Lászlóffy Aladár: Onnan nézek szerteszét (12-13.)
A hózentráger magyar humoristái
A Bach-korszak idejében még mindig volt annyi humorérzék nemzetes Bernáth Gáspár úrban, hogy megmosolyogtassa az ország sírásra álló száját. „Te, Gazsi! A Wiener Zeitung azt írja, hogy a magyarnak mindig is a német adta a fenntartó elemet! Mi a fene az a fenntartó elem? – Hát a hózentráger! – vágta rá Bernáth Gáspár.”
Ezek az emberek ott Petőfi meg a többi körül, valóban úgy hordozták – néha csendesen, néha felszikrázva – a szellemet, mint a pipafej a tüzet. Bernáth Petőfi előtt egy jó évtizeddel született, és egy negyedszázadnyi idővel utána hunyta le a szemét. Jogi tanulmányokra fogták (meg is szerezte ímmel-ámmal az ügyvédi oklevelet, írja róla körömfeketényi tanulmányában Zolnay László, ám csak olyan ügyefogyott ügyvédféle lett, ahogy magát nevezte). Ez a Bernáth Gáspár szinte önként zárta ki magát a társadalmi rendből, melynek gyermeke volt, hogy inkább a bohémságnak hódolhasson. Már fiatalon írásra meg népies muzsika szerzésére adta a fejét: egyik dalát országszerte énekelték, azt, hogy Az alföldön csikós legény vagyok én… De ő írta meg Lavotta életrajzát is. Ám emlékét inkább szelíd gúnnyal és öniróniával telt jó mondásai őrizték meg. Tiszta lelke, nyílt tekintete, falstaffi étvágya, rabelais-i szatírája okán Petőfi is szívébe zárta, még nászútjáról, Koltóról is levélben szólítja fel „szent Gáspár barátját”, hogy írja meg a Teleki-kastélyba legújabb mondásait. Zolnay László forrásából szállt ránk egypár, melynek sava-borsa túlélte az időket. A szórakozott professzorról azt jegyezte meg, hogy hazamenet kabátját ültette a székre és magát akasztotta fel. A sipítozó énekesnőről megjegyezte: vigyáznia kell, nehogy a hangját a karzaton elkapja egy szabólegény és tűbe fűzze, mint a cérnát. De látott akkora szelet, hogy még a kapcát is kifújta az ember csizmájából, és állította, hogy az alföldön olyan zimankós telet élt át, hogy a csecsemők egy szálig „hajdúködmönben jöttek a világra”, a gazdák meg ölükben vitték ki ebeiket az utcára ugatni! Saját vagyonát, nemesi birtokát ekként emlegette: három vályogtéglát hagyott rá az atyja, de ezeket este megcsípte a szúnyog és reggelre kelve emeletes házzá dagadtak. Ő maga folyton adósságokkal küzdött és mondogatta: ha minden hitelezője kőbálvánnyá válnék, Debrecent ki lehetne kövezni velük.
Ez a kor, mint a jó szél, magával hozta Vajda Péter, Vas Gereben, Garay János tálentumait, ott a közelben (bennük az Obsitos, Háry János szent szimbólumát) – Jókai és mások indulása mellett. De a sor már Gvadányival elkezdődik, még a máriateréziás, magyarhuszáros, János vitézt megalapozó iróniában, népi kincsben, hangulatban. Bernáth Gáspár volt az ükatyja annak a vicces mondásnak is, ami máig kísért a népnyelvben, hogy odakiáltott a Tiszába fuldokló vasas németnek is: úszni tanultál volna meg, ne nímetül!
Ki ne ismerné azonban Petőfi versét a mindent halogató, magyar fátumra utaló, többnyire „ej ráérünk arra még” varázsszóra nyíló jelképes alakról. Bizony Petőfi versének modellje eleven hús-vér ember volt. Jártában, keltében, utaztában találkozott vele a költő és meglátta benne a nagy példázatot. A mai kutatók bizonyíthatták azt is, hogy a kornál régebbi évtizedekben is sok szó esett az alszolgabírói minőségben működött tekintetes úr családjáról, nemkülönben azt is kiderítették, hogy 1714-ben labanc volta miatt kapta egyik őse a címeres levelet. Nemrég aztán azt is kiderítette egy kutató, hogy 1855. április 28-án 62 éves korában meghalt maga a hírös-nevezetes „Tekintetes Pathó Páll Úr” és Magyarszögyényben temették el, Párkány (Sturovo) közelében, szemben valahol Esztergommal. Szóval Pathó Pál sírját is elcsatolták tőlünk, belőlünk Trianonban.
AMAR
Bizony néha mi magunk képtelenek vagyunk észrevenni, hogy mekkora erőforrások szunnyadnak bennünk. A legelképesztőbb leírások mesélnek róla, hogy a történelem hérodotoszai és vernegyulái egyforma kedvvel és bőséggel állítottak elő számunkra leírásokat Sztrogoff Mihály szemének megóvásáról és a konyhaművészetről. Barátaink mesélik, hogy Afrika felfedezésének livingsztonjai és lumumbái legalább olyan bőséggel irányítottak el a természet bekebelezésének csodái irányába, mint amilyen pontosan felmérték az éhség, a sáskajárás, avagy a háziállatok háziasításának receptjeit.
A mi dolgunk, hogy szorult helyzeteinkben esetleg szimfóniákat dúdolunk a semmiről, mely szabályosan leszórva a kiutakra, ki fog vezetni egyik reggelen, mint Jancsit és Juliskát, a végső tisztásra. Barátaink meséltek nekem a rejtélyes valamiről, ami néhány nagybetűben sűrűsítve annyi, mint AMAR. Valamilyen szorult helyzetben, például este a hóban hazafele indulva Kovács kisasszony ezt mondogatta magában: „a marhaszegyet legjobban Olaf Palme miniszterelnök készítette, a második helyet Kovács kisasszony bírta”… És caplatott a vizes latyakban a többiek után, mert visszatért a bátorsága, helyreállt az önérzete és tudta, érezte, kikalkulálta, hogy meg tudja tenni a hátralevő utat. Utolsónak ért ki az intézmény udvaráról, messze lemaradozva ért mögöttük a megállóba. Baktattak a tevék, a selyemút kereskedői, a mongolok, a varégok, a szent helyek vándorai és az Atlanti-óceán első kikötőiből visszatér Kolumbuszok. Hát le is késte az utolsó előtti járatot, egyedül volt már a sofőrrel, mikor a legutolsóról leszállt, és alig tudta átlépni a hóbuckákat. A havazás tartósnak bizonyult, napok múlva, esztendők múlva, évezredek múlva, amikor harmadszor tért vissza egy tarisznya sóval és némi ideológiával Tibetbe, ismerősei biztatni kezdték, de ez nem sokat ért, pedig összeszorított fogakkal igyekezett, és tűrte a, tűrte a, tűrte a szenvedést. „A marhaszegyet legjobban Olaf Palme miniszterelnök készítette, a második helyet Kovács kisasszony bírta”…
Negyedik estén egy másik változattal próbálkozott: „a mar-ha-sze-gyet-Ko-vács-kis-assz-ony… amar-amar-am-am…” Észre se vette, hogy mindenkit megelőzve ért a megállóba, a többiek ámulva, nevetgélve baktattak utána… amar… amar…
Néha mi magunk képtelenek vagyunk észrevenni, hogy mi következik a világban: a nyers húsok, a duzzadó babszemek, tojások, rügyek megelőzik a recepteket. Így aztán könnyű abban a hitben megmaradni, hogy a marhaszegyet legjobban valamelyik miniszterelnök készítette, miközben elment vadászni, a második leterítette s a harmadik becipelte a konyhába.
(Fenti írások megjelentek a Napút 2009/ 1. és 2. számában.)
Ezek is érdekelhetik!
A műfordításról (1.) →
Budapesti szegletek (10.) →
Budapesti szegletek (9.) →
