím az a kapocs, amely a fóliáns lapjait kötetté fogja össze. A szegecs a remekbe gyalult fakapun. Simai Mihály rímei gyémántkapcsokként fogják össze a sorokat és a képeket: “Örök kezdet! Vitéz Virág-Királylány! / amíg te vársz, mit bánom én, mi vár rám…” (Tavasz-boleró). Másutt a bravúros rím az alapja a kongeniális költői azonosulásnak: “Mit kezd a torz világ egy tiszta szívvel? / Pokolra küldi, hogy legyen dudása, / – végül a Semmiágra, mely a Lét / mennyországa és pokla között ível / át / a Mindentudásba” (Széljegyzet a J. A.-Univerzumhoz). Az efféle széljegyzetek könyvtárnyi filológiai okfejtés alól húzzák ki a talajt. Költészetben fejtik ki a költészet lényegét.
(Simai Mihály: Visszhangzik a fény. Válogatott, új és újraírt versek. Somogyi-könyvtár, Szeged 2019.)

 

Illusztráció: Simai Mihály (2015)

 

Cimkék: ,


Feltöltötte:

Napút Online adatlap-képe



Back to Top ↑

Tovább az eszköztárra

A weboldalon cookie-kat használunk annak érdekében, hogy megkönnyítsük Önnek az oldal használatát. Felhívjuk szíves figyelmét, hogy az oldal további használata a cookie-k használatára vonatkozó beleegyezését jelenti. Több információ...

Az oldalon történő látogatása során cookie-kat ("sütiket") használunk. Ezen fájlok információkat szolgáltatnak számunkra a felhasználó oldallátogatási szokásairól, de nem tárolnak személyes információkat. Az oldalon történő továbblépéssel elfogadja a cookie-k használatát.

Bezárás