Magén István: Csöpike
Csöpike a kutyám, vadul táncolt. Forgott, emelgette a lábait, és a fal, az ajtó, meg a lépcső hol távolodott tőle, hol megindult felé. Hancúrozott, ugrált, kimelegedett a kutyaboldogságtól, megrészegülve próbált két lábra állni. Az egész lénye olyan szabálytalan és játékos volt, nem feszengett, mint amikor először megláttam apró kölyökkorában. Ez még ráadás volt, fájdalmasan követelődző, és szenvedélyes. Rákiabálhattam volna, hogy „Elment az eszed?”, meg hogy „Akkor is szeretlek, ha nem próbálsz szórakoztatni mindenféle bohóckodással.” Megindult felém, és amit mondott az azért volt fontos, mert a Csöpike beszélt. Önkéntelenül engedett álnok szavaimnak, felém táncolt, és nem tovább.
Akkor még visszatérhettünk arra a helyre, ahonnan elindultunk, a kutyám, meg én, szegény, együgyű teremtések voltunk. Olyan otthonosak voltunk a városban, hogy senki sem látott bennünket idegennek. Sok atyafi nyüzsgött, különösen bizonyos utcákban, és bizonyos házakban. Bocsánatkérően szaladgáltak, jöttek-mentek, érdeklődtek, még a hangjuk is meglágyult, mintha valamiről, gondolkodniuk kellett volna, megoldani dolgokat, melyeket nem is olyan könnyű elsimítani. Az egyik mérgesen sarkon fordult, és a hátát mutogatva fegyverekkel tért vissza, és az ablakban állva hadonászott. Jól emlékszem, hogy lőtt is, aztán megmosdott, és reggelizett. Aztán megint sorozatokat lőtt a levegőbe, mint aki a dolgait ezzel szépen helyre teszi. Később a fegyvereit rakosgatta csak azért, hogy bajt és kellemetlenséget hozzon ránk.
Az utca az íróasztal fiókjában hevert, a fiókokból próféták és prófétanők bújtak elő, tömegek zárták el a kijáratokat, melyek áttörhetetlenek voltak, vagyis egészen modern módon oldották meg a problémákat. motorkerékpárokkal rohangáltak, enyhén fel-felugorva, egy keréken, valaki füttyentett, és így füttykísérettel, méltóságukról teljesen megfelejtkezve nyargalásztak. Emlékeztem a számokra, melyeket a hátukra tűztek, és melyekkel olyan könnyű félrevezetni az embereket, a minden átmenet nélkül kicsapongó számokra, a kedélyesekre, az állatiakra, melyek pofákat vágnak, a bárgyúakra, melyek csak néznek, és azokra, melyekkel átverik egymást.
Egyesek románcokat énekeltek, mások fuvoláztak, vagy harmonikáztak. Bizonyos előjeleket jól ismer az ember mióta világ a világ. Ki kit gyanúsít, ki kit készül feljelenteni, vagy elaltatni az éberségét? Az emberek táncoltak, a kutyák énekeltek, saját tanaikat akarták terjeszteni. Azért van az a sok csoda, mondták, hogy a kutyák megismételhessék jeleneteiket. Az én kutyám bevilágított a lakásokba, és eseményekre bíztatta a bent lévőket. Az események a természet hatalmáról szóltak, vagyis arról, hogy mit kell tenni, ha Isten nem cselekszik.
A lelkek hallgattak, mélyeket lélegeztek, és üres szólamokat hangoztattak. A város tele volt lelkekkel, akik titkolództak, és összevonták a szemöldöküket. Minket faggattak, engem, meg a Csöpikét, körülöttünk szaladgáltak, és a mellüket verték ököllel. Segélykiáltásaikat cédulákra firkálták, és kidobták az ablakon.
Elbújtunk valahová. Már nem is emlékszem, kinek az ötlete volt. Csöpike kioktató hangon beszélt, és betuszkolt valami repedésbe. Nem tudom, hogy mi történt velem, Csöpike holtra ijedt, hogy kereket oldok, és egy nagy kővel eltorlaszolta a bejáratot. Többször is elhaladt fölöttünk egy repülőgép, vallásos öregasszonyokat bombázott, akik a templomokban imádkoztak. Lehetetlen volt nem észrevenni a sok átlátszó lelket. Ezek tényleg hasonlóak voltak, kopaszok és ellenségesek, és nem lehetett tudni melyikük fiú, és melyikük lány. Olyanok voltak, mintha az egekből jöttek volna, hogy győzelmet arassanak.
*
(Láttuk Somfait is előlépni egy kapualjból. Beugrott egy limuzinba, kicsit szerencsétlenkedett, titkolódzott, ránk nézett, és azt kérdezte, hogy „Maguk milyen jogon vannak itt?” Nem törődött a költségekkel, sem a poggyászokkal, sem a kalauzokkal, akik csapatostól jöttek-mentek. Csak Csöpikének volt gyanús az egész. Nem akart Somfaival beszédbe elegyedni. Feltételezte, hogy esetleg jelenetet csinál.)
*
A kacska kezű rajzolók ceruzájukat a levegőben tartva meg-megálltak egy-egy percre. Még az emberek feje is szaggatott vonalakkal volt telefirkálva. A vonalhálók szövése megkezdődött az átlagosnál hosszabb és testesebb vonalakból. Azt hittük, hogy a világ egyedül van a mindenségben.
Csöpike ahhoz a hegyhez hasonlított oldalnézetben, mely odaát ágaskodott. Nevetséges volt a gyanúsítgatás, már az utca embere sem hitt el egy szót sem. A hegy morogva ingatta a fejét. A Csöpikét szinte alig lehetett visszatartani. A hely kagylókkal és kristályokkal volt feldíszítve, és salátalevelekkel beborítva. Fekete volt minden, meg zöld és csodálatos, és ami fehér volt, az nagyon is tiszta. Velem volt a Csöpike, a világos barna keverék kutyám, aki azért jött, hogy biztos legyek önmagamban. Minden hajnalban felkelt, és elindult a Hold felé vezető úton, ahol a vasútállomás volt. Emberek utaztak vagonokba zsúfolva, és a szerelvény hosszan álldogált a mezőn. Az ennivalójuk közé feketeföld keveredett. A szerelvény ablakai kőangyalokkal voltak kirakva. A vasúti kocsik felett madárrajok gyülekeztek. Az ablakok nyugat felé néztek, a lerombolt holdra és a csillagokra. A vagonok között a lehetőségek megválasztásának fáradtságától leromlott arccal, ott állt az angyal. Imádkozott, de csak riadt rebegés hagyta el az ajkát. Feltámadtak az érzékei, letérdelt. A megpróbáltatás szüksége támadt fel benne.
(Somfai a gyötrelmektől és az éhezéstől elhúzta a száját. Arról van szó, mondta a Csöpike Somfainak, hogy látszik, hogy minden hájjal megkent ember vagy, mondta. Az zavar benned, hogy nem tudsz betelni, hogy édes érzeteket keltesz. Az ajtódban a tenger, és a föld, melyen jársz, befejezetlen. Egyre jóképűbb leszel fokozatosan, míg végre meghalsz. A fejeden jelképes füstkarikák ülnek, a tűz jelképei. Az örök életet keresik benned, miközben mozdulatlanul ülsz, és adakozol. Terhedre vannak a kutyák, a macskák, a csintalan lányok, meg a nagy fenekű asszonyok. Ezt a hegyet is túlzásnak mondod, ugye? Ahhoz, hogy a szándékain eligazodjunk, szemérmetlen őszinteség kell. Babonás őszinteség. Mintha te lennél az, aki jelentéktelenebb nálam, mondta a Csöpike.)
Az ablakokon át benézett a vagonokba, és összegyúrta az embereket. Az emberek nem jutottak többet szóhoz, pedig még sok mindent akartak megvallani. Valakinek, vagy valaminek a jóvoltából az angyal összegyúrta őket az ujjaival, mint ahogyan az agyagot szokták. Nyomkodta, döngölte, betakarta, elrontotta elfuserálta őket. Az ember jövője olyan, mint egy rovaré, mondták az emberek, akit Isten a komolyságáért szeret.
*
Csöpike zsemleszínű volt, és okkersárga foltok húzódtak a hátán, meg a nyakán, meg a farkán, ami néha remegett a méltatlankodástól. Az arcán erőszakosan odapingált kadmiumvörös csíkok égtelenkedtek, illetve nem is égtelenkedtek, csak könnyedén meghajolva körülfogták a testét, és csak akkor jöttek elő, ha felhevült, és gyilkos fogsorát mutogatta. Az áttetsző kékséget se feledjük, melyet a tó percenként fújt ki magából, és szívott vissza. Az ágaskodva, csobogva, csacsogtak a partra vetett hullámok, mintha az égboltot kérdezgetnék. A tó benépesült, a víz a mederben hullámzott, és egyáltalán nem készült semmire.
Máskülönben a halak jól megvoltak a maguk területén, a saját elveik szerint. Felrepültek egészen a felhőkig, rábízták magukat az áramlatokra, aztán fáradtan hullottak vissza. Voltak közöttük olyanok, akik nem tudtak úszni. Ezeket untatta a természet. Beköltöztek az emberek házaiba, szobáiba, ágyaiba, és közben sírtak, kedvetlenek voltak, és élvezték a szabad levegőt. Ártalmatlan tárgyakról beszélgettek és fuldokoltak a nevetéstől. Mindent értettek, mégis átengedték magukat valami babonás érzésnek. Hisztiztek mert szegények voltak. A vad viharok minden élővel együtt elpusztították volna őket, meg minket is, meg az összes kutyát, ha Csöpike neki nem lát a mentésnek. Belevetette magát a kék vízbe, vacogott, és azt kiabálta, hogy minden rendben. Meg azt, hogy gyötrő érzés megvetettnek lenni, és szenvedélyesen élni, és küzdeni, amikor egy pillanat is elég, hogy romba döntsön. Amikor megmozdult a hegy, Csöpike éppen a víz fölé hajolt, és a saját torzonborz fejének a bámulásával foglalkozott.
Valakik lenyúltak az égből, és világosságot gyújtottak az emberekben. És mindezt az emberek akaratával tették, és a lámpagyújtogatókat fölhelyezték a fákra, és csak akkor vették észre, hogy az emberek és a kutyák az apjukra és az anyjukra hasonlítanak.
Azon gondolkodtunk, hogy fokról-fokra visszavonulunk. Az volt a baj, hogy nem voltunk kellően megvilágítva. A sötétségben teljesen lehetetlen volt elrendezni a jövőt. Annyi de annyi lénynek kellett ott lennie a hegyek között, és mind arra várt, hogy egyszer elszárad és megöregszik, és a halála előtti utolsó pillanatban még megszerzi azokat a tulajdonságokat, melyekre egész életében vágyott…
*
Ezért simogattam a finom szőrt a Csöpike hasán. melyet akkor éreztem először, amikor Csöpikét még kölyökkutyaként hordoztam magammal a hónom alatt. Így is szép volt, illetve csúnya, bár nem lehetett tudni, hogy a fülét szántszándékkal hordta-e úgy, ahogy hordta. Azt hiszem, hogy mégiscsak szép volt, kicsit töprengő, kicsit különleges. Összeszűkült pupilláim szerint, melyekkel visszanéztem az emberekre, az egész világmindenség nem volt lehetséges, csak Csöpike volt egy és oszthatatlan, őrző-védő, profetikus, költő, aki soha sem nézi a külsőségeket, aki elsöpöri az ártalmasokat, és megcsókolja a szerencsétleneket. Egy és oszthatatlan volt, kerek fejű, széles szájú, bölcs, mint egy bagoly, bátor, mint egy sas, és magabiztos, mint egy egér.
A hegy, melyen lányok és fiúk másztak, görbe volt, és bebújt a felhők közé. A gyerekek gúnyosan mosolyogtak, és vigyorogtak, és elhúzták a szájukat. Azt hitték, hogy miközben jönnek- mennek, kiáltoznak, tisztán hallják a hegy jajgatását.
Csöpike keverék jeleket viselt magán, de valódinak mutatkozott. Ha víz volt a közelben, úszott a hullámokkal, melyeket izgalmasaknak talált. Élvezte az evickélést, a szőrszálai átnedvesedtek, ha valami megrázkódtatás érte, lebukott a mélységbe, a sötét rémületbe, mint egy fóka, forogva követte a láthatatlan vonalakat, a víz egyszerű tájait, melyeknek nyomait úgy viselte magán, mint egy ruhát. A lábával evezett, a farkával kormányzott, mindig arra, amerre feltünedeztek a fények, és érezhetőek voltak az égitestek. A kutya, mintha álarcot viselne, átalakult, átvedlett, ha kellett élettelen, merev arcvonásokat öltött, naivnak, vagy tisztességtudónak mutatkozott, és filozofikusan csóválta a farkát.
Az út még érezhető és szagolható volt, amikor elindultunk. Sietés közben egyetlen szót sem ejtettünk, mert ez lehetetlen volt, annyira himbálódzott a hajó. Még a jéghegyek is megrepedtek. Csöpike tanításait hallgattam egy egész nap, csaholt, morgott, ityegett, csakhogy beszélhessen, eldicsekedhessen vele, hogy a belsejéből árad a fény. A teremtésbe vágyakozott vissza, oda, ahol a hatalmasok kölcsönösen lerombolják egymást. Közben elővillantak vad tépőfogai, hosszan énekelt a nap felé, majdhogynem szórakozottan. Mindent tudott, és eluralkodott rajta a kíváncsiság. Az orra olyan volt, mint egy zsemleszínű gombóc, vagy mint egy tanár, aki folyton méltatlankodik és a homloka ráncos.
Ilyenkor nem tudtam, hogy egy őrülttel van-e dolgom, vagy egy zsenivel, aki ide-oda szaglászik, és ismétlésekbe bocsátkozik. Az volt a célja, hogy a vadállatokat gépekké tegye. Űzte, hajszolta szidta őket, amiért elpazarolják az erejüket. Könyörtelen volt, és vigasztalan, mint a surranó tolvaj.
Beszélgettünk, szotyoláztunk, és felsoroltunk különféle helyeket, meg eseteket, és kiabáltunk, és felfelé fordítottuk az evőeszközeinket, mint amikor az ember, és a kutya rosszkedvű a magánytól, és azt gondolják, hogy van valami értelme annak, hogy az élőlények megállás nélkül vitatkoznak. Csöpike is vitatkozott, akár egy egész nap egyhuzamban, és kíváncsi volt a szellemi dolgokra, amiket elhanyagolt, amióta eljöttünk hazulról. Megkönnyeztem, mert arra gondoltam, hogy szerfölött különöseket akar mondani. Igazán nem lenne csoda, ha Csöpike gúnyolódna azon, hogy csak nehezen értem az elmésségét. De nem gúnyolódott, egyszerűen sajnálta az időt, mely hallgatással múlik.
*
Délután megcsillant valami különös Csöpike mosolyában. Megfogta a ruhámat, pedig ez nem illett hozzá, az arcszíne világosabb lett egy árnyalattal, és húzott. Csöpike ellenőrizte az elméleteket, amiket meg lehet szegni. Volt érzéke a megváltoztathatatlan dolgokhoz, melyek mellettünk, vagy felettünk hangzanak el. Bizalmatlan volt irántuk, de érezte ezek szükségességét is. Fönt az égen olyan volt a Hold, mint egy szerszám. Szétszedett bonyolult szerkezeteket, és nem tartott igényt hódolatra, különösen műveletlenektől nem. A dolgok megszokott rendje az, hogy szétszedik, vagy működtetik őket, gondolta. Érzékelés révén ismerte meg a nappalokat és az éjszakákat, szétcsavarozta őket, és kivette belőlük az adatokat, meg a rugót, meg a gombelemet, és a valószínűtlenségnek ebben az állapotában egészen összekuporodott, mintha a gyermekkorát akarná felidézni.
Egyre világosabb lett, hogy megvan a legvégső bizonyíték arra, hogy fel fog robbanni a hegy. Persze ez még nem biztos, hogy tragédia, gondoltam, ettől még járhatunk szerencsével. Balsejtelmeim ellenére folytattuk az utat. Azt hittük, hogy istenek vagyunk, egyszeriben fellángolt a lelkesedésünk, az istenekből hadsereg lett, a hadseregből hajóhad, és minden ágyú ránk szegeződött. Döbbenetes, kimozdíthatatlan, elválasztó távolságok keletkeztek.
Eszünkbe sem jutott, hogy meghalhatunk, még akkor sem, amikor sűrű füst és pernye szállt, mint ahogyan később sem, amikor már olyan nagyon az arcunkban volt a halál. Persze ez sem igaz, mert a Csöpike tudta, ő ugyanis remek kapcsolatban volt a halállal, vagy nem is a halállal, csak azzal, amit annak neveznek. A kutyák, akár közeliek, akár távoliak, átlátnak a történelem résein.
Déltájban furcsa moraj hallatszott, olyan, mint amikor beteljesült eseményekről hallunk jelzéseket. Csöpike rángatott. Rendben, stílusosan, a lábától felfelé haladva mozgott az ismeretlen ritmusra, mintha egy hangversenyen ülne. Le akart vinni a hegyről. Vakmerőségével akart elismerésre bírni. Vagy éppen ellenkezőleg, a félelmével, hiszen nem bántott, sőt, még nagyobb nyugalomra tett szert. Az ínyét felhúzta, mintha eszünkbe akarná juttatni megbántottságát. Arra akart kényszeríteni, hogy adottságaimat félre téve meneküljek.
Úgy délután két óra felé lehetett, amikor megmozdult a hegy, illetve csak a csúcsa, illetve az sem, csak nekiütközött két felhőnek, de még az sem biztos. Csak annyi volt biztos, hogy felhők úsztak arra. Gyönyörű, gyapjas, nagyseggű bárányfelhők. Olyanok voltak, mint egy nő, aki tágra nyílt szemmel néz bele a világba. Vagy még olyanok sem, csak füstösek és elhanyagoltak, szemetesek, és lehangoltak az öncsalástól.
Emberek futottak lefelé az út másik oldalán, szinte ömlöttek, mint a víz. Autók tülköltek, úgy szólt, mint a kürt egyszer, régen a teremtés napján, azokban az időkben, amikor még finom szálak kötötték az embert az Istenekhez. Sikítozás is hallatszott, amikor gyermekek szüleik kezébe kapaszkodva futottak visszafelé a nyomon. Mintha a hegycsúcs leemelte volna a kalapját, hogy köszöntse az embereket. A kalap alól sötét füstfelhő tört elő. Megbolondult a hegy, valamit okádott, ami fénylett, és megolvadtak tőle a kövek.
Megtanultuk egymás nyelvét a félelemtől. Én a kutyák nyelvén szóltam ugatva, ő pedig az emberekén.
„Mire számíthatunk?” kérdezte Csöpike. „Talán beteg a hegy? Talán szólítsam öreganyámnak, hogy megenyhüljön?” kérdezte szép, tiszta magyar nyelven. „Vagy derítsem jókedvre? Táncoljak neki?”
Megmozdult a hegytető, mint egy sapka, és igyekezett megismertetni magát az emberekkel. Egy nőalak, aki nem láthatta magát, aki nagyobb volt, mint a Szfinx, zárkózott, és hosszú arcú, mintha az anyja még mindig nézné, kiáltott egyet, röhögött, és megpróbálta kiszabadítani a kezét, hogy az ellenségei is megérthessék: megsértették azzal a gyanúsítással, hogy a munkát fontos dolognak tartja.
Megolvadtak a kövek. Néztük a reggeliző asztalnál ülve. Csöpike előre hajolt, mintha álmában lenne, amikor a szemközti tíz emeletes ház megolvadt, és elkezdett folyni. Izzott, és világított, és visszatükrözte a fényt, valószínű olyan volt, mint amilyennek szerette volna magát látni. Megmentlek, mondta Csöpike, megragadta a vállamat, és egy zöld színű puha kalapot tett a fejemre. Mindenki világított, akivel korábban kapcsolatban voltunk. Az emberek tekintetéből azt vettem észre, hogy félnek, és felfelé nyúlkálnak az ég felé, ahol mindig is gondolták Istent. Voltak, akik visítozva vádaskodtak, mások meg kérdezősködtek, miként maradhatna mozdulatlan a világ? Miért égnek el az embercsoportok, és folydogálnak, mint a patak? Miért alakul át az emberi testek tömege szennyé és mocsokká? Elképzeltük, hogy lehetséges ellenségeinkkel elhitetni, hogy mik is vagyunk valójában. Hogy azért gondoljuk fontosnak az életet, mert még nem akarunk visszatérni.
*
A reggeliző asztal himbálódzni kezdett, és tudtuk, hogy most mi következünk.
Illusztráció: A szerző grafikája
Ezek is érdekelhetik!
IRODALMI CSOKOR 2021 KARÁCSONYÁRA (1.) →
Napút-köszöntők (8.) →
Móritz Mátyás: Ismeretlen fogalom →
