Döme Barbara: Jakab István és a Rótt körök
Prágai Tamás táskájában mindig lapult egy könyv, többnyire kortársaktól. Utazás közben ezeket olvasta. Amikor Jakab István kötetét először láttam, arra gondoltam, mit szólna hozzá Tamás, ha Pázmánd és Budapest között a kezébe venné ezt a novelláskönyvet? Talán csettintene egyet és hozzátenné: tetszik ez a formabontó mondatkezelés, szerkesztés. Szeretné, hogy a maga meztelenségében tárul elénk a valóság. De az is lehet, hogy felbontana egy üveg finom bort és egyenként, lassan ízlelgetné Jakab István írásait, amelyek egy végtében olvasva, a szó nemes értelmében véve, nehezen emészthetők. De hát vélhetően nem is az volt a szerző célja, hogy könnyű, hétvégi szórakozást kínáljon olvasóinak, amikor papírra vetette novelláit.
Ezek az írások nem hétköznapi módon mesélik a történeteket, éppen ezért csak az agyafúrt olvasó képes minden rétegüket megfejteni. Érdemes őket többször is elolvasni. Jakab István nem beszél mellé, nem csomagolja selyempapírba mondanivalóját, kegyetlen őszinteséggel, naturálisan tárja elénk a valóságot, legyen szó az öregségről, betegségről vagy a hajléktalanságról. Ezeket a történeteket olvasva nem tudjuk elfordítani a fejünket, mint ahogyan esetleg a hétköznapokban tesszük, ha kellemetlen dolgot látunk. Ezeket a történeteket olvasva arcon csap bennünket a valóság. S nem más ez, mint a „lényegi lelki meztelenség”, mint ahogyan maga a szerző fogalmaz az egyik írásában. Talán ezzel ki is mondta a lényeget, amely ennek a kötetnek az egyik legnagyobb erénye. Egyszerűbben úgy is fogalmazhatnék, hogy a Rótt köröknek minden egyes története hiteles, amitől maga Jakab István is hitelessé válik. Első kötetes szerző pedig ennél nagyobb dicséretet talán nem is kaphatna és megjegyzem, nem tőlem, hanem Prágai Tamástól, mert biztos vagyok benne, hogy ő maga is ezt mondaná.
A Rótt körök társadalmi kórkép, mindent elmond arról, ahogy élünk, vagy éppen arról, ahogy nem élünk. Adódik a kérdés, vajon Jakab István honnan ismeri ennyire jól a legelesettebb, a legmélyebbre csúszott emberek világát? Honnan tudja, mit érezhet egy öregember, aki nem képes meghalni, s csak nyűg a családja nyakán, vagy éppen a hajléktalan, aki éhezik és fázik? Sokszor hallottam jó tanácsként befutott íróktól: kezdő ne írjon olyan dologról, amit nem élt át, mert az nem lesz hihető. Jakab István rácáfolt erre a megállapításra, hiszen minden egyes szereplője hiteles, történetei egyetlen pillanatra sem ébresztenek kétséget az olvasóban. S itt jegyzem meg, szerencsésnek érzem magam, amiért e kötet első olvasói közé tartozhatok. Köszönöm az élményt!
Emlékezzünk meg Jakab István hőseiről is néhány mondat erejéig. Ezek a karakterek minden esetben aprólékosan kidolgozottak, olvasás közben nem csak látjuk őket, de még az illatukat is érezzük. S bár a párbeszédek cseppet sem hagyományosak ebben a novelláskönyvben, mégis halljuk, ahogyan a szereplők egymással beszélnek. A dialógusoknak, valamint a leírásoknak köszönhetően ezek a novellák filmszerűen peregnek a szemünk előtt, s annyira felkeltik az érdeklődésünket, hogy önkéntelenül tovább gondoljuk a történetet még azután is, hogy befejeződtek.
A Rótt körök minden történetét a nyíltság és a nyerseség jellemzi. A szerző nem beszél mellé még akkor sem, amikor az olvasó talán azt várná, hogy finomkodjon, mert ez a társadalmi elvárás. Jakab István történeteiben kimondja mindazt, amire mások csak gondolnak, vagy talán még csak gondolni sem mernek, mert nem illik. Az emberi esendőség olyan természetesen és nyíltan tárul elénk e kötet novelláin keresztül, mint ahogyan levegőt veszünk, vagy megiszunk egy pohár vizet, ha megszomjazunk. Ez is kell a hétköznapok megéléséhez, hiába is próbáljuk tagadni. Mert mit érnek a szerelmes történetek a szakítást kísérő könnyek nélkül? Semmit, mert hiányzik belőlük a katarzis. Éppen így a Rótt körök sem érne semmit, ha nem tárulnának fel benne a legősibb emberi ösztönök, bűnök és azok feloldozásai.
Jakab István zseniális érzékkel építi fel történeteit, végig fenntartja a feszültséget, sajátságos módon sokszor kérdéssel indítja novelláit, amelyek még inkább felkeltik az olvasó érdeklődését. Az ilyen antré után nincs az az ember, aki ne akarná azonnal elolvasni az adott novellát. Személyes kedvencem a Vágás című írás nyitómondata: „Láncfűrésszel a nyakát?” Ember legyen a talpán, aki ebből megmondja, merre szövi tovább a szálakat az író, s éppen ettől szép ez a történet, éppen ez teszi rendkívüli íróvá Jakab Istvánt.
S végül megjegyzem, ezek a novellák szinte már nem is prózai művek, sokszor szabadversekre emlékeztetnek, átjárja őket a líra, még akkor is, ha témájukat tekintve komorak.
Jakab István első novelláskötetét, a Rótt köröket erős idegzetű olvasóknak ajánlom, olyanoknak, akik képesek cukormáz nélkül, leplezetlenül befogadni a XXI. századi valóságot.
Illusztráció: Jakab István és Döme Barbara (Tóth Csilla Ilona fényképfelvétele, 2019)
Cimkék: kritika, laudáció, próza
